Kezdjük egy különbségtétellel: mi a hang, és mi a zaj?
Amikor diákoknak tartok előadást, rendszerint felteszem nekik ezt a kérdést, és többnyire azt válaszolják rá, hogy az a zaj, ami hangos. Ilyenkor megkérdezem őket, hogy ha elmennek egy koncertre, azt mondják az ott játszott zenére, hogy zaj? Természetesen nem a válaszuk, pedig az általában hangos szokott lenni. Ezután megkérdezem őket, hogy ha aludni szeretnének, de a szobában halkan ketyeg az óra, az már zaj? Arra persze igen a válasz. Együtt gondolkodva szoktunk eljutni addig a felismerésig, hogy zajnak azt nevezzük, amit zavarónak érzünk, és ez nem kizárólag a hangerősségtől függ. A zaj tehát nem a fülünkben keletkezik, hanem az agyunkban. A fizikai jellemzők mellett a kapcsolat, a hozzá fűződő viszony dönti el egy hangról, hogy zaj lesz-e belőle.
Sokat lehet hallani, hogy milyen óriási zajban élünk, főleg a nagyvárosokban. Miért gond ez?
Egy barátom mondta, az emberek gyakran „úri huncutságnak” gondolják, hogy a zaj miatt aggódunk, hiszen annyi, sokkal kézzelfoghatóbb bajunk van. A rossz hír az, hogy rengeteg olyan hatása van a környezeti zajnak, amit nem veszünk észre a mindennapokban, mert hosszabb távon fejti ki egészségkárosító hatását. Ma Európában a halált okozó környezetkárosítások sorában a zaj a második helyen áll a légszennyezés után. És ezt nem lehet elég komolyan venni. Talán azért értékeljük mégis ennyire alul a probléma nagyságát, mert ez nem olyan, mint a füstöt okádó gyárkémény, a víz felszínén lebegő olajfolt vagy a lakókörnyékünket elborító szemét. Ez láthatatlan.
Milyen érdekes, hogy az egyik érzékszervünknek, jelen esetben a látásunknak elhisszük, hogy baj van, a másikban, a fülünkben nem bízunk.
És az is egy nagy különbség, hogy a szemünket szükség esetén be tudjuk csukni, a lélegzetünket ideig-óráig vissza tudjuk tartani, de a fülünket nem tudjuk becsukni, a zaj ellen ilyen formában tehát nem tudunk védekezni. Sokan azt hiszik, hogy csak a fülünk bánja a nagy hangnyomásszintet, az erős zajokat, pedig ez nem így van. Az a hangnyomásszint, amiben mondjuk egy átlag városlakó a mindennapjait tölti, nem csupán a fülét, hanem az egész szervezetét károsítja.
Mit tesz velünk a zaj?
Sajnos nagyon sok mindent. Alvászavart okoz, hozzájárul a vérnyomás- és a szívproblémákhoz, növeli a stressz-szintet, bizonyítottan növeli a cukorbetegség kockázatát, és a hormonháztartásunkra is rossz hatással van.
Elég rémisztő lista. De mekkora zajban is élünk valójában?
Nyilván nagyon sok függ attól, hogy milyen környezetben él valaki, leginkább a nagyvárosi emberek veszélyeztetettek, ám korántsem egyenlő mértékben. Vannak az olyan extrémnek mondható zajhatások, mint például egy sziréna, melyek bár zavarók tudnak lenni, viszonylag rövid ideig hatnak és csak ritkán jelentkeznek, így nem ezekkel van a legnagyobb gond. Hanem azzal az általános zajszinttel, amiben folyamatosan élünk, és sokszor már észre sem vesszük. Pedig attól még hat. A jó hír az, hogy erről a mindennapi állapotunkról már elég pontos adataink vannak, így azt is tudjuk, hogy a nagyobb városok mely területein lenne szükség leginkább a beavatkozásra, a zajártalom csökkentésére. Ezeket az adatokat a zajtérképek tartalmazzák, amelyeken bárki megnézheti, hogy valójában mekkora zajban is éli a mindennapjait.
És milyen zajban élik mondjuk a budapestiek az életüket?
A főváros lakosságnak több mint harminc százaléka olyan tartós zajban él, mely nagy valószínűség szerint károsítja az egészségét. A vidéki nagyvárosokban némileg kedvezőbb a helyzet, ott „csak” a lakosság tizenkét-tizenöt százaléka él olyan környezetben, ami veszélyezteti az egészségét. Ha rossz egy város levegője, ki lehet adni riasztást, lehet korlátozni a forgalmat, majd jön egy nagy szél, és kifújja a rossz levegőt, javul a helyzet. A legnagyobb probléma, hogy zaj esetén ilyen nem lehetséges, a terhelés, amiben élünk, folyamatos.
Mi a zajszennyezés legfőbb okozója?
Egyértelműen a közlekedés, elsősorban a közúti közlekedés, a terhelés nagyjából kilencven százalékáért ez felelős.
Mit tehetünk az ártalom csökkentésére? Hiszen az utak nem helyezhetők át, zárhatók le, a városi lakosság harminc százaléka pedig nem költözhet egy csapásra vidékre.
Utakat valóban nem lehet áthelyezni, de igenis vannak eszközök a kezünkben. Folyamatosan korszerűsödik a közösségi közlekedés, új szerelvények kerülnek az elővárosi vonalakra, új villamosok a városokba, korszerűsítik a pályákat, hidakat. Miskolcon néhány évvel ezelőtt felújították a villamospályát, ennek köszönhetően annyit csökkent a zajszint, mintha fele annyi villamos használná a síneket. Vagy egy másik példa: amikor a MÁV az elővárosi közlekedésbe beállította a Flirt motorvonatokat, azok már csak tizedakkora zajt keltenek, mint a régi járművek. És ez óriási különbség. De nagyon fontos lenne a belvárosi területeken áthaladó forgalom, legalább a teherforgalom csökkentése is. És ez egyáltalán nem lehetetlen, ha megnézzük például Pécs belvárosát a zajtérképen, akkor láthatjuk, hogy zölden világít az egész, pedig ez nem volt mindig így. Jelentős forgalomcsillapítást hajtottak végre, kiterelték a teherforgalmat, elterelték a buszokat, és ott, ahol korábban óriási forgalom volt, most nincs. De a korszerűsítések mellett legalább ilyen fontos lenne, hogy az új beruházásoknál mindig vegyék figyelembe, hogy amit terveznek, mekkora tartós zajt fog a környékre szabadítani. Ez igazából egy egészen apró erőfeszítés, és mégis óriási haszna lehet a későbbiekben.
Mit tudok én a saját környezetemben tenni azért, hogy mentesítsem magam a zajszennyezés egészségkárosító hatásától, ha mondjuk nem tehetem meg, hogy elköltözzek a forgalmas belvárosból?
Sajnos sokat nem, mert a zaj ott van, nem lehet teljesen kizárni. Ami segíthet, az egy jó, hangszigetelő nyílászáró; a korszerű darabokkal már nagyon sok zajt ki lehet zárni. De ennél sokkal egyszerűbb dolgok is vannak: ha valahova mennünk kell, ha tehetjük, ne a forgalmas körúton, hanem eggyel beljebb, egy kisebb forgalmú mellékutcán sétáljunk végig. Ha megnézzük a zajtérképet, látni fogjuk, hogy óriási a különbség. Vagy itt vannak a fülhallgatók – van, hogy én is hallom a zajos metrón, hogy mit hallgat az utastársam tőlem méterekre! Annak a fülnek annyi. Valamennyire képes a regenerálódásra, de egy bizonyos szint felett elpusztulnak a hallósejtek, és azzal már nem lehet mit kezdeni. A diákokon szoktam látni, amikor a fülhallgatózás veszélyeiről beszélek, hogy erősen szkeptikusak. Aztán lejátszok nekik egy felvételt, ami megmutatja, hogy mit hall egy olyan embertársunk, aki harminc százalékos hallássérült. Olyankor mindig látom a döbbenetet az arcukon, ahogy leesik nekik, hogy a hallásunk tényleg nem játék.
(Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Róka László)
