Bukások, kicsapások, egyesek, kettesek. A „Magyarázom a bizonyítványom…” című kötetben sorjáznak az iskolában gyengén muzsikáló magyar hírességek. Ki lehet mondani, hogy aki kiemelkedően tehetséges, az nagy eséllyel rosszul teljesít az iskolában?
Minden általánosítás hamis, de azt elmondhatom, hogy miután úgy kétszázhetven magyar híresség iskolai pályafutását végigkísértem, úgy tűnik, az írók, költők, előadóművészek, képzőművészek döntően betöretlen csikólélekkel rendelkeztek. Sokuk életében – ez amúgy másra is jellemző – vízválasztó volt a középiskola. A kamaszkor. Amikor a köteteket írtam, bizony én is elgondolkodtam, hogy ezek az alkotók abban az életkorban kaptak egy stigmát, amikor még nem alakult ki a szellemi immunrendszerük, és hogy ez vajon milyen nyomot hagyott az életükben. Tegyük hozzá, hogy a gyenge teljesítmények mögött gyakran családi tragédiák, társadalmi kataklizmák is felsejlenek.
Ezek szerint nem kizárólag a tehetségük és az oktatási rendszer összeférhetetlensége a kudarc oka.
Ahogy más gyerek esetében sem feltétlenül. Volt 1919, 1944, 1956 – folytassam? Egy apa halála, elszegényedés, betegségek – mindenre van példa. Mindamellett azt is gondolom, hogy ez a deficittel indulás sokukat jóval érettebbé tette, izgalmasabban alakult az életük, mint más, szabályosan felnőtt emberé. Ott van Kassák Lajos, aki szinte minden tárgyból megbukott, ha jól emlékszem, tizenegyből. Ezek után nyilván másképpen gondolkodott a dolgokról, mint az osztálytársai.
Gárdonyi vagy Krúdy is rossz jegyet kapott irodalomból, nekik is volt ezzel feladatuk. Megtalálni önmagukat, hinni a tehetségükben.
Eszembe jut Mándy Iván, aki rávette az apját, hadd fejezze be a középiskolai tanulmányait, mert ahányszor az iskola felé megy, szabályosan rosszul lesz, és ő igazából kávéházi életet akar élni. Beszéltem Sánta Ferenc egyik rokonával, tőle tudom, hogy az író is nagyon gyenge tanuló volt. Ahogy Szent-Györgyi Albert vagy néhány korai évében Szentágothai János is.
Jellemzően abból a szaktárgyból teljesítettek rosszul, amelynek később a tananyagai lettek?
Nagyon gyakran! Szinyei Merse Pál elégségest kapott, Feszty Árpád megbukott rajzból…
Kedvenc példám Eötvös Loránd, aki az első év második félévében elégségest kapott fizikából, méghozzá a pesti piarista gimnáziumban. Fekete Istvánt is megbuktatták természetrajzból, miközben ki tudott annyit a természetről, mint ő?
Ezeket olvasva teljesen elképedtem, mi mindenen mentek át nagyságaink, akikre oly büszkék vagyunk. Ki tudta, hogy Selye János a stresszelmélet világhírű megalkotója szenvedett az iskolai stressztől, és igenis gyenge tanuló volt? Ugyanúgy Galamb József, a Ford T-modelljének főkonstruktőre. Vagy a golyóstoll egyik feltalálója, Bíró László, akinek ott is kellett hagynia a gimnáziumot, és végül kereskedelmi iskolában tett érettségit. Petőfi! Az ő történetét is igyekeztem pontosítani, ugyanis nem egészen a magyarsága miatt kellett eljönnie a selmeci evangélikus iskolából, hanem azért, mert megbukott. Addig öt különböző iskolába járt, mindig ott, ahol az apja új vállalkozásba fogott. Meg sem melegedett egy iskolában, már vitték tovább. Végül a pápai református akadémián mutatkozott meg, ki is ő valójában, addigra ért be.
Történelmi és családi okok ide vagy oda, azért mindez elég nagy szegénységi bizonyítvány az oktatásunkra nézve. Ha a tehetségek vergődnek benne…
Ez valóban elgondolkodtató, különösen, hogy Berzsenyi óta ez a helyzet.
Sok-sok tehetséges, a világot eredeti módon látó, másképpen gondolkodó ember szenvedett a porosz típusú, fegyelmet és megjuhászodást elváró iskolákban.
Elképedve olvastam a visszaemlékezésekben, hogy alig akadt akár csak egy olyan tanár is, aki meglátta volna bennük a tehetséget, a nyitottságot, az érdeklődést. Egy Fekete Istvánban miért nem? Illyés Gyula is azt írta, hogy nagyon árva volt, amikor feljött Budapestre. Több iskolában megfordult, de sehol sem karolták fel. Hogy nem látták meg benne a szikrát? Ellenpéldának Őze Lajos jut eszembe, aki dadogott, nagyon lassan beszélt. Egy olyan tanára volt, aki nem törődött a többiek nevetésével, hanem kivárta, míg elmondja a leckét, mert látta, hogy tudja az anyagot. Valószínűleg neki köszönheti, hogy sikerült hinnie magában, és nagy művész lett.
A többinek meg talán az alkoholizmusát… Vekerdy Tamás egyik előadását hallgattam a napokban, ő mondta, hogy a magyar oktatás hagyományosan intézmény- és tananyagközpontú, nem gyerekközpontú.
Közben büszkék vagyunk a nagyjainkra, akik jórészt nem az iskoláik és a tanáraik jóvoltából váltak naggyá, hanem a családi hátterüknek, a szerencséjüknek vagy a Jóistennek köszönhetően. Meg annak, hogy erősek voltak. És leggyakrabban külföldi egyetemekre jártak.
Ez felveti a kérdést, hogy aki tehetséges, az törvényszerűen erősebb-e.
Én attól tartok, sok-sok tehetség veszett el így. Lehetett volna belőlük nagy művész, nagy tudós…
…vagy csak kiegyensúlyozott, magában bízó, szabad ember.
Sajnos az iskolában nagyon meg lehet nyomorítani valakit, erre is tudunk elég példát. A köteteimben szereplőket én így hívom: csakazértis-emberek. Mert felálltak abból, hogy tizenhárom-tizennégy éves korukban azt mondták nekik, te nem vagy idevaló, nincs elég eszed, nem jól gondolkodsz, nem lesz belőled semmi. Nem hitték el. Nem hitte el Széchenyi, Károlyi, Teleki, Batthyány vagy a legkedvesebb politikusom, a vasminiszter Baross Gábor sem.
Ezek szerint ők sem az eminensek közé tartoztak. Egy Széchenyi?! Vagy a legendásan okos Teleki Pál?!
És még ki mindenki! Széchenyinek vagy Tisza Kálmánnak sem volt felsőfokú végzettsége – Széchenyi, amikor megkapta a bizonyítványát, azt írta róla később, hogy annak minden lapján hazugság ragyogott. Mert nem tudta ő jelesre az anyagot, egy nyilvános vizsgán legfeljebb csak átment volna. Batthyány a jogi egyetemet hagyta ott egy időre, elmenekült katonának. Írt erről egy levelet az anyjának, abban volt egy mondat, hogy sokáig neki akart megfelelni. Ez egy fontos momentum. Mert amíg ezek az emberek a szülői elvárások kötelékében maradtak, addig szenvedtek és bukdácsoltak. De amikor a saját útjukra léptek, szárnyalni kezdtek.
Ez is olyan tanulság, ami örök érvényű, mai szülők számára is megfontolandó… De azért ugye voltak olyan tehetségek is, akik jól teljesítettek?
Igen, különösen a tudósok és feltalálók körében, akiknek iskolai teljesítményével a következő, hamarosan megjelenő két kötetem foglalkozik. Wigner, Neumann, Szilárd és még sorolhatnám. De ők világviszonylatban is modern pedagógiai módszereket alkalmazó iskolákba jártak. A Fasori Evangélikus Gimnázium, a piaristák, és még néhány hasonló intézmény kiragyogott az átlagból.
Eszembe jutott még valami: az iskolában vergődőkből nagy hatású emberek lettek, akik zászlajukra tűzhették volna az oktatás átgondolását. De mintha ez elmaradt volna.
Én annak néztem utána, hogy a későbbi műveikben milyen nyoma van az iskolai frusztrációknak. Erre sok példát találtam. Móricz például írt egy nagyon szép novellát, rémálomszerűen idézi fel, hogy ebből is, abból is megbukott, és mindezt a szülei hogyan fogadták. Azt remélem, hogy ahogy nekem, másnak is nagy erőt adnak ezeknek a köteteknek a szereplői. Mert ők nem hitték el, hogy buták, tehetségtelenek, nem lesz belőlük semmi. Nem hitték el, és az életművükön túl ezzel a küzdeni akarással is példává váltak.