„Ez az egész, amit itt láttok – mutat körbe a három összenyitott portán helyet foglaló vizsolyi birodalmán Molnár Gergely, vagy ahogy mindenki ismeri, Mézes Gergő –, mínusz tizenhétezer forintból indult 2004-ben. Ennyi volt a telefonszámlám, amit nem tudtam befizetni. A nagymamámhoz fordultam segítségért, aki egy nagyon okos, kilenc nyelven beszélő asszony volt, és nem pénzt adott, hanem tanácsot. Azt mondta, »ott van a sarokban három hordó méz, meg itt van néhány befőttesüveg, nyomtass rájuk szép címkét, és menj ki a vizsolyi templommal szemközti térre árulni«. Akkor elég csalódott voltam, hogy nem simán pénzt adott, de ma már tudom, hogy a lehető legtöbbet kaptam ezzel a tanáccsal. Utat mutatott, amiből a mai napig építkezem.” A jókor érkező jó tanácsnak és a rengeteg munkának köszönhetően a mínusz tizenhétezer forintból mára egy háromszáz méhcsaláddal dolgozó méhészet, egy gyönyörűen felújított gangos házban működő mézmúzeum és egy újépítésű, jól felszerelt vendégház lett.

Persze a jó tanács és a mai állapotok között még sok időnek kellett eltelnie, és Gergőnek nem kevés hitre volt szüksége ahhoz, hogy ne inogjon meg. „Többen mondták, hogy nem vagyok normális, hogy Vizsolyban, a cigánysoron akarok felépíteni egy ilyen helyet, hiszen a kutya sem fog idejönni. De nekem ez az otthonom, és bár nem voltak millióim, rendkívül erősen hittem az álmomban. Amikor egyetemre jártam, a vonaton mindenkinek az ezer méhcsaládos méhészetem és a mézmúzeumom tervéről meséltem. Aztán tavaly megjelent egy fiatalember a múzeumban, és kérdezte tőlem, hogy emlékszem-e rá. Egyszer együtt utaztunk, ő még gyerek volt, de nem felejtette el, milyen szenvedéllyel meséltem neki a terveimről. Évekkel később pedig rám talált, és eljött megnézni, mi is lett az álmaimból. Ma is beleborzongok, ha eszembe jut ez a találkozás.”

Az átélhető élmény varázsa

Gergő édesapjának köszönhetően már fiatalon kapcsolatba került a méhészettel, de a 2006-ban kitalált mézmúzeumból csak 2012-ben lett valóság – ráadásul nem is pont úgy, ahogy eredetileg tervezte. „Annyit beszéltem a terveimről, hogy egyszer teljesen váratlanul beállított egy busznyi ember, hogy jöttek a Mézmúzeumba. Rendesen meglepődtem, hiszen csak egy romos parasztház volt itt, múzeum sehol, de gyorsan kitettem a kertbe egy asztalt, rá néhány üveg mézet, végigkóstoltuk mindet, majd levittem a látogatókat a méhekhez, megmutattam nekik, hogyan dolgozom velük. Engem is meglepett, mekkora élményt adtam ezáltal, és ők is sokkal többet kaptak, mint amire számítottak. Ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem a múzeum a lényeg, hanem az, hogy a látogatók bevonódhassanak, hogy testközelből lássák, mit csinálok. Ezért lett a szlogenünk is az, hogy »Élményt adunk a méz mellé«.”

Ezt az élményt mi is megtapasztalhattuk, ugyanis beszélgetésünk ezen pontján – már méhészkalapot viselve – vendéglátónk nyomában sétáltunk megnézni egy kaptárbontást. Gergő kezében füstölő, befüstöl a kaptárba, mielőtt kinyitja. „Ez egy mindennapos rutinfeladat – avat be minket a művelet fontosságába –, ellenőrizni kell, hogy minden rendben van-e a kaptárokban.” Minden mozdulata biztos és alapos, látszik, hogy rengetegszer elvégezte már ezt a munkafolyamatot.

Reális álmokat álmodva

„A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, tizenkét éves voltam, amikor édesapám egyszer csak hazaállított egy méhrajjal, amit ő fogott be Fony határában. A második raj befogásánál már én is ott voltam. Alaposan összeszurkáltak, teljesen feldagadt az arcom, de ott kezdődött el minden.” Az emlékezetes indulás után Sátoraljaújhelyen gépészeti szakközépiskolába, majd Gödöllőn egyetemre járt, ahol egyszer csak egy méhészeti tanfolyamról szóló kiírásra lett figyelmes. Jelentkezett, huszonkét évesen pedig mesterméhésszé avatták. Ő volt az országban a legfiatalabb. „Az avatásomról tartottam a vasútállomás felé, amikor a szemem láttára rajzott be egy méhraj egy hársfa odujába. Abban a pillanatban tudtam, hogy én csak méhész lehetek.”

Addig – dacára annak, hogy sokszor kacérkodott már a gondolattal – egészen másfajta álmokat dédelgetett. Gépészmérnöknek tanult, és nagy Ferrari-rajongóként a Forma–1-ben szeretett volna dolgozni, míg rá nem döbbent, hogy bár tehetséges és elhivatott, vannak még vagy tízezren, akik ugyanolyan tehetségesek és elhivatottak, mint ő. „Régóta van egy célfüzetem, amibe minden év elején beleírom a terveimet, és amit beleírok, az valóra is válik. Ennek a sok munka mellett az a titka, hogy nem szerepel benne a lottóötös és a százmilliós autó. Reálisak az álmaim.”

Közben lassú mozdulatokkal szétbontja a kaptárt, kiveszi a kereteket, és megmutatja a műlépet, amit a méhész tesz be a kaptárba: a méhek ugyanis arra kezdenek el építkezni, azon élik mindennapjaikat, arra petézik a méhanya. És már szépen csillog benne a nektár is. Majd megkeresi a méhanyát; egy apró fehér pötty jelzi a hátán, hogy már kétéves, gyengül a teljesítménye, jövőre új anyát kell adni a családnak. A kaptár hihetetlenül összetett folyamatairól, a méhek szokásairól, biológiájáról és társadalmuk működéséről úgy beszél, mintha a világ legegyszerűbb dolgai lennének, mégis mélyen elgondolkodik azon a kérdésen, hogy a képzések és a mesterlevél után mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elhiggye magáról, ért a szakmájához. „Talán akkor éreztem először igazán, amikor két-három évvel ezelőtt a mesterem tőlem kért tanácsot. Egészen megdöbbentett, hogy egy szaktekintély hozzám fordul tanácsért.”

A kaptár részegítő illata

Gergő háromszáz méhcsaláddal dolgozik, és dacára annak, hogy diákként még rendkívül magabiztosan ezer méhcsaládról álmodott, ma már inkább az állomány csökkentésén gondolkodik. „Amikor a képzésen mondogattam, hogy én bizony egy ezer méhcsaládos méhészetet fogok létrehozni, a mestereim csak csendben mosolyogtak, nem mondtak rá semmit. Nem értettem, miért, de úgy voltam vele, hogy majd megmutatom! Aztán amikor megéreztem a derekamban és a hátamban, hogy mit is jelent ez a munka, felnyílt a szemem.”

A megtermelt mézet a méhészet maga értékesíti, rendszeresen érkeznek a csoportok az interaktív élményeket kínáló múzeumba, és a birodalom az évek során egy szaunával, dézsával, sókamrával és egy kaptárlevegős, másnéves biorezonanciás faházzal – mely az alatta élő egymillió méh állandó zümmögésével segíti az ellazulást – rendelkező vendégházzal is bővült. „Annyira szerteágazó, amit csinálunk, hogy néha úgy érzem, egészen elaprózódom. Muszáj lassítani, határokat szabni a munkának, mert van három kisgyerekem, ők gyorsan fel fognak nőni, én pedig ott szeretnék lenni mellettük. Sok méhésszel beszéltem már, akik elpanaszolták, hogy végigdolgozták az egész életüket, és észre sem vették, ahogy felnőttek a gyerekeik. Én nem akarok beleesni ebbe a hibába, de megértem őket. Ha belekóstolsz ebbe a munkába és megérzed a kaptárillatot, egyszerűen nem tudod többet abbahagyni. Olyan ez, mint valami drog.”