Időpont: az ötvenes évek. Egy balatonmáriafürdői nyaralóban, a házhoz vezető fasorban két férfi versenyez. Madzagra féltéglát kötöznek, azt kell futás közben a fejük felett pörgetni úgy, hogy a tégla ne csavarodjon fel egyik fatörzsre sem. Mókás feladat, de egyáltalán nem könnyű.
Az egyik versenyzőt úgy hívják, Kodály Zoltán. A másik: Bárdos Lajos.
A legendás kórusvezető, megannyi vokális és hangszeres mű szerzője, a Zeneakadémia egyházzenei tanszakának vezetője életvidám, agilis ember volt, nagy viccmesélő, a szójátékok és sportok rajongója, akrobatikus tornamutatványok lelkes bemutatója. Hozzá tizenegy gyermek édesapja, mélyen hívő keresztény ember. Már ennyiből is látni, hogy Bárdos Lajosnak nem csak a műveit érdemes megismerni.
A Bárdos családban hagyományosan sok gyermek született, de hogy ennek volt-e köze a törökverő őshöz, akitől a vezetéknév származott, nem tudni. Bárdosnak is négy testvére volt, az öt gyerek már a fővárosban nevelődött, amikor a kohómérnök apát a köz szolgálata Budapestre szólította a Felvidékről, a bányavidéknek számító Selmecről.
A kisfiú jó tanuló volt, második elemiben csupán egy tárgyból maradt el a legjobb osztályzattól: énekből… A gondos szülők hegedűórákra járatták, ő ezeket borzasztóan unta, legalább hat éven át nem sok örömet talált a gyakorlásban. Aztán egy nap elhívták kamarazenélni… És akkor kinyílt a világ.
Tizenhárom évesen már komponált, akkor írta a Sakk-matt indulót, azontúl a zene élete szerves része maradt. De azt nem gondolta, hogy ez lesz a hivatása. Lelkes cserkész, később cserkészvezető volt, a visszahúzódó fiúból ez a közösség oldotta fel a szorongást. Jött az első világháború, akkor már katonakorú volt, és csak szerencsével úszta meg, hogy kivigyék a frontra. Beiratkozott a Műegyetemre, de gyorsan rájött, hogy nem az az ő útja. A Zeneakadémiára azonban csak másodjára vették fel, akkor viszont Kodály legendás, híressé vált tizenhárom fős csoportjának tagja lett.
A kevés szavú Kodály legendásan jó pedagógus volt, egyszerre tekintélyes és figyelmes, ő mondta egy alkalommal a fiatal Bárdosnak: magának érdemes lenne vokális művekkel foglalkozni… Hogy erre a gondolatra mégis hogyan jutott, azt megtartotta magának.
Az igazi, a tiszta forrásból származó népdalok megint új kapukat nyitottak a fiatal Bárdos Lajos számára, akinek egész életművét meghatározta ez az időszak. Ami amúgy nem volt könnyű idő, hiszen a diploma megszerzése után rövid ideig mozikban hegedült némafilmek alá, és kottákat másolt. Majd visszament tanítani régi iskolájába, a Werbőczy-fiúgimnáziumba, és 1925-től átvette a városmajori templom Cecília Kórusának vezetését is.
Ez volt az első kórusa, és már itt megmutatkozott, hová tud fejlődni egy énekes közösség, ha elhivatott, ambiciózus vezető áll előttük. A Cecília fogalom lett az évtizedek alatt, külföldi turnéra járó nagyszerű énekegyüttes, Bárdos pedig házas ember, mert 1926-ban feleségül vette Waliczky Irént. Ebben az időszakban hívták tanítani a Zeneakadémiára, amelynek negyven éven át, különböző szellemiségű érákban tanára volt.
Születtek a gyerekek, tanított és vezényelt, az 1933-as budapesti cserkészdzsembori zenei vezetője is ő lett. Mert a cserkészettel családos emberként sem hagyott fel. Ennek a közösségnek állított össze egy zsebben is hordható kis dalgyűjteményt, a hét kiadást megélt 101 magyar népdalt, melyhez Kodály írt előszót.
Aki énekelt már kórusban, tudja, hogy a közös éneklés egy magasabb rendű összekapcsolódás. Mintha a hangokon túl az éneklők személyiségének egy nehezen hozzáférhető része is egymásra találna. Ha mindez magas művészi fokon történik, még nagyobb az ajándék.
Bárdos kórusainak tagjai nehezen öntik szavakba, milyen volt, amikor ő állt előttük, milyen volt az arcát nézni éneklés közben. Ha le nem írható is, az biztosan nem véletlen, hogy a Cecília után a Palestrina Kórus, majd a Mátyás-templom ének- és zenekara, valamint a Budapesti Kórus is hatalmasat fejlődött az irányítása alatt.
A Mátyás-templom kórusának tagjai az ostrom idején is próbáltak, féltek és fáztak. Ha légiriadó jött, lementek az óvóhelyre. Bárdostól azt kérte a felső hatóság, szolgáltasson adatokat a zsidó származású tagokról, de neki esze ágában sem volt.
1944 őszén már egyetlen sajtótermék sem jelenhetett meg a nyilas sajtócenzúra pecsétje nélkül, de az ő kiadóvállalatuk mégis kiadta Kodály Adventi énekét, benne ezekkel a sorokkal: „Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel.”
Igen, Bárdosnak és néhány kollégájának akkor már kiadóvállalata volt, kottákkal és szakirodalommal látták el a két világháború között nagy számban működő, gombamód szaporodó kórusokat. Egyik kiadványuk nevéből – Éneklő Ifjúság – igazi mozgalom lett. Ha valaki a két háború közötti helyi sajtó lapjait böngészi, elámul hány dalárda, dalegylet, népdalkör, templomi kórus működött az országban. A legjobb gyógyító a történelmi trauma után…
Az ostrom idején Bárdoséknál már tíz gyermek növekedett: Klára, Pál, Judit, Tamás, Éva, Mária, András, Dénes, Imre és Beáta. A fegyverropogásban történt egy koraszülés, a gyermek mindössze egy órát élt. A legkisebb lány, Ágota pedig, aki segített ennek az írásnak az elkészítésében, és képeket is küldött, már a háború után született. (Az ő férje írt egy alapos és élvezetes monográfiát az apósáról, Egyenes úton címmel.) Az utolsó, a tizenharmadik gyermek halva született.
A házaspár a legnehezebb időkben sem gondolta úgy, hogy elég nekik a sok gyerek gondja, többet ne várjon tőlük senki. Margit körúti lakásukban bújtatták Heltai Jenő nevelt lányát és annak nagynénjét, és bár Bárdos súlyos szívbetegséggel küzdött – vezénylés közben érte az első szívroham 1942-ben – ki-kimerészkedett az óvóhelyről tüzet oltani, segíteni.
Egy időre a család a máriafürdői nyaralóba menekült, ami más időkben a béke szigete volt. Hatalmas terület, rengeteg játék, a nyár fénypontja a Bárdos-féle olimpiai játékok. A családfő végre pihent, vitte a hátán a vízbe a srácokat, forrt körülötte a víz és az élet. Anagrammaíró versenyt hirdetett, és mindenféle sportversenyt, gyufaolimpiát is, ahol az lett a bajnok, akinek a legkisebb oldalára sikerült pöccintenie a dobozkát. Hintát épített, és különféle erőmutatványokra vállalkozott a család és a barátok nagy örömére. Gyűjtötte a vicceket, a keresztrejtvényeket, a matematikai feladványokat, és amikor egyik nászasszonya, Sárközi Márta beavatta a csacsipacsi nevű szójátékba, lelkesen belekezdett abba is. A budai lakásban a fiúkkal három szobát átszelő villanyvasútpályát épített, ennek terveit is füzetbe rajzolta. Nagy adminisztrátor volt, még a labdarúgó-világbajnokság góllövőiről is statisztikát vezetett. Gyerekei így hívták: Magyarország levelező tagja, mert áradtak hozzá az ország minden részéről a kórusvezetők, tanárok kérdései, és ő mindenkinek válaszolt.
A nagycsaládos létről egy interjúban ezt mondta: „Minden egyes gyerek, mind a tizenhárom születés valami nagyon kedvező életfordulatot hozott. Lehetetlen albérleti szobában kezdtük a házaséletünket. Jelentkezett, úton volt az első kisbaba: megkaptuk az első önálló lakást. A kisbaba már ott született. A második gyermek születésének hírével együtt jött az üzenet, hogy a főiskolára kineveztek tanárnak. És így tovább… Minden egyes gyerek előrevitt az életúton, anélkül, hogy előre számítgattunk volna, tervezgettünk volna. Csak elfogadtuk. Az bizonyos, hogy a gyermekneveléssel együtt gond, baj, éjszakázás is jár, de mindig több volt az öröm, mint a gond.”
Ez az életszeretet színezte át az ötvenes évek időszakát, ami nem tekinthető az egyházi zene aranykorának… De Bárdos rendületlenül dolgozott tovább. Színpadi művek, misék és orgonadarabok, világi és egyházi kórusművek, kánonok, népdalfeldolgozások és hangszeres művek alkotják tekintélyes életművét.
Nyolcvanadik és nyolcvanötödik születésnapja már országos esemény volt, kitüntetéssel és ünnepi koncerttel a Zeneakadémián. Azon sem akadt fent senki, hogy a Magyar Népköztársaság Zászlórendje mellett megkapta II. János Pál pápától a Nagy Szent Gergely-lovagrend parancsnoki fokozatát.
Felesége halála után özvegyen élt két évtizeden át. 1986-ban halt meg, gyászjelentésében tíz élő gyermekét, negyvenhét unokáját és tizenhét dédunokáját említették meg. Sírja a Farkasréti temetőben van, nem messze mestere, Kodály Zoltán végső nyughelyétől.
Fotók: Bárdos Ágota
