Ritoók Emma egy szép nyári vasárnap este húgával kiment sétálni a mátyásföldi határba. Sétájuk közben ismerősökkel találkoztak, akik megosztották velük Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának hírét. Véget ért egy világ. Ilyen váratlanul és furcsán ért véget:
„Nem képzeltük, hogy ezzel a nyugalommal és bizakodással, öntudatlan örömmel és gondtalansággal soha többé nem fogunk sétálni és a természettel szemben állani.”
Ez a lényegre törő, de hatásos felütés adja meg Ritoók Emma emlékiratának, az Évek és embereknek az alaphangját. Monumentális könyvről van szó, tizenkilenc vérzivataros év története 1914-től 1933-ig. Könnyedén agyon lehetne vele verni egy embert, már ha obskúrus történelmi források olvasóiban ébredhet ilyen késztetés. De soha nem érezzük, hogy parttalan locsogás uralná el a múltidézést. Azokról az időkről, amiket Ritoók megélt, csak ilyen monumentális tanúságtételt lehetett adni. A kor sötét nagysága (aminek a „nagyságélménye” – Ritoók erről is érdekeseket ír – persze elenyészett a mindennapi létharcban) megkövetelte ezt a terjedelmet. A szöveg nyolcvan éven át pihent az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, várva, hogy valaki újrafelfedezze ezt a beskatulyázhatatlan, imponálóan energikus és okos vénkisasszonyt. Ő haláláig töretlenül hitt abban, hogy az életében elmaradt díjakért és figyelemért kárpótolja majd az utókor elismerése:
„Tudtam, hogy nem vagyok zseni (hiszen asszonynak születtem), de a legtöbb magyar íróval, főleg a nőkkel, úgy éreztem mindig, felvehetem a versenyt. Minden kritika vagy észre sem vevés sem változtatott ezen a meggyőződésemen.”
Pritz Pál szerkesztésében és jegyzeteivel, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézete, a Magyar Történelmi Társulat és a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság közös kiadásában most megjelent a hatalmas memoár. Ritoók bekerül ezután bármilyen kánonba? Ne legyünk ilyen naivak. Ma már jó, ha irodalomtörténeti tanulmányok lábjegyzeteiben megemlítik. Ritoók volt annyira tehetséges író, hogy ezt igazságtalanságnak érezzük. Protestáns, nagyváradi felső középosztálybeli család sarja volt. 1868-ban született.
Még épp jókor találta meg a hír, hogy megnyitják a nők előtt az egyetemeket: harminckét évesen letette az érettségit, és beiratkozott a pesti bölcsészkarra, majd Nyugat-Európában lélektant és filozófiát tanult.
Berlinben közeli barátja és szellemi partnere volt Lukács Györgynek és Ernst Blochnak – utóbbihoz, a későbbi marxista filozófushoz gyengédebb érzelmek is fűzték. Hazatérve A nagy véletlen című regényével, elbeszéléseivel, filozófiai és esztétikai esszéivel szerzett nevet magának, Thomas Mann-nal és a kor más nagyságaival levelezett, a háború alatt pedig tagja volt Lukácsék Vasárnapi Körének, de egyre inkább idegenkedett az ottani közegtől. 1918 végétől már az ellenforradalmi szervezkedésben vett részt sógornője, Tormay Cécile oldalán. A Horthy-korszak első éveiben lázas nacionalistaként és fajvédőként, nyomorgó tisztviselőként még bízott abban, hogy az új kurzus nyújt valamit a hozzá hasonló embereknek is. Csalódnia kellett. Kisodródott a közéletből, írói karrierje megfeneklett, újabb regényeit (A szellem kalandorai, Gyárfás Sándor két élete) szinte teljes közöny fogadta. Nem hagyta annyiban: szalont és kultúrszervezetet alapított, ahol megfordult a művészeti élet színe-java. 1945 áprilisában halt meg, egy annál is tragikusabb és totálisabb összeomlás napjaiban, mint amit emlékiratában elmesélt.
Csupán ebből a vázlatos életrajzból is érzékelhetjük: Ritoók Emma kivételes szemtanú volt. Szerteágazó kapcsolatai révén olyan széles perspektívája nyílt a korra, mint talán senki másnak.
Életében a magyar politika- és szellemtörténet skizofrén végletei esnek egybe: progresszió és nacionalizmus, Lukács és Tormay. Túl kíváncsi és életteli volt ahhoz, hogy elzárkózzon bármilyen belterjes világnézeti közegben. Ő maga memoárjában már fajvédőként így definiálja pozícióját: „Én vagyok az egyetlen keresztyén ember, aki ismerte közvetlenül azokat, akik a forradalmak szellemi vezetői voltak – és amellett nacionalista is vagyok –, azt az egész szellemet, amely részint fanatizmusból, részint nagyravágyásból hajtotta ezeket az embereket, a zsidóságnak azt a saját kettős pszichéjét, amely ezekben az emberekben testesült meg, és mely hazánkra olyan szerencsétlenséget hozott.”
Az Évek és emberek a háborús évek mindennapjait – a hátországi tömegpszichológiát, az ellenség iránti, „gyönyörűséggel telt gyűlöletet”, a sajtó manipulációit – is érdekesen mutatja be, de a háborút követő összeomlás krónikája az, amiért érdemes beszerezni ezt a (nagy könyvesbolthálózatokban sajnos nem árult) kötetet. Merem állítani: a szóban forgó éveknek a magyar irodalomban a Ritoók-könyv a legszínesebb, legizgalmasabb elbeszélése. Elfogult elbeszélése, persze, de az író nem is állítja, hogy hűen adná vissza az eseményeket, sőt olykor figyelmezteti az olvasót a sérelmeire.
„Istenem, milyen jó és megértő és szerető lehet valaki, akinek a sors megadja azt, amit megérdemel” – szólal meg benne egy egész élet keserűsége.
Nézőpontja az „úri” középosztályé, annak összes előítéletével és beidegződésével együtt. De Ritoók jelentéktelen és jelentős történést rögzít, aminek a mátyásföldi és pesti utcákon, a villamoson, a boltok előtt sorban állva, a földalatti és -feletti politikai gyűléseken szemtanúja. Ez a mozgalmas-színes elbeszélési mód az, ami a mérete ellenére letehetetlenné teszi a memoárt. Arról nem is beszélve, hogy a szerző remek arcképeket kanyarít: a közeli barátok, Lukács György és Balázs Béla mellett felvonulnak az irodalmi és politikai élet híres és kevésbé híres alakjai, Fülep Lajos, Erdős Renée, Dienes Valéria, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Babits Mihály, Török Sophie, Gömbös Gyula, Friedrich István, Prohászka Ottokár és még sokan mások.
Az őszirózsás forradalom napjaiban Ritoók bizonytalan, nem tudja, hogyan viszonyuljon a politikai fordulathoz: utálja a Habsburgokat, érzi a változás szükségességét. De nyomasztóan hat rá annak sejtelme, hogy a háború előtti szép világ – ami persze elsősorban az ő és a még feljebb lévők társadalmi helyzetében volt szép – soha nem tér vissza. Felidézi az első inzultusokat: „már hetek óta szitkozódva kiabálnak szájas asszonyok a »kalapos naccságák« ellen. Egyszer a villamos lépcsőjéről lökött odébb egy asszony ezzel a megtisztelő címmel.” Mi löki Ritoókot végül az ellenforradalmi oldalra? A középosztályban már a háború alatti, javarészt a galíciai bevándorlók számlájára írt üzérkedés, a „hadigazdagok” páváskodása fellobbantotta az antiszemita érzelmeket. Ritoók akkor kezdi el a faji prizmán keresztül szemlélni a világot, amikor egyértelművé válik számára: egy idegen, nem „törzsökös” értelmiségi osztály az ország széthullása közepette, a fellázított csőcselékre támaszkodva belerángatja Magyarországot egy veszélyes ideológiai-politikai kísérletbe. Ritoókkal együtt így értelmezte a történéseket a középosztály jelentős része. Megvan annak a magyarázata és logikája, hogy miért értelmezte így. Ahogy persze annak is megvan a magyarázata és logikája, hogy a zsidó értelmiségi fiatalok miért képviseltették magukat aránytalanul nagy számban a szélsőbaloldali mozgalmakban.
Ritoók Emma antiszemitizmusa
Az Évek és emberek legtöbbször leírt szava minden bizonnyal a zsidó. A forradalmak élménye a szerzőt heveny antiszemitává formálta, néha meg is lepődünk, hogy egy ennyire okos és széles látókörű nő, akit a faji ellenérzései a húszas években sem tántorítottak el attól, hogy meghívja a szalonjába és kultúrszervezete előadásaira Halász Gábort, Szerb Antalt, Karinthy Frigyest vagy Ascher Oszkárt, hogyan ismételgetheti a legbárgyúbb antiszemita toposzokat, hogyan feltételezhet minden baj mögött valami zsidó mesterkedést. Persze nem a náci fajelmélet értelmében antiszemita Ritoók, de mégiscsak a magyar és zsidó alkat közti feloldhatatlan különbségről értekezik, ezt a különbséget pedig biológiai szinten ragadja meg. Az például magától értetődik, hogy a zsidót külsőre meg lehet különböztetni a nem zsidótól: „Tagadhatatlan, hogy az erősen kifejezett zsidó típus fizikailag kellemetlenül hat ránk.” Ritoók mindemellett tisztában volt azzal, hogy szellemi nívójának megfelelő beszélgető[1]társakat a keresztény középosztályban nemigen talál. A húszas évek közepén ironikusan fel is veti: „Vajon nem kellene megint zsidó társaságot keresni, hogy egy kis kultúrérdeklődést találjak és én is beszélhessek?” Amikor viszont Tormayék azt rebesgetik, hogy Ritoók újra „elzsidósodott”, dacosan írja: „Könnyű az embernek a szalonban antiszemitának lenni, könnyű az elzárt előkelő életben – mint Cécile – kizárni minden zsidót. De tessék ma az életbe kijönni, mindenütt ők vannak ott megint, és ha mi nem állunk közéjük dolgozni, a kezükben marad minden.” Ritoók antiszemitizmusát árnyalja, hogy emlékiratának legpozitívabb színben feltüntetett szereplői régi nagyváradi szomszédaik, a nemesi címet elnyert, zsidó Wertheimstein család tagjai, közülük is főképp Sarolta és a Rothschild családba beházasodott Rózsika, akik Trianon után pénzt és energiát nem kímélve küzdöttek nyugaton a magyar irredenta ügyért. (Zenetörténeti érdekesség: az említett Rózsika Pannonica nevű lánya volt a híres „jazzbárónő”, bebopzenészek mecénása és Thelonious Monk bizalmasa. Magyarul is olvasható regényes életrajzát Hannah Rothschild írta Pannonica – A lázadó bárónő címmel.)
A Vasárnapi Körben tett utolsó előtti látogatása alkalmával Ritoók azt konstatálja: a politikai cselekvést korábban magasról megvető idealista filozófusok és művészek – túlnyomórészt zsidók – a forradalom aktív szereplői, utópikus lázálmokat kergetnek. Elbeszélése szerint Balázs Béla felesége, Hajós Edit kihívóan a szemére olvasta, hogy a zsidók vívták ki a magyar függetlenséget. „Ekkor állítottak először szembe, én is először álltam nyíltan szembe a zsidó–magyar ellentéttel. […] Ezek a furcsa, bágyadt, sok tekintetben nagyrészt degenerált külsejű és másfajta, idegen, százszor idegen emberek – és parasztjaink, középosztályunk, a mi egész társadalmi létünk, állami, lelki berendezkedésünk áll szemben. Míg könyvekről volt szó, addig jól értettük egymást. De éreztem és tapasztaltam sokszor, hogy mihelyt mélyebb lelki dolgokra, vagy pláne a magyarság lelki diszpozícióira került a sor, akkor egyszerre fal volt köztünk.” Lukács pálfordulása bizonyult a legfájdalmasabbnak számára, mert ő volt köztük a legnagyobb formátumú figura, és nyilván azért is, mert – a kölcsönös megvetés ellenére, amivel később nyilatkoztak egymásról – valóban szoros intellektuális kapcsolat kötötte hozzá.
„Pár hónappal ezelőtt még azt beszélte, hogyha Hegel volna egyetemi tanár most Németországban, akkor ő is az egyetemre kerülne, mert ez az igazi nagyság tudná méltányolni az olyan tehetséget, mint ő. És mikor érvényesülésről és hatalomról volt szó, akkor Hegel helyett Kun Bélával is megelégedett.”
Ritoók egy héttel később tette utoljára tiszteletét a vasárnapi társaságban, akkor, amikor a románokkal való aradi tárgyalásokra készülő Jászi Oszkár is csatlakozott hozzájuk. „Már belépése után láttam, hogy rendkívül izgatott és be kell vallanom, bármilyen rettenetes volt, amit elmondott, bármennyire kénytelen voltam megvetni, először éreztem ki belőle emberi érzéseket és nemcsak doktriner ridegséget – a lesújtottság, a tehetetlenség, a »megbukottság« érzését. És elmondta – ó Istenem, először dermesztett meg a gondolat, hogy nemcsak lehetőség, hanem valóság –, hogy elvesztjük Erdélyt, és még többet is.” Egy iszonyú kétségek közt átvirrasztott éjszaka után a Rókus-kórháznál véletlenül összetalálkozott Tormay Bélával. Megkérte, adja át nővérének az üzenetet: ha a férfiak képtelenek a cselekvésre, az asszonyoknak kell összefogniuk. Ekkor kezdődött el Ritoók Emma második élete. „Elmentem néhány nap múlva Cécile-hez és ezzel nemcsak saját eszmémet tettem tönkre, hanem az egyéni jövőm legfontosabb részét.”
Ritoók Emma legfőbb vetélytársa, életének első számú megkeserítője Tormay Cécile. Az Évek és emberek tulajdonképpen gigantikus Tormay-ellenes pamfletként is olvasható, amelyben a szerző arról próbálja meg[1]győzni az utókort: ő sokkal műveltebb, tehetségesebb és elhivatottabb volt sógornőjénél. Egy ponton felteszi a kérdést: nem komikus-e, hogy annyit foglalkozik Tormayval? Végül azonban arra jut, hogy ennyi elégtétel jár neki, hiszen Tormay hiúsította meg a magyar kulturális élet felvirágoztatásáról szóló álmait, ő happolta el előle a lehetőségeket, az anyagi forrásokat, ő aratta le helyette a babérokat. Őbelőle lett nemzeti asszonybálvány, „Patrona Hungariae”, s nem belőle, Ritoókból, aki pedig sokkal jobban megérdemelte volna. 1918 végén együtt fogtak hozzá a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) megszervezéséhez, Ritoók szerint ötletgazdaként ő vitte a szervezési munka oroszlánrészét, Tormay szerepvállalása többé-kevésbé kimerült abban, hogy trécselt az úriasszonyokkal. Idővel mégis Tormay nyomta előtérbe magát, és Ritoók céljaitól élesen eltérve „nőegyletesdivé” alacsonyította a szervezetet.
Tormay a tanácsköztársaság kikiáltásakor idős édesanyját Budán hátrahagyva vidékre menekült, mert megtehette. Ritoók Mátyásföldön maradt családjával, tűrte az éhezést, a felügyelők folytonos zaklatását – egyszer még a politikai nyomozóbizottság elé is beidézték. A megrettent úriasszony hangja, ami Tormay Bujdosó könyvét meghatározza, nála is meg-megjelenik:
„A hangok is mintha piszkos papírosok volnának, melyek az utcán beletapadnak az emberek arcába. […] Mégis miféle emberek lehetnek ezek – kérdem magamtól újra és újra –, akik itt állnak munkátlanul, köpködve a szegleteken, a kapuk előtt, a járda közepén? Miből él ez a tömeg? Mit keres az utcán? És hol vannak a többiek, a régi lakosság?”
Ritoók azonban jóval talpraesettebb volt, mint sógornője: „Cselédünk már nem volt, mindent magunk végeztünk. Legkellemetlenebb volt az istálló takarítása, de aztán azt is megszoktuk. Eleinte azzal igyekeztem megszépíteni az ilyen kellemetlen munkát, hogy valami távoli szépre, valami lehetetlenre gondoltam: egy előadásra a berlini egyetemen, vagy egy estére Rómában, egy régi templomra vagy Cluny-re.” Fontosnak tartja kiemelni: a tanácsköztársaság nem volt az a szakadatlan rettenet, mint amilyennek a Bujdosó könyv alapján feltételezhetnénk: „Tormay Cécile kevesebbet szenvedett volna, ha munkája van. A szerencsétlenségünkkel való állandó foglalkozás tette olyan elviselhetetlenné a helyzetét. […] Voltak rettenetes pillanatok, órák; de napok már ritkán.”
A húszas évek őskáosza
Vannak arról homályos képzeteink, milyen káoszt hoztak magukkal a nagy háború utáni évek, de Ritoók memoárját olvasva napról napra követhetjük végig azt az apokaliptikus folyamatot, amelynek során egész életen át építgetett egzisztenciák hullottak szét. A szerző könyvtárosként vállalt állást, de így is alig kereste meg a napi betevőt, fűtetlen albérletekben, segélycsomagokból összekapkodott ruhákban nyomorgott hosszú éveken át. Ha a magyar társadalmi fejlődésnek – mint sokan mondják – az a legnagyobb problémája, hogy itt nem tudott kialakulni öntudatos középosztály, akkor minden bizonnyal ez a száz évvel ezelőtti volt az alapvető törés, amit a kommunizmus negyven évtizede csak még inkább elmélyített. „Eddig csak a munkásosztály proletárgyűlölete állt szemben minden úrfélével. Most kezd proletárrá válni a régi úr is és benne kettős gyűlölet van.” A húszas évek mélyreható változásokat hoztak az élet minden területén. Érdekes aspektusa az emlékiratnak a női szerepek alakulása. A háború után jelentek meg az asszonyok a politikában – a Károlyiék által megadott szavazójogukat a Horthy-rendszer sem vonta vissza –, s rögtön olyan agilitással léptek fel a közéleti küzdelmek porondjára, mintha mindig is ott kiabáltak volna. Ritoók, aki az első emancipált magyar nők közé tartozott, nem volt feminista, sőt „férfipártinak” vallotta magát, s negatívan látta az asszonyok politikai szerepvállalását (noha egyszer maga is majdnem képviselőjelölt lett): „A gyűlölködések, a nők hisztériás lelkesedése, erőszakossága, ízléstelen hangossága – mintha a jó középosztály asszonyai belefáradtak volna a politikai küzdelembe. Egy előttem ismeretlen osztály kissé rendetlen és formátlanul előretörő, rikácsoló hangú nőalakjai foglalják el az agitáció terét, de akikben nincs meg a szocialista munkásasszonyok biztonsága sem.” Ritoók Emma megütközve tapasztalta a hagyományos értékrendszer lazulását: „A hang szabadossága még a legjobb társaságban is megdöbbentő. Nem az a baj, hogy a nemi kérdéseket nem burkolják, nem hallgatják el. Reám kellemetlenül hat, hogy társaságban a fiatalok is mindenről nyíltan beszélnek.” De a csúnyácska író[1]nő felismerte a változásokban rejlő pozitívumot is: „Egyszóval a külső fontossága eltüntette a csúnya nőket. Csak akinek ostoba arca van vagy ügyetlen, az csúnya ma. És ez jóleső látvány, ez nem baj.”
A kommün bukása utáni eufória rövid ideig tartott. Ritoók szerint már Horthy budapesti bevonulása is csalódáskeltően lapos hangulatban zajlott (a csalódásban persze az is szerepet játszhatott, hogy a MANSZ kormányzót üdvözlő küldöttségében ő nem kapott helyet). A nőszervezet a fehérrendszer egyik fő társadalmi támaszává vált, Ritoóknak azonban Tormay kóros nagyzolása miatt nem sokáig volt benne maradása. Azt viszont nem kerülhette el, hogy a családi összejöveteleken időről időre találkozzon sógornőjével.
„Hiszen én magam sem értem, hogy miért megyek el oda, ahol találkozom vele? […] Sőt, érthetetlen módon magam is vágyom találkozni vele, ha egyszer-kétszer egy évben erre alkalom van. […] nem tagadhatom le – a szuggesztív ereje még mindig meg tud kapni.”
Kétségtelen: ebben a szuggesztív erőben volt Tormay érvényesülésének titka. Hogy melyikük volt tehetségesebb író, nem a mi feladatunk eldönteni. Az azonban nehezen vitatható, hogy Ritoók a sógornőjénél sokkal magasabb szellemi színvonalon állt, és jóval előremutatóbb szerepet vitt az irodalmi közéletben. Pusztán az ő vudubaba-szurkálással felérő kirohanásai alapján persze botorság lenne képet alkotni Tormay Cécile-ről. De joggal feltehető a kérdés: Ritoók, akit büszkén emelhetne panteonjába a „nemzeti oldal” – ahogy más szempontok mentén a feminista mozgalom is –, miért merült teljes feledésbe?
A csalódás, amit Ritoók a MANSZ-projekt csődje miatt érzett, a kiábrándulás általánosabb élményébe illeszkedett. A keresztény középosztály azt remélte, hogy az új kurzus helyzetbe hozza őt. Ehelyett mi történt? A szociális problémák felületinek is alig nevezhető kezelése, a Monarchia gyakorlatát követő udvarlás a nagytőkének. Ritoók és a hozzá hasonlók Bethlen és Klebelsberg rendszerét túlzottan liberálisnak, zsidóbarátnak tartották, és a Gömbös-féle nemzeti radikális irányvonallal rokonszenveztek. Az írónő, lett légyen bármennyire hazafias érzelmű, elkeseredve figyelte a frázispolitikát, a nemzeti jelszavakkal takarózó középszerűség uralmát:
„Még utoljára [a trianoni békeszerződés aláírása előtt] a Területvédő Liga rendez egy nagy tiltakozó gyűlést május végén a Vigadóban, zsúfolt terem előtt. […] szomorúan látom a hiúság, a szereplési és szónoklási mánia kitörését még ilyenkor is.”
Másutt azt hangsúlyozza: „De lassankint ezek a tehetségtelen versek teljesen hitelét vették a hazafias költészetnek. Szörnyű áradata volt ez a tehetségtelenségnek.” Ritoók észlelte és fájlalta a kurzusművészet sekélyességét, a magyar középosztály szellemi tunyaságát. Arról álmodott, hogy a magyar tehetségeket egy nemzeti értékrendű folyóirat köré szervezi, hogy ne szippantsa be őket, mint Ady esetében történt, a Nyugat internacionalista közege, e folyóirat pedig eljuttatja a modern irodalmat az álirodalmi máléval etetett olvasókhoz. Nemezise azonban ezt az ötletét is kisajátította, és kormányzati kapcsolataira támaszkodva elindította az – első éveiben legalábbis – nem éppen magas nívójú Napkeletet.
Ritoókot ez az eset érintette talán a legérzékenyebben. Bármennyire nacionalista volt, nem tudta magába fojtani általános elkeseredését: „Néha belefáradok, hogy magyar vagyok. […] Ezek a lelkiismeretes napszámostudósok és a giccs-írók. – Lehet, hogy a zsidók most is tudják, mi történik odakint a szellem országában, de az ő részükre meg minden divat, külsőség. Nem kívánok velük sem együtt lenni. De hát lehet így élni? Élet ez?” Feloldhatatlan önellentmondás volt Ritoók Emma élete. Kvalitásai, szellemi-művészi szimpátiái, széles látóköre egyfelől, társadalmi helyzete és világnézeti meggyőződései másfelől olyan pozíciót jelöltek ki neki, ami Magyarországon akkor többé-kevésbé értelmezhetetlen volt. Maradt a Ritoók-félék számára a fátumszerű magányosság. Maradt a szarkazmus. „A filozófiát talán nemcsak a háború után bekövetkezett külső körülmények miatt vesztettem el, hanem azért is, mert nem volt többé az a társaság, mely szóval is fenntartsa bennem az érdeklődést. És akkor is, mit csináltam volna ezek nélkül? Talán öreg kisasszonyok vagy kopott tanítónénik közé menjek?”
Fotó: Fortepan, Wikimédia Commons
