Ernst Jünger szerint a véletlen ismeretségek a legértékesebbek. Talán igaz ez a megállapítás azokra a művekre és művészekre is, amiket és akiket sohasem ismertünk volna meg, ha nem kalandozunk el az interneten. Yochk’o Sefferre, avagy Seffer Józsefre egy francia avantgárd muzsikusra rákeresve, a zenésztársak listáját átfutva bukkantam rá. Máshol nagyon nem is bukkanhattam volna. Néhány évekkel ezelőtt megjelent interjút és albumismertetést leszámítva nem vesz tudomást róla a magyar kulturális sajtó, de még az emigráns magyar zenésznagyságok munkásságát egyébként számontartó jazzszaklapokban sem sűrűn olvashatni róla. Hogy miért van így, nehéz lenne megmondani.
Pedig nem akármilyen pálya a klarinétjátékos apa és rajztanár anya gyerekeként 1939-ben Miskolcon született, 1956-ban Franciaországba disszidált szaxofonosé. Seffer József Nadia Boulanger legendás zenepedagógusnál tanult a párizsi konzervatóriumban, majd festészeti tanulmányokat végzett.
Játszott többek közt Charles Aznavour, Gilbert Bécaud, Sylvie Vartan és Eddy Mitchell zenekarában, majd a hatvanas évek végén belépett a francia progreszszív zenei szcéna egyik leginnovatívabb együttesébe, a Christian Vander dobos által alapított Magmába.
Nehéz lenne definiálni ennek a formációnak a stílusát: prog rockos, jazzes, illetve modern klasszikus hatások keveredtek benne, dalszövegeit pedig egy szlávos-germános hangzású, „földönkívüli” nyelven írták. Az együttes zeuhlként hivatkozott a zenéjére, ami Magma-nyelven valamiféle kozmikus emlékezetet jelent.
1972-ben Seffer a Magmából kilépve megalapította az ugyancsak zeuhlt – de annak valamivel improvizatívabb és „spirituálisabb” formáját – játszó Zaót, majd következett megannyi formáció, így a vonósokat is magába foglaló Neffesh Music (innen indult a híres dobos, Manu Katché) és egy big band. Seffer Józsefnek fontos zenei partnere volt Kathy-Horváth Lajos, ő hívta ki játszani Franciaországba a hegedűművészt. A kilencvenes években Ornette Coleman tiszteletére rögzített albumot, amelyen maga a free jazz mestere is közreműködött.
Tanított, egyedi hangszereket készített, szobrászként és festőként is kiteljesedett; képeit látható zeneként definiálja.
1978-ban, amikor először koncertezett az Egyesült Államokban, interjút adott a The Washington Postnak, amiben elmesélte disszidálásának történetét, s azt is elmondta, hogy John Coltrane zenéje döntötte el a sorsát. Máshol arról nyilatkozott: Coltrane-t a zenei apjának, Bartókot pedig a nagyapjának tekinti.
Seffer már majdnem hét évtizede francia földön él, de elég csak elolvasni lemezeinek magyar szavakkal teletűzdelt tracklistjét (Ima, Hangulat, Benyomash, Hangosh, Sugàrzo terep s így tovább), belehallgatni a minduntalan magyar népdalokat, népzenei motívumokat megidéző felvételeibe, hogy megbizonyosodjunk róla: nem szakadt el szülőföldjétől. Ezt tekintve különösen fájó, hogy itthon nem tudunk róla. 2018-as, La voix du tarogato – Yod (a tárogató hangja) című dupla albumán különböző hangfekvésű tárogatókon játszik, némelyik felvételen egyenesen egy tárogatókvartettet vezet.
„Magyarországon születtem, és érzelmileg különösen fontos számomra, hogy ezzel az albummal konkretizáljam a magyarságomat. Négyéves koromban kezdtem tárogatón játszani. Szeretném ismertebbé tenni ezt a hosszú múlttal rendelkező hangszert” – írja Seffer az album kísérőfüzetében. A kísérletezésre nyitott hallgatók nem fognak csalódni a muzsikájában.
Yochk’o Seffer: La voix du tarogato – Yod. Acel / Musea, 2018
