Hogyan találta meg a különleges feladat, hogyan vált a paksi szociális segítségnyújtás megszervezőjévé?
Darukezelőként vettem részt az atomerőmű építésében, elkészülte után azonban nem volt szükség a munkámra. Nyugdíjasként tértem csak vissza a városba, ahol feltűnt a sok hajléktalan, és megdöbbentem, mert a legtöbbjüket még az építkezésről ismertem. Megsajnáltam őket, hogy ünnepekkor és télen is az utcán élnek. Éjszaka vittem nekik meleg teát és egy kis ennivalót, hogy ne fagyjanak meg a Duna-parton a dobozokból épített mendékekben. Később már nemcsak főztem, de tudtam adományozni is ezt-azt, mert hamar híre ment a magánakciómnak. Sorra érkeztek a segíteni akarók felajánlásai, pár évig a házam szuterénjében gyűjtöttem őket. Majd egy önzetlen vállalkozó felajánlott egy épületet, ahol nemcsak ruha-, hanem bútoradományokat is tudtam fogadni, így alakult meg a Segítők Háza.
Sokan elsétálnak a problémák mellett, mert nem akarják mások gondjait is magukra venni.
Nem felvenni kell a gondjaikat, csak melléjük kell állni, hogy ne legyenek egyedül. Úgy gondolom, hogy ha valakinek valami félresiklik az életében, abban a környezete is szerepet játszik. Annyira látszik egy hajléktalanon, ha gyerekkorában nem szerették! Sugárzik róla a fájdalom, mert feleslegesnek érzi magát. Ezt messziről megérzem. Számomra adni a legszebb dolog a világon. A családban élők tudják, hogy aki érzelmet ad, mindent ad. Egy távoli ismerőssel futottam össze a minap, a nyakamba borulva mondta el, hogy meghalt a férje. Ha akkor egy idegen ránk néz, nem tudta volna eldönteni, hogy ő borult az én nyakamba vagy én az övébe. A másik, ami nagyon fontos, hogy soha nem mondok ítéletet senkiről.
Szívét-lelkét odaadja az elesetteknek, nem érték csalódások?
Volt, amikor szidtak, mert nem mindig tudtam ugyanannyit adni. De igazából nem voltam képes ilyenkor sem haragudni, mert nem tudhattam, hogy annak az embernek volt-e bármilyen öröme valaha az életben. Lehet, hogy az a kis valami, amit a munkatársaimmal adtunk, az egyedüli öröme volt, és azért lázadt, mert ebből az érzésből szeretett volna még.
Mit jelent önnek a múlt évben megítélt Magyar Ezüst Érdemkereszt és megyei Príma díj?
Nagyon jólesett, de az emberek szeretete, ahogy összetartozunk, az is van olyan értékes, mint egy kitüntetés.
Honnan merít erőt, hogy nap mint nap odaforduljon a rászorulókhoz?
A gyerekeim támogatásából, szeretetéből és a zenéből. Pavarotti a mindenem. Őt hallgatni egy csoda! Emellett idős koromra megtanultam meditálni, és ha kisüt a nap, abból is tudok erőt meríteni. De a csillogó gyerekszemek, a vidám mosolyuk, amikor önfeledten játszanak, illetve a régi kollégáimmal való találkozás is mind-mind feltölt. Hiszem, hogy van égi segítség, ezért ha elakadok, tudom, hogy másfelé kell indulnom. Mióta ezt elfogadtam, minden nap öröm.
Milyen tanulságokkal gazdagodott az élete az alapítvány tavalyi megszűnéséig?
Megtanultam figyelemmel segíteni, azt adni a rászorulóknak, amire valóban szükségük van. A legfontosabb, hogy mindenki felé szeretettel kell fordulni, hiszen annyira rövid az élet, hogy nincs értelme haragot tartani.
MOLNÁR IMRÉNÉ ANCIKA
Az egykori Önzetlenül Segítők Paks Nonprofit Alapítvány vezetője, a közelmúltig működő paksi Segítők Háza alapítója
