Hogyan ismerte fel a szerzetesi hivatását?
Az első igazi istenélményemet tizenhárom évesen éltem meg, a bérmálkozásomon tapasztaltam meg a Szentlélek kiáradását. Gyerekfejjel még nem értettem, hogy mi történik velem, de valami végtelen szeretetet tapasztaltam, amitől kivirágzott körülöttem a világ, és korábban sosem tapasztalt boldogságot éreztem. Ez volt az első személyes találkozásom Istennel, ezután kezdtem el rendszeresen járni szentmisére, ahol úgy éreztem, a Jóisten személyesen nekem van jelen. Vonzott az a békés, csendes, megértő, szerető jelenlét, amit ilyenkor megtapasztaltam, és vágytam arra, hogy újra és újra átéljem, ezért tanítás után órákat töltöttem egyedül a templom csendjében mindennap. Ráébredtem, hogy mennyire fontossá vált nekem az Isten, és hogy milyen gyakran fordulok hozzá, ő pedig azzal válaszol, hogy megadja, amit kérek tőle. Utólag ezt úgy fogalmaztam meg, hogy udvarolni kezdett nekem, és elhalmozott az ajándékaival.
Említene egy-két példát?
Egyik nap, ahogy beléptem a templomba, zuhogni kezdett az eső, nálam pedig nem volt esernyő. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha nem áznék bőrig, és amikor ima után kiléptem a templom kapuján, már napsütés fogadott. Ezeket az eseményeket úgy éltem meg, mint Isten ajándékait, és úgy éreztem, én is szeretnék adni neki valamit. Ezen a ponton azt is megtapasztaltam, hogy milyen érzés az, amikor ő kér tőlem valamit. Egyfajta nyugtalanság lett úrrá rajtam, éreztem a noszogatást, ahogy a kéréseivel kihívott a komfortzónámból, és arra irányított, hogy úgy adjak, segítsek valakinek, ahogyan magamtól nem tenném. Érdekes, fontos találkozásokat élhettem meg így. Azt is észrevettem, hogy sokat beszélek Istenről, ennek egyik következménye volt, hogy az iskolában spontán szerveződött körém egy imacsoport. Tizenöt éves koromra jutottam oda, hogy az a szeretet, amit az Istentől kapok, olyan hatalmas, amihez képest minden más kevés. Megéreztem azt is, hogy azért, hogy egészen neki éljek, minden mást el tudok engedni. Ekkor tettem egy magánfogadalmat, hogy Istennek szeretném szentelni az életemet. Úgy éreztem, számomra ő egyszerre barát és jegyes, testvér és atya, akinek az irántam való szeretete az életforrásom.
Hogyan választotta a Domonkos-rendet?
A legjobban az vonzott a domonkosi hivatásban, hogy prédikálásra alapították a rendet, én pedig vágytam arra, hogy arról az Istenről beszéljek, akit megismertem: az élő, dinamikus, szerető barát, atya, testvér jelenlétéről. Közben más rendeket is megismertem, de egyiknek az életformáját sem éreztem teljesen a magaménak, bár volt, amelyik vonzott. Az érettségi előtt egy ismerős rendi közösségében próbáltam pihenni, és ott tört fel bennem rendkívüli intenzitással a domonkosság kérdése. De akartam még egy bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy tényleg őhozzájuk hív az Isten, ezért feltettem mindent egy érettségi tételre. A huszonvalahány filozófiatételből csak Aquinói Szent Tamást tanultam meg, aki Domonkos-rendi szerzetes volt, azzal, hogyha azt húzom, valóban a domonkos szerzetesség a hivatásom. És kihúztam Wittgensteint. Mintha az Isten azt mondta volna, ne játsszak az életemmel. Ám amikor tételcserét kértem, kihúztam Szent Tamást, mert mégiscsak jelet akart adni. Majd még több, egyértelmű jelet kaptam, így tizenkilenc évesen nekiindultam a rendi életnek. Nagyon fontos volt nekem, hogy ne csak a saját vágyam szerint menjek, hanem akkor induljak, ha Isten is valóban ezt akarja, hiszen a szerzetesi hivatás két személy kölcsönös igenje egymásra. Ezért kértem annyi jelet.
Közben a filozófia is fontos része lett az életének, hiszen ebből doktorált, és most a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán filozófiai tárgyakat tanít.
Alapvetően angol szakos vagyok, de miután megkaptam a diplomámat, lehetőség nyílt arra, hogy Rómában a Gregoriana Pápai Egyetemen tanulhassak. Eredetileg pasztorálteológiát tanultam volna az elöljáróim kérésére, de a filozófia-záróvizsga után az egyik professzorom javasolta, hogy maradjak e tárgy területén. Négy évet töltöttem Rómában, majd évekkel később újabb öt évet, amikor a doktori iskolát végeztem. Előbb Szombathelyen majd Szegeden tanítottam, több mint egy évtizede pedig a Sapientián tanítok.
A renden belül ön foglalkozik azokkal, akik hívást éreznek a szerzetesi életre. Hogyan találnak rá a rendre?
Lassan tizenhárom éve foglalkozom hivatásgondozással, és az a tapasztalatom, hogy a legtöbb érdeklődő az interneten keresztül érkezik hozzánk, mert egy mai fiatalnak könnyebb ezen a felületen tájékozódni először. Ha erősödik az érdeklődés, akkor igény ébred arra is, hogy személyesen találkozunk, beszélgessünk.
Magával ragadott a nyíltsága, amivel az istenkapcsolatáról beszélt. Ez segít abban is, hogy az önhöz fordulókat vezesse?
Abban segítek, hogy a hozzám fordulókban szétfésüljük az érzéseket, gondolatokat, tapasztalatokat, és hogy együtt keressük azt, hogy ezek Isten jelzései-e a hivatására nézve. Próbálok segíteni abban is, hogy az adott személy megtalálja a helyét és a hivatását akkor is, hogyha az nem nálunk van, persze nem biztos, hogy teljes folyamaton végig tudom majd kísérni. Ám addig, amíg együtt vagyunk, az Istennel vagyunk hármasban, és őrá tekintve, az ő szíve vágyát keresve tudunk előremenni. Valami hasonló történik akkor is, ha valaki nem a hivatástisztázás miatt, hanem azért keres meg, mert elakadt valahol az istenkapcsolatában.
A Domonkos-rendi nővérek közül többen is egyetemen és iskolákban tanítanak, hogy látja, jellemzően milyen kép él az emberekben a szerzetesekről?
Sokak fejében élhet az, hogy egy szerzetes egész nap csendben ül, imádkozik, elmélkedik, vagy semmit sem tesz, de a valóság az, hogy sokszor mi is rohanó életet élünk, ugyanúgy, mint mások, azzal a különbséggel, hogy tudatosan figyelünk arra, hogy a napunkban helye legyen a csendnek, az imádságnak, az Istenre figyelésnek a munka közben és attól függetlenül is. Úgy látom, hogy egy szerzetes többféle felelősséget hord a vállán, egyszerre több munkakört lát el – ez sokszor kényszermegoldás, hiszen nem vagyunk sokan. Mindemellett kihívás is, meg lehetőség is Istenre mutatni vele. Mi ezt leggyakrabban, de nem kizárólagosan, a tanítás révén tesszük. A nővérek közül mindenki tanul a saját szaktárgyai mellett teológiát is, hiszen az örömhírt csak megfelelő háttértudással lehet hirdetni. Ezért számunkra a tanulás, a stúdium életünk alappillére az imádság, közösség, engesztelés és prédikáció mellett. Minden tevékenységünket úgy fogjuk fel, mint igehirdetést, mint Istenről szóló beszédet és életet. Szent Domonkosról jegyezték fel, hogy mindig Istennel vagy Istenről beszélt – a mi vágyunk is az, hogy így tudjunk élni.
