Mostanában több kutatást is olvashattunk arról, hogy az úgynevezett Z generáció nemcsak kevesebb alkoholt fogyaszt, mint az előtte járók, de a fiatalok körében egyre többször számít cikinek, ha valaki lerészegedik. Hovatovább ez a nemzedék érzékenyebbnek is bizonyul arra, hogy a különféle, magas és populáris művészeti alkotásokban miként ábrázolják az alkoholfogyasztást. A toxikusnak ítélt reprezentációkat igyekeznek semlegesíteni – és mint ebből a cikkből kiderül, nem ők az elsők, akik szándékuk szerint az irodalom detoxikációját, kijózanítását kísérelnék meg.
Az irodalmi művekben az alkohol mindig jelentékeny szerepet játszott, akár a cselekményfordító eseményekre gondolunk, akár a szereplők jellemzésére. Az előbbihez tartozik, hogy például Arany Jánosnak A nagyidai cigányokjában Puk Mihály azt követően tudja bevenni a várat, hogy a hős védő Csóri vajda a mulatozásban lerészegedik. Az utóbbihoz pedig hozzákapcsolható az, ahogy a mesék általában romantizálják az alkoholfogyasztást, például a lakodalmakban végtelenül folyó sör és bor egyértelműen a gazdagságot idézi meg.
Ez változott meg aztán a századforduló magyar irodalmában, amikor is az alkoholnak az alsóbb néprétegek életében betöltött szerepe szinte kizárólagosan a nyomor, a szerencsétlenség, a félresiklott sors motívumává vált. És bár például Móricznál észrevehetően eltérnek egymástól a Rokonokban olvasható poharazgatások és a Sáraranyban a kilátástalanság miatt italhoz fordulás kontextusai, mindkét típusú alkoholfogyasztás világosan jelzi a „sírva vigad a magyar” ártatlanságának végét – azét az eszményét, amelyet a Bánk bán opera bordalából oly jól ismerünk.
A magyar modernségtől kezdve a szociografikus és egzisztenciális tétekkel bíró sötét tónus uralja az alkoholról szóló beszédet, amit a kortárs irodalomban Tar Sándornál, Barnás Ferencnél vagy Szijj Ferencnél látunk. Ezzel a magyar prózában Móricztól eredeztethető váltással párhuzamos az Adytól induló hibrid hatástörténeti szál a lírában, a romantizálás és a nyomorúság keveredése. Főleg az ő révén kötődött össze az alkohol motivikájával a tragikus sorsú, ám géniusz költő képe, ami Petri Györgytől Kabai Lórántig a kortárs költészet önreprezentációjának meghatározó elemévé vált.
Azonban azt, hogy a rendszer által szinte megfojtott és a szélesebb közönség által fel nem fogható szenvedést elviselni kényszerülő alkotó imázsa leáldozóban van, manapság több megnyilatkozás is jelzi. Ott van például a sajtóban néhány évvel ezelőtt kirobbanó Ady-vita, amelyben Orbán János Dénes megfontolandó hozzászólásában elválasztotta egymástól a művészetet és a politikát már csak azon az alapon is, hogy részegen lehet jó verset írni, de jó elemző publicisztikát nem. Nemrég Peer Krisztiánnak kellett szembenéznie a kortárs irodalmi élet fiatal és középgenerációjából érkező kritikákkal: számonkérték rajta, hogy az írás és az ivás elválaszthatatlansága mellett kiállva egy eszményített és káros költői életvitelt propagál.
A művészettel az ókori görögök Dionüszosz-kultuszától kezdve együtt járt az alkohol által is nyújtott mámor szükségszerűsége, amely mint elragadtatott állapot a benyomások, leginkább pedig a látvány átesztétizálásának feltételeként jelenik meg. Gondoljunk csak Kosztolányi Hajnali részegségére, amely a felfokozott, eksztatikus állapotra – amelyet olyan izgatószerek idéztek elő, mint a kávé és a cigaretta – az alkoholhoz kapcsolható részegség, megrészegülés analógiáját használta.
Az ókori görögségnél a mámor pőresége szavatolt az istenek és az emberek közötti sikeres és folyamatos kommunikációért: a bor a halandók jussa volt, a halhatatlanoknak pedig véráldozat járt. A hitvilágukban tehát a két szféra közötti kapcsolat a folyadékon, a nedűn és nedveken keresztül teremtődött meg, azokban az istenek lubickoltak, sodródtak feléjük. Az isteni mámor megtapasztalására a töltés aktusában nyílt lehetőség, így nem véletlen, hogy az egyik legrégebbi görög ábécés feliratot viselő tárgy, a Kr. e. 8. századból származó Nesztór-kupa három sora nem a tulajdonviszonyra vonatkozik, és nem dedikációt tartalmaz.
A felirat az Iliaszra utal, ahol annyira nagy volt ez a kupa, hogy csak egy hős tudott belőle bort önteni, és imitálja a homéroszi eposzok verselését az első sorának jambusaival és az azt követő kettő hexameterével. A felirat egyszersmind erotizálja is a homéroszi beszédmódot: azt ígéri, hogy aki iszik a kupából, azt Aphrodité vágya tölti el. A halandó az ivás révén részesedhet az isteni mámorból, a kupa poétikus üzenete így nemcsak a szemnek és a fülnek, hanem az egész testnek kínál gyönyört.
A világirodalomban a francia szimbolistákkal tért vissza a bódultság a költői lét alapállapotaként. Baudelaire, aki a versek mellett többek közt A mesterséges mennyországok című, különféle drogokról szóló esszéegyüttest is jegyzi, amellett érvel, hogy az örökös részegségnél megválaszthatjuk, hogy a bor, a költészet vagy az erény juttat minket ebbe az állapotba. Ám ahogy józanság és részegség szemben állnak egymással, úgy feszül nála ellentét az értelem és a szenvedély, a filozófia és a poézis között is.
E kettő elválasztásának ősbűne mindazonáltal ugyanúgy a görögöké, ahogy a mámor, az erotikum és a költészet közötti eredendő kapcsolat felismerése is: a Platón által megörökített lakomán siklott félre minden, mert – ahogy Friedrich Kittler német médiatudós találóan megfogalmazta – ott „a szerelemről szóló európai diskurzus a másnaposságtól szenvedő férfiakkal veszi kezdetét”. A lakoma tulajdonképpen az előző este tivornyájának megismétlésére irányult volna, viszont azzal, hogy a másnapos férfiak a poézis helyett a prózához, a költészet helyett a filozófiához fordultak, nemcsak kijózanodtak a mámorból, vagyis kikerültek a költői elragadtatott állapotból, hanem a szerelmet már nem művelték, pusztán beszéltek róla. Szókratész józansága eszerint azért fenntartható bármennyi elfogyasztott ital után is, mert a próza nem úgy folyik a beszélgetők között, mint a bor – vagy a gyönyört ígérő poézis Nesztór kupájából.
Kiemelt kép: Anselm Feuerbach festménye a Platón által elbeszélt lakomáról. Forrás: Wikimedia Commons
