A 2012-ben megjelent, Darida Benedekkel közösen írt Nagy macskajajkönyve a mámort gyakran kísérő másnaposság természetének járt utána.
Vácon laktam akkoriban, és a szerkesztőm, Darida Benedek is ott élt. Egy sörházban ültünk, befejeztünk egy munkát, és arról beszélgettünk, milyen nehéz lesz elszabadulni a kocsmába mostantól, mert mégsem mondhatom otthon a családnak, hogy megyek berúgni. Kell valamilyen indok. Van az a mondás, hogy a legdecensebb piáláshoz is kell valami koholt indok. Az pedig egy gyönyörű koholt indok, hogy elmegyek a kocsmába dolgozni. Végül arra jutottunk Bencével, ki kéne találni egy közös projektet, hogy a következő egy-két évre is meglegyen az indokunk arra, miért járunk a kocsmába. Hogy Ottlikra utaljak, azért jó, ha a szerző ismeri tárgyát, mert akkor elkerülhetők az ilyen mondatok: „A parton jellegzetes öltözetükben jártak fel-alá a bennszülöttek.”
Azon gondolkodtunk, mi az, amihez mindketten értünk, amiről mindkettőnknek biztos tudása van. Arra jutottunk, hogy a másnaposságot mindketten jól ismerjük. Mi lenne, ha írnánk egy könyvet a macskajajról?
Később rájöttünk arra, hogy ezzel nem nagyon foglalkozott még senki. A mámornak nagy irodalma van, feltérképezett ügy a művészetben a görögök óta. De a másnapossággal még nemigen foglalkoztak, az valamiért szégyen. A mámor a mennyország, amikor az ember fönt van, a másnaposság a lent, a pokol, a sötét oldal, a bűnhődés, amit szégyell az ember.
Meg a félelem és a reszketés.
Persze. Ez a könyv eléggé provokatív mű. Fogtunk egy kulturálisan meglehetősen tré fogalmat, és megírtuk a kultúrtörténetét. Létrehoztunk egy diszciplínát: a katzenjammerológiát. Egy első blikkre komolytalan tárgyról megpróbáltunk komolyan vagy inkább álkomolyan beszélni. A könyvben sokféle parodisztikus szöveg van. Hamvas stílusában írunk a női másnaposságról, Hemingway stílusában a Papa viselt dolgairól, ezek mind paródiák.
A tréfa kedvéért csináltuk, hogy mi is jól szórakozzunk, és az olvasó is jót röhögjön, de közben rájöttünk, hogy olykor a katzenjammer nagyon is komoly és mély művészeti és filozófiai tartalom. A mámor sötét oldala. A mámor pokla.
Rájöttünk, hogy rengeteg forrás van, csak nincs feldolgozva. Jöhetnék a világ egyik legnagyobb közhelyével: már az ókori görögök is tudták… Platón A lakomájában a jeles görög férfiak derék berúgáson vannak túl – Agathón drámai győzelmét ünnepelték –, mikor megérkezik Szókratész, az athéni bögöly. Megegyeznek, hogy visszavesznek a piálásból („ki-ki annyit iszik, amennyi jólesik neki, nincs iváskényszer”), elküldik a fuvoláslányt, és Erószt fogják magasztalni. Ez az első nagy könyve a katzenjammerológiának. Ilyen mondatok hangzanak el: „Gyógyító munkám folyamán eléggé meggyőződhettem róla, hogy árt az embernek a mámor, és önként semmiképp sem akarok többet inni a kelleténél, még kevésbé rábeszélni olyant, aki másnapos voltában darvadozik.” Szóval próbáltuk elviccelni a dolgot, ez a könyv alapvetően a humorról, az iróniáról, az öniróniáról szól – de olykor nagyon is komoly és vérfagyasztó területekre tévedtünk…
A pokoljárás azért tud nagyon nem vicces lenni.
Egyetértünk. A másnaposság azonban nemcsak pokoljárás, hanem purgatórium is: megtisztulás a bűntől szenvedés útján. Ott van például Hrabal, aki azt írja, a legjobb ötletei mindig másnaposan, mosogatás közben születtek. Már a mosogatás aktusában benne van a megtisztulás akarása. Hrabal ilyenkor az anyukáját érezte a háta mögött, szégyellte magát, mikor az anyukája hangján hallotta: „Mi lesz belőled?” Ilyenkor megpróbált kitalálni valamit, hogy bebizonyítsa, mégis lesz belőle valami. Petriről is tudható, hogy általában másnaposan írt. Nemcsak a katzenjammernek, de az irodalomnak is van egy ilyen megtisztító funkciója, terápiás célzata. Mi azonban nem terápiás céllal írtuk, hanem a móka kedvéért. Aztán kaptunk hideget-meleget.
Mi volt a gond?
Voltak, akik a humorát nem értették – elég gyakori eset errefelé. Másoknál a sok helyen trágár, közönséges nyelv verte ki a biztosítékot. Voltak, akik nem értették a paródiákat. De voltak olyanok is, számosan, akik rajongtak a könyvért. Sok fogyott belőle.
Egyszer egy kocsmáros egy kilyukasztott példányt hozott dedikáltatni hozzánk. Azért lyukasztotta ki, mert miután kitette a pultra a könyvünket, állítása szerint azért, hogy a sok piás olvasson valami értelmeset is piálás közben, folyton ellopták a példányát, így végül az utolsót odaláncolta a pulthoz.
A kötet első kiadásához járt egy hányózacskó, ami óriási sikert aratott. Az akkor még létező Malév hányótasakjának mintájára készült. A termék nyomokban sárgarépát tartalmazhat; fejre, nemi szervre húzni tilos – ilyenek voltak ráírva. Praktikus dolog, szépirodalmi könyveknél is be lehetne vezetni: ha az olvasónak nem tetszik a mű, rögvest belehányhat a zacskóba. Talán Tolsztoj mondott valami olyasmit, hogy az igazán nagy művek önmaguk kritikáját is tartalmazzák.
Ha már a trágárság előkerült: többször felmerül kritikaként az írásaival kapcsolatban, hogy szabadszájú, sokat káromkodik a könyveiben. Pedig szinte mindenki káromkodik.
A mi irodalmi közegünk hihetetlenül prűd tud lenni. Olvasó és kánon egyaránt. Ez már az elnevezésből kiderül: szépirodalom. Valami emelkedett, tiszta, éteri dolog! Szinte szentség! Hát ezzel a szentséggel nem fér össze az a sok perverzitás és trágárság, ami nálam olvasható. Anyám is így gondolta, aki decens vidéki főorvos volt. Sokat és jókat olvasott, de az én könyveimet nem olvasta, pont ezért.
Magyaráztam neki, hogy szerintem az irodalom kellemetlen dolog, a lét kapuján dörömböl, és olykor kényelmetlen, illetlen, durva kérdéseket tesz fel. Azt válaszolta, hogy szerinte nem.
Ő nem ezt várta az irodalomtól. De ezen nem vesztünk össze, én elfogadtam az ő ízlését, ő meg elfogadta, hogy ilyeneket írok. Én nem neki írtam, ő nem olvasott engem – nem volt sértődés. Azért Szabó Magdáról, Márairól vagy Márquezről jókat tudtunk dumálni. Már a zsidó–görög kultúra legeleje tele van mai szemmel szörnyű perverzitásnak tűnő ügyekkel: bőven találunk „felnőtt-tartalmat” az Ószövetségben, a görög mitológia jelentős része pedig durva pornó. Horváth Viktor írja egy esszéjében: „A trágárságot a monoteista vallások a Gonosszal társították, ám az ókori sokistenhitek számára az obszcenitás értékmentes volt – nem kötődött jó vagy rossz karakterekhez, hiszen az istenek sem jók vagy rosszak, hanem emberiek; így amit ma disznóságnak érzünk, az akkor az élet része volt.” Én a wokeness és az altright képviselőinél egyaránt kiverem a biztosítékot. Utóbbi oldal a nemzeti-keresztény erkölcs nevében kéri ki magának azt, amit papírra vetek, az előbbi oldal pedig azt mondja: ez szexizmus, macsóizmus, trumpizmus, le vele! A kétféle szélsőség prüdériája összeér, a kelgyó enfarkába harap… Félreértés ne essék, nekem önmagában semmi bajom se a woke tökekvésekkel, se a nemzeti érzeménnyel, se a keresztény vagy más hittel, nekem azzal van problémám, amikor magukat prófétának képzelő elmeroggyantak eszmék fészkébe tojják agyament tojásuk.
A Zerkó című legutóbbi regényemben az ötödik századi főhős egy kikötői kocsmában meséli el az életét a halászoknak. Mindezt teszi mai magyar kocsmanyelven, amin jó néhányan felháborodtak.
Nemrég elolvastam újra a Puszták népét. A városi emberben van egy hamis illúzió az úgynevezett romlatlan paraszti világról. Illyés azt írja: „a puszta szinte fortyog és fröcsköl az obszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek”. Az „istenadta nép” soha nem beszélt úgy, mint Arany János.
Legfeljebb a népszínművek cukrozott világában beszélnek így.
Sokat nevetek kortárs prózákon, amikor azt olvasom például, hogy valaki előveszi a hímtagját. Szoktam is kérdezni pályakezdőktől, ha ilyesmivel találkozom náluk, hogy szerintük ez életszerű-e így. Hogy valóban így beszélünk-e. Nem röhögné-e ki azt, aki így beszél.
Nincs meg ennek az a veszélye, hogy emiatt nem veszik elég komolyan az irodalmi berkekben?
Elfogadom, hogy ez megosztja az olvasókat és a „szakmát” is. Általában azért érteni szokták, hogy indokoltan használom ezt, nem öncélúan. Nem fogok elkezdeni gügyögni csak azért, hogy mindenki szeresse az írásaimat. Csinálják ezt éppen elegen.
Az írást, a művészetet a mámor vagy a mámort követő pokoljárás inspirálja inkább? Az utóbbi száz-százötven év irodalmát elnézve mintha az utóbbi lenne a meghatározó.
Az a hemingwayi tanács, amely szerint „írj részegen és szerkessz józanul”, talán válasz is erre. Írj dionüszoszi módra, aztán szerkessz az apollóni rend jegyében. De ez nyilván egyénfüggő. Sztereotípia, hogy sokat isznak az írók. Persze van benne igazság is.
Az írás hihetetlen lelki kiszolgáltatottságot jelent.
És ez nem önsajnáltatás, hanem tény. Az író soha nem tudhatja biztosan, hogy valójában mit tett le eddig az asztalra. Attól, hogy tetszel a kánonnak vagy az olvasóknak, még nyugodtan lehetsz szar író – és fordítva. Azt sem tudhatod, hogy meddig tart a tehetséged, és mikor fogy el. Tegnap még tudtál írni novellát, de lehet, hogy holnap már nem tudsz. Nőgyógyász apámnak például egy életen át lelki biztonságot adott, hogy megtanult egy szakmát, és onnantól kezdve tudta – ma már nyugdíjas, de biztos vagyok benne, hogy ha álmából felkelteném, akkor is meg tudna csinálni egy császármetszést. Szóval se anyagi, se lelki biztonságod nincs, magányos vagy, egyedül ülsz egész nap egy szobában. Sorolhatnám még.
Ezeket a lelki bizonytalanságokat valahogy kezelni kell, az egyik ilyen rossz kezelési mód az ivás.
Lehetne mást is csinálni, például szarvasbőgést hallgatni vagy rendet rakni a zoknisfiókban, de a legegyszerűbb lemenni a kocsmába és kérni két kisfröcscsöt. Ezt az imént említett hemingwayi iránymutatást egyébként soha nem tudtam megvalósítani, mert miután megiszom egy korsó sört, már nem tudok egy mondatot sem leírni.
Ez egyébként is inkább nagyotmondásnak tűnik.
Hemingway valamelyik szerelme írja a könyvében, hogy a Papa hajnalban már ott állt az írópultjánál és dolgozott, miután este jól berúgott, úgyhogy szerintem inkább másnaposan írt, nem részegen. Nekem az a problémám, hogy amint megiszom egy italt, nincsenek többé irodalmi ambícióim. Inkább beszélgetni szeretnék, moziba menni, házibuliba, koncertre, kocsmába satöbbi, szóval bármit csinálnék, csak ne kelljen egyedül ülnöm a szobában és mondatokon rágódnom.
Az alkoholista író közismert képe mostanában mintha fakulóban lenne. Mintha nem lenne annyira „menő”.
Minden szakmáról megvan a sztereotip elképzelés. Nincs arról adat, hogy köztünk százalékos arányban több az alkesz, mint a szoftvermérnökök vagy a juhászok között. A szesz sok író-költő imázsához hozzátartozott egykor. Van olyan irodalmi legenda is, hogy Ady otthon megírta a versét, megtanulta, aztán lement a Három Hollóba, leitta magát, és eljátszotta a szerepét, ahogy éppen tökrészegen megír egy zseniális verset. Ma is vannak olyan művészek, akiknek a személyes pr-jükhoz elengedhetetlen az alkohol.
De az „alkoholista író” valószínűleg mindig csak kivétel volt, nem szabály. A legtöbb esetben inkább csak szerep.
Czeizel Endre Balassitól Nagy Lászlóig huszonegy magyar költőgéniusz szeszesital-fogyasztását vizsgálta meg, és csak két igazi alkeszt talált: Adyt és Weörest. Persze, az is nagy kérdés, hogy kit nevezünk alkoholistának.
A másnaposságra nincs valódi gyógyír. A könyvükben tényleg minden ellenjavallatot megírtak, de egyik sem hatékony igazán. Mi lehet az oka?
A másnaposság éppen olyan, mint az élet: nincs rá gyógyszer, és sose lesz. Temesi Ferenc írja, hogy egy gyógyszer mégis van rá: a halál. Ebben is az életre hasonlít tehát. Nem lehet megúszni a másnaposságot, ahogy az életet sem. Végig kell csinálni, végig kell szenvedni a másnaposságot, akár az életet. Egyszer el fog múlni.
Önnek sincs tehát receptje?
Végigszenvedem. Elfogadom. Nem keresek kifogásokat és gyógyszereket. És ma már csak akkor iszom többet a kelleténél, ha látom, hogy másnap lesz időm szenvedni. A másnaposság holtidejét általában kulturális töltekezésre fordítom, amire máskor kevés időm van. Délig olvasok, filmet nézek, zenét hallgatok. Közben csendben fájok.
A kilencvenes években létezett egy nívós kocsmakulturális folyóirat, a Maláta. Ma mintha nem látnék hasonlót. Van ma kocsmakultúra? Azt látni, hogy eltűnnek a régi vágású kocsmák, és ami a helyükre lép, az valami egészen más.
A magyar néplélek sznob és prűd. A franciák, az olaszok, a spanyolok, a csehek esetében a gasztronómia civilizációvá, kultúrává vált. Magyarországon nem vált kultúrává. Azért nincs érdemi gasztrotörténet, mert ami nem kultúra, annak nem lehet kultúrtörténete.
Nálunk azért nincs kocsmakultúra, mert a kocsmát nem tartjuk civilizációnak, és a vendéglőt sem.
Ezek a magyar kulturális elit számára nem fontosak. Pimfek. Ami azért furcsa, mert a kocsma, ahogy a piac is, a nyugati civilizáció alapintézménye, a szümposzion, a „közös ivászat”, az eszmecsere helyszíne. Eszmét cserélünk, vagyis beszélgetünk. Enélkül nincsen kultúra. Ezt például a csehek jól tudják, sőt világturizmust építettek a kocsmakultúrájukra. Civilizációnk végét jelzi, hogy kocsma helyett Facebook van, agora helyett pláza. Nincs beszélgetés, dióként önmagukba zárt fogyasztók vannak, akik az eszmét készen kapják, és nem cserélgetik.
Az eszmecserétől és így egyéniségüktől megfosztott emberek elfelejtenek gondolkodni, elveszítik mindenfajta identitásukat. A magyar identitásvesztést semmi nem példázza jobban, mint a magyar gasztronómia mai állapota.
Magyarországon elesett a magyar konyha, aminek persze sok oka van: lustaság, sznobizmus, nyugatmajmolás, a kis népek kisebbrendűségi komplexusa, az, hogy nem tudtuk a saját hagyományainkat megteremteni, ápolni. De azt hiszem, a legfőbb oka az identitásvesztés. Az olasz régiók elképzelhetetlenek a saját konyhájuk nélkül, ahogy Franciaország is elképzelhetetlen a francia konyha és a francia bor nélkül. Ma már Magyarország elképzelhető magyar konyha nélkül. Elvesztettük, lemondtunk róla.
A „Nagy Magyar Sznobéria” valahogy úgy működik, hogy nekünk minden gyanús és kultúra alatti, ami szórakoztató, élvezetes, netán szellemes, humoros, ironikusönironikus.
Ha valami ilyen, akkor az nem lehet része az úgynevezett magaskultúrának. Jön egy savanyú alak, és kizárja a kultúrából. Könnyűnek találtatik. A magaskultúra csak valami unalmas, hosszú, komoly, fájdalmas és kevesek által értett dolog lehet. Ha irodalmi példát akarunk, elég, ha csak Karinthyra vagy Rejtőre gondolunk. Ők ugye nem komoly írók. Elviccelték a tehetségüket. Sokszor mondtam már: ha Rabelais vagy Hašek magyarnak születik, szerintem sikeresen szőnyeg alá söpörjük őket.
A bezárt kocsmák régi törzsvendégei ma az italdiszkont előtt kénytelenek ácsorogni, ez vidéken általános.
Mintha direkt nem akarnák, hogy az emberek beszélgessenek, inkább üljenek egyedül a tévé meg az internet előtt, vagy nyomkodják a telefont. Inkább fogyasszanak otthon, ne menjenek sehová. A lényeg, hogy ne legyen eszmecsere, szümposzion. Mintha ez lenne a terv. Már alig látni az utcán arcokat, mert mindenki a telefonjába temetkezik. Magukban beszélnek. Ismétlem: ez egy civilizáció bukása. A közvetlen emberi kapcsolatok és az egyéniségek felszámolódnak, egymáshoz kísértetiesen hasonlító, önmagukba zárt sorsok vergődnek a Facebookon. Az a fogyasztói társadalom hasznos tagja, aki fülhallgatóval betömött füllel bámulja a reklámokat, és nem az, aki szabadon beszélget a kocsmában. Mert aki eszmét cserél, az gondolkodik. A gondolkodásból pedig csak a baj van.
