Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Máth Kristóf
A Balaton-felvidék határán, Balácapusztán található különleges régészeti park egy Közép-Európa-szerte egyedülálló római villagazdaságnak ad otthont.
Veszprémtől negyedórányi autóút vezet a Nemesvámos külterületén fekvő Villa Romana Baláca régészeti parkba. Az itt talált római kori romokat kiemelten védett műemlékként tartják nyilván. A történet az 1900-as évekre nyúlik vissza, amikor az első leletek szántás közben kifordultak a földből; a helyiek még nem sejtették, hogy egy római kori földbirtokközpont maradványaira bukkantak. Az ásatások 1906-ban kezdődtek Rhé Gyula irányításával, majd 1976-ban újraindultak Palágyi Sylvia vezetésével, hogy munkájuk nyomán Közép-Európában páratlan római villagazdaság táruljon fel. A régészeti park 1984-ben nyílt meg a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság részeként, 2013-tól pedig a Magyar Nemzeti Múzeum tagintézményeként működik.
A majorság látogatható területeit bejárva a római korba csöppenünk vissza, az izgalmas, korhű részletekbe feledkezve a Pannoniára jellemző lakberendezési, étkezési szokásokkal is megismerkedünk. A rómaiak az 1. században telepedtek le Balácán, ebben az időszakban parcellázták fel villagazdaságoknak szinte a teljes Balaton-felvidéket, hogy a leszerelt, többnyire légiós katonákat letelepítsék. A vidéket családi birtokokból álló hálózatként képzelhetjük el – Pannonia teljes területén működtek villagazdaságok, hiszen a Római Birodalom egész területén ez volt a jellemző gazdálkodási forma.
A balácai villagazdaság tehát elsőként egy veterán katona otthona lehetett. Az őt követő tulajdonosok lebontották a légiós villáját, és a ház köveit felhasználhatták a régi helyén felhúzott új épülethez. A birtok a lovagi rendhez tartozó Claudius család tulajdonába került, a régészeti park kőtárában a feltárt síroltárok feliratán olvashatjuk is a családtagok nevét. Sorsukat a 2. század végén a barbárokkal Pannonia-szerte vívott háború pecsételhette meg, ennek során mindannyian odavesztek vagy elmenekültek – az bizonyos, hogy soha nem tértek vissza. A villagazdaságnak a 3–4. században a legfelső társadalmi réteghez tartozó, rendkívül – Seusóhoz mérhetően – gazdag birtokosa volt, aki valószínűleg szomszédja is volt a neves ezüstkincs tulajdonosának.
Ez az időszak volt a fénykor: a folyamatosan bővülő gazdaság belső kerítéssel körbevett magja a 4. századra 56 hektárosra nőtt. Ezen a területen folyt a gazdálkodás, földet műveltek, állatokat tartottak, virágzott a kézművesipar. A majorság középpontja egy 2400 négyzetméteres lakóház volt, a közelében gazdasági épületek álltak. A villa mai szemmel is hatalmas, ráadásul még emelete is volt, ha nem is a teljes épület, de valamelyik szárnya felett. Az biztosan tudható, hogy az emeleten kellett helyet kapniuk a hálótermeknek, mivel a földszinten nem volt ilyen célú helyiség. Az egykori felsőbb szintre utal az a három Balaton-felvidéki vörös homokkő oszloptartó is, amely az emeletre vezető lépcsőház szerkezetét tartotta.
KALANDOS SORSÚ MOZAIKPADLÓK, MESÉLŐ FALIKÉPEK
A főbejárat az egykori előszobába vezet, ahol rögtön megcsodálhatjuk a villagazdaság egyik szenzációját, a négy különleges mozaikpadló egyikét. Ez – akárcsak a római kori ornamentális mozaikok túlnyomó része – szőnyegmotívum. A mozaikpadlók eredendően szőnyegeket, illetve egyéb padlótípusokat próbáltak maradandó formában bemutatni, illetve imitálni. A mozaikot fehér alapon fekete borostyánleveles füzér keretezi. Az egyetlen fekete-fehér padlódísznek kalandos sors jutott osztályrészül, az 1900-as évek eleji feltárás idején felszedték és Veszprémbe vitték, egy része egy ideig a tihanyi kolostor pincéjében várta, hogy visszakerülhessen eredeti helyére. A téli fogadóterem fácános mozaikpadlója még viszontagságosabb utat járt be, Veszprémben nemcsak a püspöki palotába, majd a múzeum előcsarnokába, de még a kaszinóba is bekerült.
Az épület a 3–4. századi építészeti periódust idézi meg, de természetesen vannak olyan tárgyak, amelyek a megelőző időszakból származnak. Ezek egyike az a különleges falfestmény-rekonstrukció, amelyet az előszobában állítottak ki. A festmény sárga mezőit indás motívumú lila keret veszi körbe, a különleges színvilág egyedi hangulatot áraszt. Az alkotás színvonala arról árulkodik, hogy voltak évszázadok, amikor a pannoniai falfestmények jobb minőségűek voltak, mint az itáliaiak.
Az előszoba a ház központi részébe, a folyosóval körbevett belső udvarba vezet. A körfolyosóról nyíltak a fogadótermek, étkezők, a konyha, valamint a pince. A nyitott udvart oszlopok övezték, de a 3. században vélhetően egy tartósan hideg időszak miatt elfalazták. Méghozzá a változásnak megfelelően két szakaszban: először ahogy csapadékosabbá vált az időjárás, mellvédet emeltek, hogy ne verjen be a víz a folyosóra, majd amikor megérkezett az elhúzódó lehűlés, körbefalazták az egész udvart. Azért, hogy megmaradjon a nyitott kert illúziója, a falat körben teljes hosszában mediterrán kertrészletet – virágos gránátalmabokrokat, olajfákat és gyurgyalagokat – ábrázoló festménnyel díszítették.
A többi terem falfestménye is intenzív színekben játszik, s olyan történeteket is elmesél, amelyeken keresztül az itt élők mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az étkező enteriőrje az 1. századi lakóépület ebédlőjét idézi meg. A falfestmény különféle ételeket ábrázol csülökre hasonlító húsdaraboktól kezdve római kenyéren keresztül egy kosárból kiszóródó gombákig. Bár a rómaiak számos olyan fogást fogyasztottak, ami ma már kevésbé tűnik ínycsiklandozónak – mint például az aszalt gyümölccsel töltött és saját zsírján megsütött pele –, alapvetően egészségesen étkeztek.
Nemcsak sok zöldséget fogyasztottak, de jól ismerték a fűszer- és gyógynövényeket. Természetközeliségük az ételleírásokból is visszaköszön: ha végigolvasunk egy receptet, látjuk, mennyiféle fűszert használtak egy-egy fogáshoz. A római konyha titkai iránt érdeklődőknek érdemes Apicius receptkönyvét elolvasniuk, a benne szereplő ételek többsége ugyanis nem igényel különleges hozzávalókat, a ma elérhető alapanyagokból is elkészíthető.
TUBUSOK A FALBAN
A szolgálók bejárata a pincéhez vezetett. A helyiség egykori berendezéséről és a benne tárolt konyhai eszközökről pontos képet kaptak a feltárást végző régészek. A körülötte lévő épületrész ugyanis a 2. század utolsó harmadában a barbár háború következtében leégett és beomlott. Az új tulajdonosok az omladékot elteregették, és a pince fölött döngölt padlójú gazdasági helyiséget ala- kítottak ki. A feltárást végzők mintha egy apró Pompeiivel találták volna szembe magukat: minden megmaradt az eredeti helyén, csak nem vulkánkitörés, hanem a háború során keletkezett tűzvész következtében. Így a régészek nemcsak azt tudták megállapítani, hogy a hombárokban gabonát, az amforákban olajat, bort, aszalt gyümölcsöt és halszószt tároltak, de feldolgozott és főzésre előkészített, vaskampókra akasztott malacdarabokra és vadhúsokra is bukkantak. A pince ugyanis nem pusztán éléskamra volt, hanem a kor szokásainak megfelelően hatalmas hűtőszekrényként is üzemelt.
A vendégek a villa főbejáratától a belső udvaron haladhattak a fogadóterembe anélkül, hogy bármelyik másik helyiségbe be kellett volna menniük. Az épületben ugyanis azokat a termeket látták el mozaikpadlóval, amelyekben a vendégek közlekedhettek. Ez is azt mutatja, hogy az egykori tulajdonos nem az újgazdag réteghez tartozott, hanem az arisztokráciához, amelynek tagjai tudták, mi elegáns, mire érdemes költeni, és feleslegesen nem szórták a pénzt. A reprezentatív teremben gyakran tartanak ma is eseményeket, így az egykor vendégfogadásra használt helyiség újra betöltheti szerepét. A fogadóteremben másolatban látható az itt előkerült mozaikpadló; az eredeti a Magyar Nemzeti Múzeum római kőtárában tekinthető meg – korábban a múzeum bejárati csarnokában volt, azon ravatalozták fel például Ady Endrét és Klebelsberg Kunót.
A padló- és falfűtést általában egyidejűleg alkalmazták a római kori lakóházakban. A téli ebédlő fűtőcsatornája a római fűtésrendszer egyik sajátosságát mutatja: a tűztér kívül kapott helyet, és be csak a meleg levegőt engedték. A falba körülbelül egy, illetve másfél láb magasságú üreges tubusokat építettek – egy római láb nagyjából harminc centinek felel meg. A tubusok segítségével fűtötték a falat oly módon, hogy a padlófűtés félig-meddig kihűlt meleg levegőjét vezették át a falakon, hogy a teljes hőmennyiséget felhasználják a fűtési rendszerben; a szabadba a már teljesen hideg levegő jutott ki. Nagyjából tizenhat fokra fűtötték az épületet, de ha akarták volna, akár szauna- melegre is felfűthették volna. A lakóház földszintjének egyharmadát fűtötték, ott volt minden fontos helyiség, hogy télen is teljes kapacitással működhessen az épület. Ez ugyanaz a gazdaságossági szempont, mint az, hogy csak a vendégek fogadására és közlekedésére szánt helyiségeket látták el mozaikpadlóval – egy arisztokrata család csak azokat a tereket fűtötte, amelyekre valóban szüksége volt, nem az anyagiasság, hanem a kulturáltság okán.
ÖSSZEOMLÁS ÉS MENEKÜLÉS
A központi épületet három évszázadon keresztül lakták, ez idő alatt többször átépítették, felújították bizonyos részeit. A feltárt részletekben láthatunk kő-, tégla-, valamint többféle könnyűszerkezetes falat. A halszálkásan rakott téglán kívül találkozunk olyan falakkal, amelyeket növényi szálak összefonásával készítettek. A szerkezetre agyagot tapasztottak, majd ugyanúgy vakolták és kifestették, mint bármelyik másik faltípust az épületben.
Az arisztokrata család a 380-as évekig élt Balácán. A római közigazgatás 378 és 383 között omlott ösz- sze Pannoniában, és aki megtehette, távozott ebben az időszakban, ahogy azt az itt élő család is tette. Valószínűleg Dalmáciába ment, majd amikor ott is ingataggá vált a közbiztonság, a mai Spanyolország területére távozhatott. A balácai villa pedig magára hagyva omlásnak indult.
A villagazdaság ma már nem pusztán régészeti bemutatóhely, valódi kulturális közösségi térré vált. Rendezvényeket – például hagyományőrző forgatagot, római borünnepet – szerveznek, s kapcsolódnak az olyan országos eseménysorozatokhoz, mint a Múzeumok éjszakája. Tavalyi és idei programjaikkal az Egy csepp Itália a Balaton mellett – Baláca élménypark című pályázattal a Veszprém– Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa eseménysorozathoz csatlakoznak – tudom meg Kovács Loránd Olivértől, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos igazgatójától, a kiállítóhely vezető régészétől. „Folyamatosan bővítjük az alapkínálatunkat, amelynek fontos eleme, hogy minden korosztálynak olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokat szervezünk, amelyek során élményeken keresztül szereznek ismereteket a római kultúráról és életmódról – fogalmaz a vezető régész. – Igyekszünk élővé varázsolni a múltat és átélhetővé tenni az ókori mindennapokat.”
A szerző örökösei lehetővé tették, hogy a költő és író, valamint a feleségének, Szécsi Margit költőnek a hagyatékának nagy részét a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban őrizzék.
Az albumon a hagyományos görög népzenei átdolgozások mellett saját szerzemények is szerepelnek az együttes jellegzetes hangzásvilágában előadva.
Az alapítvány súlyos betegségben szenvedőknek kíván segíteni, miközben az idén elhunyt színésznő emlékét is ápolják.
Hová fordulhatunk és milyen információkat kell megadnunk, ha katonaőseink történetét szeretnénk kutatni? Többek között erre is válaszolt Számvéber Norbert történész a honvedelem.hu oldalán.
Így készül az intézmény az október 23-i nemzeti ünnepre.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
