Kis túlzással az egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat az európai szerzőket, akiknek az első világháború éveiben sikerült megőrizniük a józanságukat. Ilyen szerző volt Ambrus Zoltán, akit kifinomult stílusa, franciás szellemessége a századforduló magyar prózájának élvonalába emelt. Kortársai kivétel nélkül elismerték őt, egyik fő munkatársa volt Kiss József lapjának, a Nyugat törekvéseit sok tekintetben megelőlegező A Hétnek, később pedig a Nyugat is publikálta, de a folyóirat szerkesztőinek belső körébe – bár esztétikai vonzalmai az irodalmi újítók oldalára húzták – már a generációs különbség sem tartozhatott. Kosztolányi Dezső így írt róla: „ez a munkásság – a maga érett teljességében – szintén rejtőzkődő. Minden, ami fölnagyolt, rikoltó, puffadt, távol áll tőle”. Márpedig mi rikoltóbb és puffadtabb, mi nagyobb ízlés elleni vétek, mint a modern háború?
A szarajevói merénylet után Ambrus háborús jegyzeteket kezdett írni Az Estbe, a Nyugatba és más lapokba. Nem is volt nagyon más választása, a hadüzenet ugyanis gyakorlatilag elvett tőle minden más megélhetési lehetőséget.
Ambrus azonban – eltérően megannyi kortársától, s itt lehetne sorolni a neveket – egy pillanatra sem került a háborús pszichózis hatása alá.
Lavíroznia kellett – ami bizony nem volt egyszerű dolog – az „össznemzeti erőfeszítés” támogatásának elvárásai, a hadi cenzúra tiltásai között, s ha nem is mondjuk Karl Kraus magyar megfelelőjeként lépett fel, aki hajthatatlanul és élesen támadta a háborús gépezetet, a tömegsajtóval összefonódott katonai-ipari-politikai komplexumot, minden jegyzetét áthatja az igyekezet, hogy tompítsa a hirtelen fellobbant(ott) érzelmeket, megszólaltasson a demagóg igazságérzet mellett egy higgadt hangot is.
Ha például a publicisták a háború utáni életről okoskodván bizonygatják, hogy a magyarok be nem teszik többé a lábukat az antant országaiba, rámutat: „1870–71-ben is elég nagy volt a gyűlölség francia és német között, de a békekötés után minden gyűlölség csak három napig tart gróf és portás között.” A tanító erejűnek kikiáltott „hadiirodalmat”, a tudósítóként frontra küldött kiváló írók szövegeit számba véve megállapítja: „az irodalom sohase produkált kevesebbet, mint ezekben a nagyszerű időkben, amikor napról napra fantasztikus dolgok válnak valósággá a fronton kívül is”. Élesen odaszól azoknak, akik valamiféle általános világjavítást várnak a háborútól, de mérsékletre inti azokat is, aki felháborodásukban háborúba küldenék a lelkesedőket:
„Nem, a háború plátói szerelmeseinek nem azt kell felelni, hogy »majd akkor hiszem el, ha maga is elmegy Szerbiába!…« Csak azt lehetne felelni nekik: »Amit önök hirdetnek, az szörnyű eltévedés! Mert kívánatos lehet-e az az erény és az a kultúra, amelyet csak százezrek vagy milliók legyilkolása árán lehet megszerezni?«”
Kielemzi a hátországi élet pszichológiájának patologikus eseteit: a fanatikus hírlesést, a „nyugtalanságban kéjelgést” (ismerős jelenség?), a paradox módon a győzelmek által táplált pesszimizmust, de az ellenséggel szembeni, kisebbrendűségi komplexusból fakadó, kényszeres lovagiaskodást is, ami mifelénk volt jellemző. Érdekes adatokat ismertet, mint a háború kirobbanása után csökkenő csecsemőhalálozási ráta. Jegyzetei jelentős részében sajtófigyelőként jár el: úgy kritizálja a francia, angol, orosz ámításgépezet híradásait, hogy abból könnyen kiolvasható a hazai olvasóknak szánt hazugságok bírálata is. A háború kritikája annál is inkább megfeleltethető volt a sajtó kritikájával, mert – mint Ambrus kortársa, Ritoók Emma fogalmazott, akiről a Magyar Krónika nyári nyomtatott számában olvashatnak hosszabban – a nagyközönség sok ideig csak a „hátországnak megkonstruált regényen” keresztül szerezhetett benyomásokat a háború valóságáról.
Ambrus Zoltán jegyzetei – a Napkút Kiadó rendezte két éve kötetbe őket – ma is józanítóan hatnak. Ha azt gondoljuk, hogy az orosz–ukrán háború az „információs hadviselés,” a valóságferdítés, az álhírterjesztés, a propaganda korábban elképzelhetetlen távlatait nyitotta meg, akkor nagyot tévedünk. Nincs miért azt feltételeznünk, hogy nem ugyanaz történik ma, mint ami történt száz vagy kétszáz éve, és nyugodtan tekinthetnénk vissza korábbra is, hogy konstatáljuk: a háborús hipnózis minden korban egyformán hatékony. Azért érdemes a mostanihoz hasonló időkben régi szerzőket olvasni, mert így derül ki, hogy még csak a partitúrát sem cserélték le, akik a megtévesztés nagy szimfonikus művét vezénylik. Ugyanazok a motívumok csendülnek fel, ugyanazok a szemenszedett féligazságok hozzák lázba vagy éppen kábítják el a front mindkét oldalán a tömegeket.
Kiemelt kép: Ambrus Zoltán portréja. Forrás: Wikimedia Commons
