A köveskáli Magazin Galéria ajtajai, ablakai a nyári hőség ellenére hívogatóan tárva-nyitva vannak, az ikeroszlopsoros, keresztgerendás faszerkezettel ellátott légies belső térben azonban kellemesen hűvös van. A stílusosan felújított pajtának számos funkciója volt már a múltban: először lakóházként működött, majd istállóként szarvasmarhákat, lovakat és sertéseket tartottak benne, később azonban teljesen leromlott az állapota. Amikor Koller Kati először meglátta, nem könnyen lehetett benne felfedezni a régi idők nagyságát, őt azonban mégis elvarázsolta. 

Meghitt, mégis közösségi tér

„Két épület volt egymás mellett a telken, az egyik sajnos annyira rossz állapotban, hogy le kellett bontani. Az istállónak is több fala kidőlt, számos gerendája hiányzott, amit máshonnan kellett pótolnunk a felújítás során. De mégis fel lehetett fedezni az épület struktúráját: a letisztultságába szerettem bele. Abban az állapotában is gyönyörű volt.” 

A végeredmény Egerváry László építőmester keze munkáját dicséri, aki már nem első alkalommal dolgozott együtt Katival. Bár közel három évig tartott a felújítás, a tulajdonos semmit sem sürgetett, mert mint mondta, a mester ismeri a stílusát, az igényeit, és minden munkájában a tökéletesre törekszik, azt pedig nem lehet siettetni.

„Végre elkészültünk, és a covidjárvány előtt öt perccel meg is nyitottunk. Fantasztikusan népszerű volt a hely az első pillanattól kezdve, olyan volt, mintha mindenki arra várt volna, hogy legyen egy közösségi tér, ahová be lehet jönni, meg lehet inni egy kávét, beszélgetni az ismerősökkel, miközben rengeteg néznivalót is találnak a falakon. Nagyon jól mentek a festmények is. Aztán jött a világjárvány, de csendben kivártuk a végét.” 

A nyitás utáni első év megint erős volt, majd a válság elkezdte éreztetni a hatását, Katit azonban nem kedvetlenítik el a negatív tendenciák – a Magazint ugyanis nem egy egyszerű galériának, hanem közösségi térnek szánta, ahová folyamatosan beszélgetéseket, koncerteket, workshopokat szerveznek. „Gyakoriak a telt házas rendezvények, ami persze nálunk, a hely adottságaiból fakadóan nem két-háromszáz, hanem nagyjából ötven embert jelent. De nem is szeretnék nagyobb volument. Maradjon meg az intimitása, a különleges hangulata ezeknek az eseményeknek.”

Képzőművész ambíciók és dac

A Magazin életre hívásában a régre visszanyúló erős képzőművészeti érdeklődés mellett egy kicsit a dac is közrejátszott. De kezdjük az elején: Kati még a kilencvenes években festőiskolát álmodott Köveskálra, ebből lett a Káli Art Inn. Mikor azonban pár év működtetés után rájött, hogy az emberek inkább szeretnének az időközben szállodai szolgáltatásokkal is kibővített helyen nyugodtan pihenni, mintsem művészi ambícióiknak hódolni, eladta a létesítményt. 

Ezután éppen telket keresgélt a környéken, ahol elkezdhet építkezni, amikor egy holland turistával való véletlen találkozás alkalmával lehetősége nyílt megcsodálni a zánkai domboldalról nyíló páratlan panorámát.

„Nem lehetett nem imádni azt a képet, ami onnan az ember szeme elé tárult. Rögtön elkezdtem kutatni, és találtam is egy eladó pincét. Ezután bementem a földhivatalba, és kikértem az összes szomszéd címét és elérhetőségét, és addig egyeztettem velük, míg sikerült a környező szőlőket is megvennem. Igen ám, de semmit sem konyítottam a borkészítéshez!”

Úgyhogy ez lett a következő dolog, amit megtanult, és elégedett is az eredménnyel, amit a Magazinban mi magunk is megkóstolhatunk. 

A zánkai kitérő azonban nem vonta el a figyelmét az eredeti bázisról, Köveskálról. Amikor a rohamtempóban fejlődő kistelepülést kikiáltották „gasztrofaluvá”, úgy érezte, ehhez bizony neki is lesz egy-két szava. „Ez a falu sokkal többről szól, mint – az egyébként tényleg jó – a gasztronómiáról. Ezért elhatároztam, hogy én egy másik arcát fogom megmutatni, és nyitok egy galériát. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egész életemben műtárgyakat gyűjtöttem, így bőven volt mivel megtölteni egy ilyen helyet. Úgy éreztem, nem is baj, ha néhány kincstől megválok, hiszen akkor újakat tudok majd vásárolni. Számos dolgot csináltam már életemben, de messze ez a kedvenc foglalkozásom” – meséli nevetve. 

Három helyszín, megannyi csapásirány

Valóban rengeteg tevékenységi kört kellene felsorolni, ha szeretnénk bemutatni, hogy ki is Koller Kati. Egyrészt sikeres üzletasszony, aki közel negyven évig működtette öt butikját az osztrák fővárosban, másrészt művész és műgyűjtő, galériatulajdonos, a Merlin Színház és az Ab Ovo Könyvkiadó egyik alapítója, újabban borász, aki már évtizedek óta a Bécs–Budapest–Káli-medence-tengelyen mozog. Eredetileg képzőművésznek indult, hogy aztán kalandos utat bejárva üzletasszony legyen belőle, amit egyáltalán nem bán, mert mint mondja, a művészetet bizony finanszírozni is kell valamiből.

„Ha nincsenek a bécsi üzletek, amelyeket szívvel-lélekkel, napi huszonnégy órában vittem harmincnyolc éven át, akkor ma nem lenne ez a hely sem.” 

Pedig a tízes évei végén még másfajta jövőkép rajzolódott ki előtte. Művészeti iskolába járt Budapesten, a képzőművészeti egyetemre készült, ám egy súlyos autóbaleset miatt meghiúsult felvételi és a korán jött házasság más irányba térítette. „Hozzámentem egy filmrendezőtanonchoz, és el kellett döntenünk, hogy ki az, aki tanul, és ki az, aki dolgozik. Így én lettem a kenyérkereső.” A hetvenes évek derekán ismerkedett meg második férjével, akivel a szabadabb élet reményében Bécsbe költöztek. A házasság azonban nem alakult jól, ezért rövidebb spanyolországi és németországi kitérők után Kati gyerekeivel visszatért Bécsbe, ahol eladónak jelentkezett egy butikba. „Akkoriban fontos lett volna, hogy tudjak varrni, ami nekem egyáltalán nem ment. Eladni viszont nagyon jól tudtam, így az akkori főnökeim meglátták bennem a lehetőséget.” 

A hosszú évek kemény munkájával a varráshoz nem értő eladónőből öt jól menő butik tulajdonosa lett. „Bár végül nem lettem képzőművész, ezt az alkotóenergiát mindvégig használtam. Hiszen a tervezés, az építkezés, a borászkodás, valami új létrehozása mind-mind alkotás. Bár valóban nem a szokványos, képzőművészeti értelemben, ami olykor nekem is fejtörést okoz: néha leülök, visszatekintek a bejárt útra, és elgondolkodom, hogy vajon mi az én életművem? Mit lehet oda besorolni abból a rengeteg dologból, amit létrehoztam?” Kati azt mondja, szeretné, ha egy kicsit kevesebb feladat venné körül, és újból alkothatna a képzőművészetben is, amit azonban a nyughatatlan természete nem enged meg egykönnyen, pedig úgy tűnik, a munkáira lenne kereset.

„A régi festményeimből is állítottam ki a galériában, és már szinte az összeset megvették. Gyakran kérdezik is a barátaim, hogy akkor miért nem ülök le festeni. Azért, mert annyi dolgom van! Pedig vágyom rá. Az az álmom, hogy egy kicsit lecsendesítek magam körül mindent, és akkor talán visszatalálok majd oda, ahonnan tizenéves koromban útnak indultam.”