Kovács Margit a műterme ajtaját időről időre megnyitotta ugyan, magánéletéről nem beszélt a nyilvánosság előtt. Könnyen tehette ezt egy olyan korban, amikor még nem volt mindennapos a tolakodó kíváncsiság, nem az volt a legfontosabb interjútéma, van-e a művésznőnek férje, gyereke, ha nincs, miért nincs, mit szokott főzni, hol nyaral, és ki volt az első szerelme.

Életéről a szokásosnál is kevesebbet tudni, az utókor sem tárt fel gondosan rejtegetett titkokat. Amikor az akkor már országszerte ismert és elismert keramikus elfogadta Vitray Tamás meghívását az Ötszemközt című műsorba – ahol azért rendre megnyíltak a vendégek –, ő ott is tartotta magát.

A nézők egy vékonyka, kosztümös hölgyet láttak, aki csinos kis sálat is kötött az alkalomra, gondosan be volt rakva a haja, és leginkább egy kicsi kemény dióra emlékeztetett. Vagy egy olyan kis madárra, akit lehetetlen befogni. Barátságos volt, bőbeszédűen tartózkodó.

Még arra a kérdésre sem adott egyértelmű választ, miért beszél tájszólásban, amikor évtizedek óta a főváros szívében él. Mondandójából annyit sikerült kihámozni, hogy a pesti beszédmód nem tetszik neki, csakhogy ez nem meggyőző magyarázat. Kovács Margit ugyanis nem egy kis faluból érkezett, hanem Győrből. Ott született 1902-ben, és ott töltötte gyerekkorát. Édesapja matematika–fizika szakos tanár volt, édesanyja egy internátust vezetett, a család a zsidó közösséghez tartozott. A győri gyerekkor fontos állomása egy kályhásmesterrel történt találkozás, aki korongozni tanította a rajzolni szerető, ügyes kislányt. Ez az ügyes kislány egy darabig matróznak készült, aztán hősi halottnak, nem sokkal később színésznőnek. Jelentkezett is statisztának a filmgyárba, de gyorsan elküldték. 

A fiatal lány egy rokona jóvoltából Pesten, Jaschik Álmos iskolájában tanult rajzolni, érettségi után banktisztviselőként dolgozott keserves három hónapig. A család az apa korai halála után, 1929-ben költözött végleg a fővárosba, ott szűkösködött az anya és két lánya. Margitot akkor már életre szólóan elbűvölte az agyag. Cserepeit – ő nevezte így őket – Benczúr utcai lakásukban formázta meg, majd szárítás után bőröndben vitte ki a kőbányai gyárba, hogy kiégessék őket. 

Furcsa kettősség, hogy bár élete második felében, a megkérdőjelezhetetlen siker időszakában gyakran elmondta, hogy a különféle művészeti irányzatokat ismeri, de nem hagyja, hogy eluralják a munkásságát, fiatalon mégis sokat és sok helyen tanult.

Bécsben, Párizsban képezte magát, még Koppenhágába is eljutott. Megtanult különféle technikákat, megismert más alkotókat. Az abban az időszakban készült képeken egy kifejezetten vonzó fiatal nőt látni. Szűk szoknyában vagy éppen Marlene Dietrich-es bő nadrágban, csíkos pulóverben, kis kendővel, hetyke kalapban, kirúzsozva. Csinos és boldog lány, aki jóban volt például André Kertésszel, és része lett a párizsi művészek varázsos világának. Első kiállítását 1928-ban Budapesten rendezték, és szó sem volt hűvös fogadtatásról. Sőt, nemzetközi sikereket is aratott, díjazták a párizsi, a berlini, a brüsszeli világkiállításon is. A harmincas években épületkerámiákat is készített, mert kapcsolatba került a kor modernista építészeivel, és ezen munkái ma is láthatók (Régiposta utca 13., Vármegye utca 15., Hollán Ernő – Katona József utca sarok). 

Készített falicsempét, kályhát, edényt, reliefet, de leghíresebb munkái a figurális szobrok. A Kuglófmadonna, a Kenyérszelő, a Fiatal pár, a kedves női alakok kesztyűben, tükörrel, anyák, lányok, dámák, hiúk és kíváncsiak, kedvesek és árulkodóak, de mindig érthetők. A népi hatás és a jóindulat minden Kovács Margit-figurát jellemez, hasonló a színviláguk, a fej- és szemformájuk.

Nem nagy talány, miért lettek népszerűek ezek a szobrok, miért gondolták sokan, hogy ilyen darabokkal boldogan díszítenék az otthonukat. Volt egy időszak, már jóval a második világháború után, amikor az Iparművészet Vállalat boltjaiban bárki megvásárolhatott sokszorosított Kovács Margit-kerámiákat. „Hát ezeket valamikor nagyon szerettem, most se tagadom meg, de már csak azért csinálom, mert muszáj. Kizsarolják belőlem a kereskedők” – mondta.

Akkor már, a harmincas évek óta a Pozsonyi út 1. szám alatt élt és alkotott, mert a lakása mellett volt a tágas műterme is, fent az ötödik emeleten. Ugyanabba a házba, csak a második emeletre egy harminckét négyzetméteres lakásba költözött be Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni a harmincas években. A két család olyan jóban volt, hogy a háború kitörése utáni légiriadók idején Radnótiék mindig felmentek Kovácsékhoz, hogy segítsenek nekik lehurcolkodni. Egy alkalommal lent a pincében azzal mulatták az időt, hogy a költő magával vitt mappájából felolvasta legújabb versét. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent.” Így kezdődött. 

Radnótiné, aki naplójában kritikusan írt legközelebbi barátaikról is, Kovács Margitról csak jót rögzített.

„Úgy szeretem a Margit drága, gyermeki színes kedélyét, olyan ragyogó ember, olyan csupa szín és élet és jóság és emberség. Milyen gyönyörűket dolgozik megint. Egy igazi tündéri jelenség, csupa derű és jóság.”

A háború és Radnóti halála után a lakótársi és baráti viszony megmaradt, de mert két roppant magának való asszonyról volt szó, mindkettő nyugodt lehetett afelől, hogy a másik nem erőlteti rá a társaságát.

Kovács Margit életének legfontosabb szereplője az édesanyja volt és maradt. Férjhez nem ment, szerelmi kapcsolatáról sem tudni. „Anyával”, ahogy emlegette, és akiről ugyancsak nem árult el sokat a nyilvánosságnak, egy lakásban éltek. Az idős asszony intézte lánya hivatalos ügyeit, néha segédkezett a munkában is, mert ő volt az egyetlen, aki nem zavarta a művészt, ha dolgozott. Heller Ilona mindössze három évvel a lánya előtt halt meg, Kovács Margit egyik legmegrendítőbb szobra önmagát és nővérét ábrázolja, amint anyjuk teste fölé hajolnak.  

A nagy veszteség előtt, a hatvanas-hetvenes évek valóságos diadalmenet volt. Sőt, már a második világháború végétől, hiszen Kovács Margit a legelsők között kapott Kossuth-díjat 1948-ban. Nem volt a hatalom útjában, népies ihletésű munkái beleillettek a korszellembe, és készített olyanokat is, amelyek kifejezetten vonalasnak mondhatók. Ezért és persze minden egyébért is az a megtiszteltetés érte, hogy még életében,

1973-ban létrehozták a műveit bemutató Kovács Margit Kerámiamúzeumot Szentendrén. A városhoz különösképpen nem kötődött, de részt vett az épület kiválasztásában. A szentendrei Kereskedőház mögött álló ház – valamikor sóház volt, később postakocsi-állomás, majd lakóház – rendre a leglátogatottabb magyar múzeumok közé tartozott.

Évente milliónyian keresték fel, ide vitték el II. Erzsébetet és a spanyol királyi párt és még sok illusztris külföldi vendéget. Kádár János is Kovács Margit-kerámiát vitt magával, amikor a pápához látogatott. (A múzeum 2011-ben megújult, érdemes újra megnézni!)

A sikeres művész legnagyobb luxusa az utazás volt. Anyjával bejárták Európát, olyankor heteken át múzeumokat, műemlékeket látogattak. Élt egy unokaöccse Zürichben, hozzá is rendszeresen eljutottak.

Művész és hatalom viszonya sohasem egyszerű reláció. Erről tanúskodik a múzeumban is elolvasható, Aczél Györgytől származó visszaemlékezés. A Kádár-korszak kultúrpolitikusa ebben a néhány sorban azt írja le, hogy 1977 májusában a már nagybeteg művész, két injekció között felhívta őt, és kérte, rögzítse, amit elmond. Hálás, amiért nem erőltették, hogy 1956 után újra párttag legyen, és kapkodó mondataiból az derül ki, mekkorát csalódott az ötvenes években. Meg az, hogy Rákosi feleségét ő tanította a keramikusmesterségre. Az, hogy mindez nem sokkal a halála előtt feszítette, jelzi, hogy még egy ennyire elismert és népszerű alkotó is folyamatos küzdelemben állt a vélt vagy valós elvárásokkal.

Kovács Margit alig pár nappal e beszélgetés után, 1977. június 4-én halt meg, sírját a Farkasréti temetőben kereshetjük fel.

Fotók forrása: Ferenczy Múzeum Centrum