Aki emberek ezreinek figyelmét fordította a művészeti alkotások felé a különböző közösségimédia-oldalakon, biztos rendelkezik másfajta végzettséggel is a jogi pálya mellett.
Pedig nem így van. Ellenben volt egy gimnáziumi tanárom, aki nagyon sajátos hatással volt rám. Hálás vagyok neki, mert iskolán kívül is sokat foglalkozott velem: rengeteget beszélgettünk irodalomról, nőkről, politikáról, sportról, épp ami foglalkoztatott – mintha egy Szerb Antal-novellában éltem volna. A zenei és olvasmányélményeken túl megtanultam, milyen ételhez milyen bor illik, illetve a társasági életben elfogadott öltözködési normákra is felhívta a figyelmemet. Én ezeket a tanításokat pedig rettentő komolyan vettem. Nem véletlenül. Egyszer nem ismertem fel Sztravinszkij Tűzmadár című szvitjéből egy momentumot, amire a tanárom csak annyit reagált: „így nem lehet élni”. Hazatérve újra és újra meghallgattam.
A gimnáziumi tanárod inspirált a versírásra is?
Inkább a kamaszlét velejárója volt az önkifejezési vágy. Sok verset írtam, majd különböző helyszíneken kezdetleges videóklipeket forgattam hozzájuk. Aztán egyszer csak kiábrándultam az írásból. Nem éreztem magam elég relevánsnak, modernnek, sötétnek vagy elég Dsida Jenőnek, elég Edgar Allan Poe-nak. Azt hiszem, ekkor döntöttem úgy, hogy inkább azokról beszélek, akik nálam jobbak abban, hogy a saját gondolataikat a világra „terítsék”. Egyébként egész életemben ezt csináltam. Annyi a különbség, hogy amit korábban a szüleimnek vagy a barátaimnak meséltem, az most meghallgatják akár kétszázezren is.
Mennyire tudatosodott benned, hogy a videóid nagyban befolyásolják a pár perces tartalmakat előszeretettel fogyasztó kamaszokat?
Nem az edukáció volt a célom. Nyilvánvaló, hogy az ismeretterjesztéstől nem tudok, és nem is szeretnék elhatárolódni, de a szüleim arra neveltek, hogy ha szavakba öntöm a véleményem, az mindig értelmes legyen. Én „menőzni próbálok” William Shakespeare-rel, Mozarttal vagy Freuddal, tehát olyan emberekkel és művekkel, amelyekről érdemes beszélni. Nagyon örülök, hogy rengeteg fiatal követ, és olykor azt is megosztja velem, hogy hol tart az életében. Számomra fontos, hogy azt a rövid időt, ami a Földön megadatott nekünk a lehető legtartalmasabb, leginkább életigenlő élettel éljem. Ehhez elengedhetetlennek látom a megismerés művészetét.
A művész személye vagy inkább a műalkotás kelti fel az érdeklődésedet?
Az érdeklődésem mindig emberekhez kötődik. Az iskolában beszélgettünk ugyan Mozart munkásságáról, igazából az fogott meg, hogy milyen lehetett ez a bohém, zseni kölyök – és utána valahogy másként kezdtem hallgatni a zenéjét is. Ugyanígy álltam hozzá a történelmi személyiségekhez is. Általában valamilyen karizmatikus személy iránt érdeklődöm, így jutok el a műalkotás megismeréséhez, egyben megértéséhez.
Korábban említetted, hogy ma már nem fognak Mozartok vagy Renoirok születni. Miért?
Árnyalnám a kérdést, hiszen épp az egyik videómban beszéltem egy mai fiatal énekesről, és napjaink Mozartjaként hivatkoztam rá. Ebből persze nem kis felháborodás kerekedett, ettől függetlenül tartom a kijelentésemet: Mozart az ifjú, önfejű és lázadó művészek mindenkori szimbóluma.
Azt, hogy az ő művészetéhez hasonló komplexitású, a teremtéssel konkuráló zenét többé nem fogunk hallani, viszont egészen valószínűnek tartom. Ma inkább próbáljuk valahogyan életben tartani az emberek önkifejezési vágyát, mint megélni a magas kultúrát. Hogy ezt mennyire lehet művészetnek tekinteni, az már nehezebb kérdés.
Tehát a mai kor gátolja a szabad alkotást?
Vagy épp félreértjük a fogalmat. Ma már mindenki művész, ez pedig nagy problémája a társadalmunknak. Sokkal inkább szeretem azt a világot, ahol senki nem művész, viszont mindenki alkot. Óva intenék mindenkit, aki szeretne átadni valamit magából, a történetéből, hogy kizárólag otthon ülve írogassa a verseit, mert erre rámehet az élete. Ha az ember érzi magában az alkotási vágyat, akkor azt inkább egy biztos pont – lehet ez a megélhetés, a karrier, a család – mellé helyezze. A művészimázsra nem szabad életet építeni. Ez szerintem zsákutca.
A művészetnek nem éppen az a lényege, hogy az ember elsajátít valamilyen tudást és arra építkezik?
Én tartom azt, hogy mindent meg kell tanulni. Ha valaki verset ír, akkor legyen tisztában azzal, hogy mi az a hexameter, és ha ez megvan, akkor utána már nyugodtan el is hagyhatja, és csinálja, amit akar. A szürrealizmus egyik ikonikus alakja, Marcel Duchamp kirakott egy piszoárt az emberek elé, mondván, az egy forrás. Nyilvánvalóan el lehet választani, hogy ki az, akinek van valamilyen víziója, vagy izgalmas lélek húzódik az alkotásai mögött, és ki az, aki inkább dizájnelemszerű, esztétikus műveket alkot, de nincs különösebb mondanivalója.
Az első magyar AI-képtár megalkotásában zsűritagként szerepel a neved. Hogyan egyeztethető össze a mesterséges intelligencia és a művészet?
A mesterséges intelligencia kapcsán is meg lehet különböztetni azt az alkotást, amiben van valami látnoki vízió, amiben van kreativitás. Nyilván nem azt mondom, hogy ez a művészet csúcsa. Viszont ahhoz, hogy ebben valaki olyat alkosson, ami érzéseket vált ki belőlem vagy bárki másból, ahhoz igenis kell tehetség. Igaz a mondás, hogy a tehetség utat tör magának. Ilyen szempontból ez egy jó kezdeményezés, mert azok is meg tudják mutatni a kreativitásukat, akik nem a festésben, írásban, zeneszerzésben élik meg a művészet iránti lelkesedésüket.
Határozott véleményed van, és tudjuk jól, a közösségi média nemcsak pozitív, hanem negatív visszajelzéseket is tartogat a szereplőinek.
Nem igazán foglalkozom az ilyen irányú visszajelzésekkel. Nyilván rosszul érint, amikor fals információkat olvasok magamról, de tudom kezelni a virtuális agressziót.
Régen csak a közszereplők átka volt, hogy akármilyen véleményt írhattak róluk, szidalmazhatták, ócsárolhatták őket. Ma már tulajdonképpen mi, felhasználók, mindannyian közszereplők vagyunk, és bármit írhatnak rólunk az anonimitás mögé bújva.
Ezért is nehezen megállítható az abúzus. Sajnos nincs ma olyan szabályozás, ami ezt keretek közé szorítaná. Mindenkinek, aki tartalomgyártóként megjelenik ezeken a felületeken, meg kell tanulnia együtt élni vele.
Nehéz nem észrevenni a tetoválásaidat. Melyik a kedvenc?
Mindegyik. Sokáig úgy voltam vele, hogy soha nem lesz tetoválásom, aztán ez megváltozott, mert ha egyszer ott fekszem a koporsóban, és ne adj isten valaki meg akarja tudni, hogy mi történt velem ebben az életben, akkor megnézi a testemet, és látja, hogy mi volt fontos számomra.
Milyen élet az, ami kirajzolódni látszik?
Tartalmas, tele tragédiákkal, de tele van örömmel és önfeledt pillanatokkal is. Mondhatjuk, hogy furcsa kapcsolatom van a halállal. Úgy gondolom, hogy a szép halál jó összefoglalója az ember életének. Van az a misztikus mondás, hogy a szép halál azoknak a kegye, akik jó életet éltek. Én ehhez próbálom tartani magamat, és arra próbálom minden tettemet, érzésemet összpontosítani, hogy majd úgy álljak ott abban a pillanatban, ahogy állnom kell.
Dr. Farkas Levente András a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi végzettséget. A jogi szakvizsga megszerzése érdekében ügyvédjelölti idejét édesanyja ügyvédi irodájában tölti. A magas művészet iránti szenvedélyét a TikTok videómegosztó csatornán ismerhetik meg az érdeklődők. Egyéni látásmódja hamar népszerűvé tette a fiatalok körében.
