Amikor felhívtalak, kértél húsz percet, mondván, elaltatsz egy kisgyereket, és jelentkezel. Jól sejtem, hogy ez a bölcsiben történt?
Nem, a bölcsiben most éppen nyári szünet van. A saját gyermekemet próbáltam elaltatni, de végül ő győzött. Túl bizakodó voltam ezzel a húsz perccel. Elindult a hozzátáplálás, úgyhogy éppen átalakulóban a napirendünk. Nagyon kedves baba egyébként, minden érdekli. De néha nehéz megfejteni, hogy miért sír. Óriási kérdések ezek, vajon hogyan küzd meg velük egy bölcsész? Megvesz negyven könyvet, mindent elolvas az interneten, majd még bizonytalanbb lesz, mint előtte volt. De borzasztóan élvezem, fantasztikus látni, ahogy fejlődik, nagyon izgalmas számomra ez az új szerep.
Ami már a sokadik az életedben: zenekarvezető, énekes, basszusgitáros, bölcsődetulajdonos, férj és apa.
Az első három a Lóci Játszik együtteshez köthető, ami annak idején egy egy szál gitáros felállásban indult útjára. Akkoriban még teljesen egyértelmű volt, hogy mi is a dolgom: a magam ura voltam, tudtam, hogy minden úgy fog történni, ahogy kitalálom.
De a „lelki füleim” előtt már akkor is egy picit nagyobb volument hallottam, így valahol természetes is volt, hogy a nagyzenekar irányába mozdultunk el.
Kilencéves a zenekar, már hatan vagyunk, és időközben született hat Lóci Játszik-gyerek is. Így lényegében együtt nőttünk fel, a tagok és a zenekar, én pedig az átalakulással új szerepben találtam magam. Hiszen egy együttest vezetni kell, és bár mindig demokratikus körülmények között hozzuk meg a döntéseinket, mégiscsak én vagyok nevesítve ebben a formációban, így néha előáll olyan helyzet, hogy nekem kell megmondanom, melyik irányba induljunk tovább.
Komfortos számodra a frontemberlét?
Egyrészt nem kérdés, hiszen mégiscsak az én produkcióm volt eredetileg, én írom a dalokat, én éneklem őket, velem azonosítják az együttest. Másrészt viszont ha nem érzem jól magam a színpadon, nem tudok mit kezdeni a rivaldafénnyel, akkor az az egész produkcióra hatással lesz. Ezért is bízták rám a srácok, hogy megkeressem azt a formát, ami nekik is kényelmes és ahol én is kedvemre tudok lubickolni. Amikor még egyedül álltam a színpadon, a fellépéseknek jóval több improvizatív része volt: ha azt láttam, hogy valami nem működik, nem tetszik a közönségnek, megálltam, beszélgettem velük, belekezdtem egy másik számba. Nagyon kötetlen volt az egész. De nyilvánvaló volt, hogy ez egy hatemberes csapatnál már nem fog működni. Úgyhogy végül egy jó kompromisszum született, szabad kezet kaptam, bármit konferálhatok, az bármeddig eltarthat – ők pedig jönnek velem.
Ezek szerint van egy erős előadó-művészi vénád.
Igen, van, amit mindig a zenén keresztül tudtam a legkönnyebben megélni. Színházi, színészi ambícióim viszont sosem voltak: bár filmszakot végeztem, ahol izgalmas filmgyakorlatokat is készítettünk, de túl hosszú volt számomra a folyamat, amíg kitalálod, megírod, megpályáztatod, leforgatod, megvágod, fesztiváloztatod, és egyszer majd lehet, hogy megjelenik valahol. Ezzel ellentétben a zenélés mindig azonnali visszajelzést ad: amikor tizennégy évesen a szobámba zárkózva megírtam egy dalt, majd másnap a gimnázium aulájában előadtam az ott lévő négy, nem túl érdeklődő lánynak, abban a pillanatban láttam, hogy amit csinálok, az jó-e.
Nemcsak ezekben a korai években játszottál ilyen kisszámú közönségnek, a Lóci Játszik is volt, hogy pár, félig alvó embernek koncertezett. Majd szinte ezzel egy időben, 2017-ben megnyertétek a Fonogram díjat, és a Nagy-Szín-Pad! tehetségkutató győztesekként a Sziget nagyszínpadán álltatok óriási tömeg előtt. Mintha két különböző zenekarról beszélnénk, pedig alig telt el idő a két esemény között.
Az enyhe kifejezés, hogy közel volt egymáshoz a két véglet, konkrétan huszonnégy óra sem telt el közöttük! Villányban játszottunk egy esküvőn, ahol a végén már annyira elfáradt a násznép, hogy senki sem táncolt, nekünk viszont még volt egy óránk a szerződésünk szerint. Megkérdeztük az ifjú házasokat, hogy játszunk-e tovább, ők pedig azt felelték, hogy igen.
A férj és a feleség leült a színpaddal szemben, szóval igen, pontosan két hullafáradt embernek játszottunk hajnalban. Este pedig az első Fonogram díj nagy, fesztiválos, kifutós, táncoslányos, konfettis forgatagában léptünk fel rengeteg ember előtt. Ez azért nagyon meg tudja kavarni az embert.
Akkor azért már éreztük, hogy nem ott tartunk, hogy két ember előtt lépjünk fel, de talán még ott sem, hogy ilyen hatalmas fesztiválos tömeg előtt. Ekkor tudatosult bennem először, hogy nagyon nehéz belőni a jövőt, a célokat, hogy vajon mi az a zenekar leszünk-e, amelyik Pinkkel vacsorázik, vagy az, amelyiknek egy rúd párizsi lesz a catering.
Hogy találtátok meg a helyeteket?
Az elején azért volt egy kis hullámzás, ami szerintem természetes is. Ha sikereket érsz el, nagyon könnyű elhinni magadról, hogy te vagy az aranytestű rockisten, de ezt muszáj megtanulni jól kezelni. Azt hiszem, szerencsések voltunk, hogy ez minket már a harmincas éveink elején ért, és a zenekarban mindenkinek volt már bebukott projektje, ami megtanította arra, hogy meg kell becsülni, de egyúttal a helyén is kell kezelni az elismeréseket. 2018-ban válaszút elé értünk, ekkor volt egy nagy beszélgetésünk: rájöttünk, nem lehet a mind nagyobb sikert hajszolni anélkül, hogy feláldoznánk egy csomó dolgot magunkból. Arra jutottunk, hogy mi igenis egy olyan együttes vagyunk, amely szereti, amit csinál, és ami nem fogja feladni a saját arcát azért, hogy évente megtöltse az Arénát. Mert amit mi csinálunk, azzal valószínűleg nem fogjuk megtölteni, de van nagyjából százezer ember, aki igenis fogékony arra az unikális zenére, amit mi játszunk.
Ez a százezres szám elégedettséggel tölt el?
Igen, nagyon! Nézd, tizenhat éves korom óta zenélek turnézó együttesekben, és ez alatt az idő alatt kevés olyan embert láttam, akinek megadatott, hogy tényleg az álmának éljen. Mi ebből a szempontból egy elég közhelyes együttes vagyunk, mert mi tényleg az álmunkat éljük. Arra jutottunk, hogy mi barátok akarunk maradni. Inkább haladjunk kisebb lépésekkel előre, de együtt, és amikor majd a verandán ülünk a megszámlálhatatlan mennyiségű unokánkkal, akkor nevetve meséljük nekik, hogy képzeljétek, a hőskorban előfordult, hogy a nagypapáék két embernek zenéltek egy álmos hajnalon, és ugyanazon a napon este pedig tömegek buliztak a zenéjükre a Volt fesztiválon.
Amikor egy pillanatra elhitted magadról, hogy te vagy az aranytestű rockisten, eluralkodott Lóci Játszik Csorba Lóránton?
Egy kicsit. De próbáltam valahogy különválasztani a kettőt. Korábban mindig egy nyitott csokornyakkendő volt rajtam a fellépéseken, amit civilben soha nem hordok, így ez a kis geg segített abban, hogy szétválasszam a két szerepet: ha van csokornyakkendő, akkor Lóci Játszik, ha nincs, akkor Csorba Lóránt. De aztán rájöttem, hogy ez amennyire segít, annyira veszélyes is tud lenni, mert az ilyen külsőségek egy idő után ráégnek az emberre, belemerevedik a szerepébe, és ő lesz a „csikidám”, a napszemüveges vagy a csokornyakkendős csávó. És velem is ez történt: kezdett kialakulni valami, hogy mi vagyok én, milyen szerepre vagyok jó.
Tudatosítani kellett magamban, hogy nem akarok, sőt nem tudok mindig ugyanolyan lenni, és nem tudunk mindig ugyanolyan dalokat írni, játszani. Szükségünk van a változatosságra. Így tudatosult bennem az is, hogy én magam sem ez a szerep vagyok, hanem egy folyamatosan új utakat keresgélő, kísérletező szellemű zenekar tagja.
És milyen kísérletező kedv hatására lettél „bölcsődei szolgáltatást nyújtó személy”?
Ez abszolút a feleségem számlájára írható. Ő pedagógus, mindennél jobban szereti a gyerekeket, és az volt a legnagyobb álma, hogy a saját nevelési elvei szerint létrehozzon egy bölcsődét. A covidjárvány alatt pedig volt időnk tervezgetni, úgy döntöttünk, hogy eladjuk mindenünket, építünk egy családi házat, aminek az aljában kialakítjuk a bölcsit. Nekem azért volt nagyon izgalmas ez a folyamat, mert szintén pedagógusvégzettségem van, és mindig is éreztem, hogy az az erősségem, hogy szót tudok érteni az emberekkel. A bölcsi azonban nem a tudásátadásról szól, nem arról, hogy lenyűgözöd a gyerekeket a fantasztikus gitárjátékoddal. Sokkal inkább arról, hogy az értő jelenléteddel segíted a kicsiket a képességeik kibontásában. Sokszor nem szabad többet tenned, csak ülni mellettük csendben és hosszan, míg ők nyelvkidugva egymás mellé teszik a vonat darabkáit. Ez a felismerés nagyon jót tett az egómnak.
