Nádasdy Ádámra valahogy kíváncsi az ember. A megejtő őszintesége tenné? Ez nem volna elég, az őszinteség önmagában nem érdem, kellemetlen fráterek inkább ne legyenek őszinték, de még a kedves buták se, az egyik bosszantó, a másik érdektelen. Azért érdekelne minket, mert nyelvészprofesszor? Léteznek halálosan unalmas nyelvészprofesszorok is. Vagy azért, mert volt bátorsága Arany után Shakespeare-t, Babits után Dantét újrafordítani? Mások is megtették. A költészete? Vannak még más jó költők. Valószínűleg mindez így együtt okozza, hogy várakozás előzi meg Nádasdy Ádám minden kötetét.

A most megjelent Hordtam az irhámat kötettel a nyelvész-író-költő nem is okoz csalódást. Ha létezik örömzene – hajaj, de mennyire létezik! –, amikor a mester pusztán a maga és a barátai kedvére, tét nélkül muzsikál, akkor miért ne létezhetne örömirodalom is. Ahogy az olvasó beleereszkedik Nádasdynak az utóbbi három évtized rövid írásait egybegyűjtő kötetébe, éppen ilyen örömirodalomba csöppen.

Mindjárt az első írás, a Várkonyi Benedekkel készült, kellemes terjedelmű beszélgetés beszippantja az olvasót a Nádasdy család legalábbis rendhagyónak mondható világába. Az 1947-ben született író az abszurditások hétköznapinak megélt világában nőtt fel, német–magyar kétnyelvű családban, Kossuth-díjas operarendező apával, operaénekes anyával, a legsötétebb Rákosi-időkben is házvezetőnővel, a szomszéd lakásban az osztrák vagy inkább összmonarchiabéli, Pólában és Prágában is élt nagyszülőkkel, akik egymással németül beszéltek, de a kutyával magyarul, és akik az összeírónak arra a kérdésre, hogy mi az anyanyelvük, magától értetődően válaszolták: ungarisch.

Sorakoznak a kötetben a kedves történetek a gyerekkor kedvesnek aligha mondható időszakáról, mert hiszen a gyerek azt fogadja el természetesnek, abban találja meg az örömét, amibe beleszületik. A bécsi rokonokról, az angol nyelv tanulásáról, amiről akkor senki nem gondolta, hogy jó lesz valamire – végtére az angol szállodákban is csak tudnak németül vagy franciául –, a Karády-dalok hallgatásáról, a zongorázásról, csavargásokról a városban, a Radio Luxembourg-ról, a hidak szerkezetéről, szóval csupa nem fontos dolgokról, amilyenekből ma is összeáll az életünk. Meg persze fontosakról is, Vili bácsiról, aki elesett a háborúban, édesanyja első férjéről, aki hét év után, 1956 karácsonyán szabadult a börtönből, és nem lévén hova mennie, náluk töltötte a szentestét (nagyon sovány volt és nagyon sápadt, több foga hiányzott).

Olvasná az ember szinte vég nélkül ezeket a rövid írásokat, ismerne önmagára, üzenné a szerzőnek, hogy író úr, még, még tessék mesélni.

De mintha a kötet két-harmadánál a szerkesztő kifogyott volna az egybegyűjtött történetekből. Váratlanul esszévé szerkesztett egykori ünnepi beszéd következik, aztán visszatér a történet-mesélés, újabb esszék, megint egy szerkesztett beszéd. Nádasdy okos ember, jó olvasni az eszmefuttatásait, csak eddig nem erre voltunk beállítva. Az örömzene váratlanul komoly koncertre vált, és a közönség zavartan pillant körbe: most akkor innen kezdve viselkedni kell?

Aki követi Nádasdy Ádám írásait és megszólalásait, az tudja, hogy noha soha nem csinál titkot abból, milyen világnézetet vall, ezt mindenkor más nézetek iránt nyitottan, az agresszió leghalványabb árnyalatát is nélkülözve teszi. Ő az, aki meleg voltát is olyan természetességgel tudja szóba hozni, hogy senkinek nem kell zavarban éreznie magát miatta. A közönség hálás az eleganciáért, ami a Hordtam az irhámat közéleti írásait is áthatja, az olvasó a visszaemlékezések után mégis kicsit csalódva szembesül azzal, hogy valami mást kap, mint amibe addig beleringatta magát. Szerencsére a kötetet a végén a két naplótöredék visszaemeli az örömirodalomba. Kíváncsian várjuk Nádasdy Ádám jövendő munkáit.

Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat. Magvető Könyvkiadó, 2023