Áll a két asszony a reneszánsz tájban, gazdagon redőzött ruhájukat lebbenti a szél. Mindkettő várandós, jól látszik ez a képen, mindkettő arcán a gyermeket váró nők átszellemültsége. A bal felőli, akinek aranyszín haja a dereka alá ér, a kezét nyújtja a másiknak. Az tiszteletteljesen a kéz fölé hajol, a másik keze érinti a magzatot rejtő has domborulatát. M S mester 1506-ban készült képén Mária látogatása látható Erzsébetnél, ahogyan Lukács evangéliumában olvasható.

Lehetetlent gondolok: a legjobb lenne hazavinni ezt a gyönyörű képet, a Vizitációt, kiakasztani az ággyal szemben a falra, és minden napot úgy befejezni, hogy rá essék az aznapi utolsó pillantásom, úgy kezdeni a kö­vetkezőt, hogy az első is rá essék. Csak gyönyörködni a szépségében, és hagyni, hogy évszázadok és évezredek örökségét megidézve önmagához emeljen.

Ma már szinte hihetetlen, hogy megtörténhetett, ám egyszer, másfél évszázada valaki hazavitte. Mert azt a hatalmas, félezer éves selmecbányai oltárt, amelynek a Vizitáció a nyolc között az egyik képtáblája volt, az idők során szétbontották, a szobrait és képtábláit elkülönítették. Az eredetileg 180 × 120 centiméteres táblák közül hat mindvégig szentképként szolgált. A barokk korban valamennyit körülvágták, és a kor ízlésének megfelelően fölülfestették. Négy tábla a 19. század végén az esztergomi prímási képtárba (ma Keresztény Múzeum) került, egyet a szentantali plébániatemplom őriz, egy pedig egy lille-i múzeum tulajdona lett. Egyedül a Vizitáció menekült meg az átfestéstől, bár valamikor azt is körülvágták, de aztán eltűnt szem elől. A 19. század végén megviselt, de eredeti állapotában egy mesterember talált rá a Selmecbányától öt kilométerre fekvő kis falu, Tópatak templomának padlásán. Sokáig nem őrizgette, Selmecbányán zálogba csapta, ki nem váltotta, így tudta megvásárolni a Szépművészeti Múzeum, amelynek ma is legbecsesebb kincsei közé tartozik. Áll a két asszony a reneszánsz tájban, jobbról és balról virágok övezik őket, kék írisz és piros pünkösdirózsa. Ok­kal van ott mind a kettő.

Ha nem tudnám is, érzem, hogy Mária mellett az írisz, amit nősziromként is ismerünk, szépségével és eleganciájával a remény és az odaadás szimbóluma. A neve a szivárvány görög elnevezéséből származik, márpedig a szivárvány az isteni megbocsátás jelképe is.

Erzsébet mellett a tövis nélküli pünkösdirózsa, évezredek óta a szeretetet, a ragaszkodást és a jókíván­ságokat fejezi ki, ezt is szívesen elhiszem neki, ha nem is eleven már a hagyomány. Az eseményt, amelyet a festmény ábrázol, Lukács evan­géliumának első része beszéli el. A várandós Mária Zakariás házában keresi fel unokatestvérét, Erzsébetet, aki Keresztelő Jánossal várandós éppen. M S mester mégsem lakóházbelsőt választott az ábrázoláshoz, inkább egy szép tájat, fákkal, virágokkal, közeli és távoli hegyekkel, folyóval, soktornyú várossal. Ettől még, vagy éppen ettől életszerető, jókedvű imádság ez a kép, egészen pontosan az Üdvözlégy második sorának imádsága. Erzsébetnek Máriához szóló szavait idézem fel magamban, ahogy évszázadokon át mindenki, aki a kép előtt állt: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.”

Áll a két asszony a reneszánsz tájban, és én, a kései utód, aki nézi a képet, tudom a fontos körülményt, hogy Mária az, aki fölkeresi Erzsébetet. Pedig az angyaltól tudja már – „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” –, hogy Jézust hordozza a méhében.

Mégis Erzsébet hajol meg előtte, a leendő istenszülő előtt, így szólván Lukács evangéliuma szerint: „Hogyan is lehetséges ez, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám?” Mária pedig így válaszol: „mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék”.

Így is lett, legalábbis mi, magyarok Boldogasszonynak hívjuk Szűz Máriát, és az esemény ünnepét, amelyet a ka­tolikus világ egykor július 2-án ült meg, de a II. vatikáni zsinat óta május 31-én, mi külön pápai engedéllyel, Sarlós Boldogasszony néven az eredeti napon. Sarlós, hiszen régen az asszonyok arattak sarlóval, és a férfiak kötötték a kévét, a szerep csak a 19. században fordult meg. Mária, a Sarlós Boldogasszony a születendő gyermeknek és az egész emberiségnek életet ad. Milyen jó, hogy nekünk, magyaroknak ilyen gazdag értelmű szavunk van rá! Hatalmas lehetett a selmecbányai Szent Katalin-templomnak az az oltára, amelyet ez a kép és még hét má­sik díszített. Csak a képtáblás rész a kinyitható szárnyakkal legalább négy méter magas volt, a szélessége becsukva is öt méternél több, kinyitva elérhette a tíz métert.

A képtáblák fölött több emelet magas, faragott, áttört oromzat emel­kedhetett, mint amilyen a világ egyik legszebb középkori szárnyasoltár-gyűjteményének darabjain is látható a Magyar Nemzeti Galériában. Fennmaradt három, egyenként két méter magas szobor is azok közül, amelyek egykor ezt az oltárt díszítették. Elképzelni is nehéz, milyen monumentális műalkotással találkozhatott, aki ez elé az oltár elé járult.

Hét tábla maradt meg a nyolcból, amely egykor az oltárt díszítette, de nem kétséges, hogy mind közül a Vizitáció a legszebb. Nem tudjuk, valószínűleg nem is tudjuk meg soha, hogy ki volt, milyen nyelven álmodott M S mester, de azt igen, hogy a magyar festészet kánona igazából vele kezdődik, és mindjárt a legmagasabb minő­séggel. A világ legnagyobb múzeumainak is büszkesége lehetne. Nem az teszi becsessé, hogy nagyon régi, hanem a saját önértéke. Áll a két asszony a reneszánsz tájban, előttük virágos rét, mögöttük a hegyről völgybe forduló út, kanyargó folyó, távoli kis alakok egy hídon, magas falakkal övezett város, messze kéklő hegyek, a gyönyörű teremtett világ. És ez a szépség öt évszázada mindazoké, akik a tekintetükkel befogadják.