Sirokai Mátyás költészetében az irodalom sosem kizárólag nyelvi kérdésként jelentkezett. A 2020-as Lomboldal például amellett, hogy csatlakozott a kortárs magyar líra biopoétikai irányához – amely az élet új fogalmának feltérképezését az embernek a nem emberi létezőkkel alkotott közösségében hajtja végre –, egyszersmind meditatív életgyakorlatokként kínálta fel az olvasónak a szövegeket. A most megjelent Hangszerek egy távoli kézben részben továbbviszi ezt a vonulatot az olyan verseivel, mint Az anyag gazdagsága: „Minden, ami körülvesz minket, / érez, és nincs semmi a földön, / ami ne volna méltó a létezésre. / […] / A természet egysége / a természetes és a mesterséges / egységében keresendő.”

De ez az új kötet inkább mutat rokonságot a Sirokai által kurált mikroblogokkal (Tumblr, Instagram), amelyek túlmutatnak az egyszerű irodalom-népszerűsítésen: azokon egy-egy kiemelt mondat után megkapjuk a teljes művet, ami újraértelmezi a választott szövegrészletet.

A Hangszerek egy távoli kézben az ilyesfajta kontextualizálással, a rész-egész viszonyának újrarendezésével játszik el.

Sirokai a kötet valamennyi mondatát Bartók Imre Virágba borult világvége című regénytrilógiájából kölcsönözte. Az így létrejött verskollázsok pedig a szerzőség megváltozott funkciója mellett arra is ráirányítják a figyelmet, ahogy egy költemény megszületik: „A nyelv mélyén már ott a vers / csak meg kell szabadítani a szintaxistól” (A nyelv mélyén). A vállalkozás másik érdekessége, hogy szüntelen adaptációt hajt végre az epika és a líra műneme között.

Ráadásul olyan regényekből meríti alapanyagát, amelyek a világvége utáni állapotban eleve tematizálják az ember adaptációját az új környezethez, főszereplői pedig a modernség meghatározó filozófusai, akikben antihumanizmusuk a közös pont.

Ez utóbbira Sirokainál az embervolt egyik biztosítékaként szolgáló arcnak a leválaszthatósága, maszkszerűsége, lebomlása utal vissza a kötet nyitó-, illetve címadó versében. Az adaptáció legfőbb hozadéka mégsem ez, hanem hogy a Bartók-regényekben található vendégszövegeket, amelyek Hölderlintől Rilkéig a regény kettős kódolását, vagyis egyszerre magas irodalmi műként és lektűrként olvashatóságát szolgálták, visszahelyezi eredeti kontextusukba. Eközben viszont a versek azzal is szembesülnek, hogy az újraírás újraírásával nem lehet rekonstruálni az eredetet. A gótika álma című szöveg például a gótikát kimozdítja a gótikus horror területéről, amikor a szót ismét az építészeti stílusra vonatkoztatja, ám a romantikában idealizált gótikus katedrális mohákból és delfintetemekből épül fel a versben.

Az érzékelés geológiája pedig a nyugati humanista gondolkodás fő motívumait eretnek módon elegyíti a keleti tanokkal.

Ehhez kapcsolódik, hogy amikor a versek a testet mint hangszert vagy építményt képzelik el, akkor szintén egyszerre utalnak a keleti filozófiákra és idézik meg az ember mechanikusságának késő modern toposzát a nyugati lírában.

A Hangszerek egy távoli kézben című kötetben történő folytonos (hagyomány-)újraírás pedig nem meglepő módon maga után vonja az ismétlés és visszatérés témáit is: „Nincs eredet, vagyis nincsen folytatás sem” (Eredet); „Visszatérés / az organikusan értelmetlenbe, a jelentés hiányának / remegő mozdulatlanságába” (A lét kétdimenziós variánsa). Az ugyanúgy ismétlődés lehetetlenségéhez és az eredeti helyreállíthatatlanságához tartozik annak a képe is, hogy létezett egy „fenséges nyelv, amelynek / már egyetlen betűje sem olvasható” (Intersztelláris bálnák). Ez pedig kétszeresen is a kötet újraíró beállítódására vonatkoztatható: egyrészt apokaliptikusságával idézi meg a bartóki alapanyagot, másrészt a már olvashatatlan írás utalhat annak a távoli kéznek a produktumára is, amely Sirokai verseiben már máshogy szólal meg.

Sirokai Mátyás: Hangszerek egy távoli kézben. Fiatal Írók Szövetsége, 2023