Ha Aba-Novák Vilmos szóba kerül, rendre fölidézik Picasso meglepett szavait, amint az 1937-es párizsi világkiállításon meglátta a magyar festő pannósorozatát: ki az a barbár zseni, aki ezt csinálta?

Hogy zseni volt, az nem kétséges. De barbár? Kétélű minősítés.

A 20. század első fele az afrikai, nevezzük így, barbár művészet önálló értékként felfedezésének, a magas művészetbe beemelésének kora. Ahogy ezek a szobrok megjelentek az európai múzeumokban, a műértő közönség megdöbbent azon a bátorságon és szabadságon, ahogy a törzsi fafaragók a formákhoz nyúltak, ahogy kiemeltek és elhagytak a céljaik elérése érdekében. Maga Picasso is bőven merített ezekből az alkotásokból. Szóval a barbár jelző itt egyértelműen pozitív felhangokkal cseng, mégis érzünk valami kellemetlen mellékzöngét. 

Ahogy Aba-Novák Vilmos festett, az nem barbárság, nem egzotikum, sokkal inkább évszázados európai hagyományokból kifejlett, erős és öntörvényű magas művészet. Olyan erős, hogy az ember alig találja párját a magyar piktúrában. Teljes joggal olyan személyiséget sejtünk mögötte, aki tudja, mit akar, és azt meg is valósítja.

Az 1894-ben született festőnek a családi háttér jó alapokat adott ehhez, a vasútmérnök apa tisztes polgári jólétet biztosított az ötfős családnak. Vilmos, aki kamaszkorától festőnek készült, annak rendje és módja szerint leérettségizett a budapesti Toldy gimnáziumban, beiratkozott a Rajztanárképző Főiskolára. Itt azonban a harmadik évet már nem kezdhette el, 1914-ben behívták katonának, végigszolgálta a világháborút, és csak 1918-ban szerelt le. 

A folytatásról rövid önéletrajzában így írt:

„1919-ben télen kezdtem rajzolni és festeni autodidakta módjára. Mindent újra előről kezdve. Amit 1912-14-ig a Rajztanárképző Főiskolán elsajátítottam, a Székely Bertalan–Lotz hagyományok erőtlen csökevényei és némileg a nagybányai ideológia – semmiképpen sem elégítettek ki. A formát vizsgáltam a legabszolútabb értelemben. Szinte kacérkodtam a kubizmussal.”

Érdemes fölfigyelni a festői tevékenység új felfogására. Aba-Novák már nem megrendelői igényeket kívánt kielégíteni, mint Barabás, Markó vagy Lotz, inkább a természettudósokhoz hasonló kutatóként fogta föl a saját szerepét, a formák és színek megjelenítésének kutatójaként, aki a saját művészi programját követi, aztán a kortárs közönség, a piac vagy elfogadja és megveszi a műveit, vagy nem.

Utólag szinte meglepődünk, hogy mennyire elfogadta és megvette, pedig ha valaki, ő aztán radikálisan szakított a régi mesterek stílusával. Mégis, a nagyközönség számára is befogadható, sőt azt megragadó képeket alkotott. Az első kiállítására 1922-ben került sor, aztán 1926-tól nem volt év, hogy ne állított volna ki itthon és külföldön, gyakran egy éven belül többször is. Sorra nyerte el a művészeti díjakat, köztük 1928-ban a Szinyei Merse Pál Társaság Nagydíját, 1936-ban a párizsi világkiállítás Nagydíját, 1939-ben pedig a Horthy kormányzó által alapított Corvin-koszorút, amit rangját tekintve bátran hasonlíthatunk a Kossuth-díjhoz is.

A legnagyobb sikert a hatalmas táblaképei, freskói és seccói aratták, köztük a szegedi Hősök kapujának freskója, a már említett, hét, közel nyolc méter magas darabból álló, ma Székesfehérváron látható párizsi sorozat, vagy a szintén fehérvári Árpád-kori székesegyház romkertjének monumentális seccója, amelynek ma a rekonstrukciója látható. A színek és formák valóságos tobzódása látható ezeken a műveken, a néző szívesen időz előttük, hogy minden részletet maga fölfedezzen.

Ha Aba-Novákot a mi korunk eszmei viszonylatai közé akarnánk helyezni, egyértelműen jobboldalinak mondanánk, miközben a korabeli modernek szinte mind baloldalinak volnának minősíthetők. A jobboldaliságnak az 1941-ben elhunyt festő életműve meg is adta az árát, 1945 után háttérbe szorult. Jellemző adalék az egyébként szintén nagyszerű festő, Kmetty János följelentéssel fölérő levele 1965-ből: 

„Kedves Köpeczi Elvtárs!
Soraimmal egy művészeti ügyben fordulok Önhöz, amely üggyel kapcsolatban aggályaim vannak. A Népszabadság 1965. ápr. 10-i számában Illés Endre naplójegyzetét Herczeg Ferenc vissza-szentesítésének káros mozgalmáról. Hasonló veszély fennáll a képzőművészet területén is, mert a székesfehérvári romkert kápolnájában az Aba-Novák-féle freskót a városi vb-nek ügyvezetői 300 ezer forint költséggel újra akarják festeni. Felszabadulásunk idején a népharag a freskót lemeszelte, azon Horthy, Homan stb. alakjai szerepeltek, és a freskó annak idején az ő politikájuk dicsőítésére készült. A freskó művészi értéke sem volt jelentős, a művészt a demagóg Gerevich Tibor kurzusesztéta szorgalmazta.”

És így tovább, még hosszan. A gyakorlatilag megsemmisült alkotás újrafestését akkor Kmettynek sikerült is megakadályoznia, arra csak 1992 és 1996 között került sor. A ma látható mű tehát teljes egészében reprodukció. A szintén lemeszelt, sőt levakolt szegedi Hősök kapuja freskót részben sikerült restaurálni, de itt is sor került újrafestésre is.

Az olajképeket szerencsére nem meszelték le, azok megmaradtak eredeti állapotukban. A mai képünk, a kártyázó cirkuszosok mindazokat az erényeket felvonultatja, amelyek már életében olyan sikeressé tették Aba-Novák Vilmost.

A színek ragyognak, a figurák élettel teliek, a kompozíció olyan gazdag, hogy időbe telik, amíg a néző minden részét bejárja a tekintetével.

A festővel kapcsolatban gyakran fölvetődik az újklasszicizmus kifejezés, amit megalapoz, hogy tudjuk, majd két évet töltött ösztöndíjasként Rómában, ahol a legnagyobb mestereket eredetiben tanulmányozta. A klasszikus festői eszközök ezen a képen is fölfedezhetők. Mindjárt rápillantásra a háromszög szerkezet, a széles alapról fölfelé összefutó, a rúdon függő lámpában kicsúcsosodó kompozíció, a történések súlypontjának a háromszög mértani súlypontjába helyezése, az alakok és a cirkuszkocsik tömegeinek harmonizáló egyensúlya.

Mégsem ez ragad meg, hanem az erő, ami a képből sugárzik. A színek és formák gazdagsága, élettelisége, a jókedv, ami minden szereplőből sugárzik. Amit ráadásul valami olyan drámaiság sző át, amit meg sem tudunk nevezni. Mintha egy barbár, iskolázatlan, egyedül a bensője által vezérelt zseni festette volna. Mégiscsak igaza lett volna Picassónak?

Aba-Novák Vilmos: Cirkusz (komédiások), 1941. Fotó: Kieselbach archívum