Egy lány, sok gepárd és a világ legfontosabb ügye

„Velük aludtam, háromóránként keltem, hogy megetessem őket. Mind az ötöt. Először tejet kaptak, aztán hozzátáplálásként húst. Kiadagolni, melegíteni, külön-külön megetetni őket, aztán mindent elmosni. Mire újra elaludtam, kezdhettem elölről. És reggel hatkor ugyanúgy kezdtem a napot, ahogy a többiek, akik kérdezgették: hogy bírod? Nem tudom, mondtam-e nekik, de a válaszom ez: erre születtem.”

Legfeljebb húszévesnek látszó (amúgy harminckettő) törékeny lánnyal ülök egy irodaépület kávézójában, éppen a gepárdbébik táplálásáról mesél. Értjük egymást. Két nő, aki már gyerekként sem gyönyörködött az állatkerti állatokban, mert úgy érezte, hogy az a másik lény, túl a rácson nem lehet boldog. Tóth Brigitta ezzel az érzékenységgel kötődött az állatokhoz egészen kis korától. Még járni sem tudott, de már lóra akart ülni. Az ilyen kötődés nem merül ki gyönyörködésben vagy abban a vágyban, hogy megsimogathasson egy puha kisoroszlánt, tigrist.

Nem véletlenül említem a nagymacskákat, Brigit ők ejtették rabul. A Micimackóban is Tigris volt a kedvence, aztán jött Az oroszlánkirály.

„Vadállatokkal, elsősorban nagymacskákkal akartam foglalkozni, de ez Magyarországon nem egyszerű. Az állatkertek jelentős része nem az én elveim szerint működik, állatorvosként sem láttam sok lehetőséget itthon. Végül a Corvinuson végeztem gazdálkodás és menedzsment szakon, angol nyelven, majd mesterdiplomát szereztem marketingből. Lett munkahelyem, de az álmaimat is meg akartam élni, ezért elkezdtem nemzetközi önkéntes programokat nézegetni. Leginkább tigrisekkel foglalkoztam volna, de ott nem találtam jó programot. A dél-afrikai Cheetah Experience viszont minden kritériumomnak megfelelt. Náluk valóban az állat, az ő érdeke, jóléte az első; és már több gepárdot sikeresen visszaengedtek a vadonba. Én egy faj megmentéséhez szerettem volna hozzájárulni, és ott minden ezt szolgálja.”

A Cheetah Experience létrehozója is egy nő, mert a fajok védelmét valamiért legendás asszonyok érzik feladatuknak. Jane Goodall, Joy Adamson, Dian Fossey, hogy csak a legismertebbeket említsük. Riana Van Nieuwenhuizen született dél-afrikai, évtizedeken át bankban dolgozott, mígnem eldöntötte, hogy azontúl a szívére hallgat, és megalapította nonprofit szervezetét, amely a gepárdok erős vérvonalú egyedeinek vadonba való visszaengedését tűzte ki célul.

Hozzájuk ment ki Brigi először két boldog és intenzív hétre, hazajőve elvégzett egy állatgondozói szakképzést, majd felmondott a munkahelyén, hogy kimehessen két egész hónapra. Annak a végén Riana megkérdezte, maradna-e tovább két évre. Fizetés nélkül, szállásért és napi egy étkezésért. Persze hogy maradt. És maradt volna tovább, de nem teheti, mert nincs rá elég pénze. Most az történik, hogy minden évben spórol, és az összes szabadságát kint tölti. Mindig összetört szívvel ér haza, mert az ő élete ott van. Az igazi élete. Nem is olyan vidám történet ez, ugye?

A gepárd jelenleg a legveszélyeztetettebb fajok között van, kevesebb mint hétezer példány él belőle. Az emberi terjeszkedés miatt populációi egyre kisebb területen szorulnak össze, emiatt egyre sebezhetőbbek. A fogságban történő tudatos szaporítással erős vérvonalat lehet kialakítani, így a vadonba – nyomkövetővel – engedett gepárdok erősítik a faj genetikai állományát.

Ennek a szép állatnak sok különlegessége van, az egyik az, hogy fogságból is tökéletesen és azonnal vissza tud illeszkedni természetbe. Vele ellentétben a leopárd megszokja az embert, és ez sok nehézséget okoz a későbbiekben. A gepárd még sok egyébre képes, például három másodperc alatt gyorsul fel 120 kilométer/óra sebességre.

„Viszont ehhez minden szervét le kell zárnia, kivéve az agyát, a szívét és a tüdejét, hogy az összes vér az izmokba menjen – magyarázza Brigi. – Éppen ezért ezt a sebességet csupán harmincöt-negyvenöt másodpercig tudja tartani, ennyi ideje van a zsákmányszerzésre. És utána legalább fél óráig annyira kimerül a szervezete, hogy nem tudja elkezdeni az elejtett vad elfogyasztását. Éppen ezért, ha ilyenkor megjelenik egy hiéna vagy egy oroszlán, átengedi a zsákmányt. Ráadásul a gepárd a nagymacskák között a leggyengébb, soha nem harcol a zsákmányért, mert nincs esélye.” 

A Cheetah Experience-nél a frissen érkezett önkénteseket elméleti és gyakorlati oktatás után fokozatosan engedik az állatokhoz, tiszteletben tartva, melyik gepárd melyik embert fogadja el. A kapcsolatot sosem erőltetik, megvárják, míg az állat kezdeményezi, hiszen egy ragadozónak megvannak az eszközei, hogy kimutassa, ha terhesnek találja a társaságot. A munka etetésből, itatásból, almozásból áll. És még mi mindenből. Az állatok székletét is figyelni kell, sőt lefényképezni, majd rögzíteni az állat egészségügyi füzetében. Ha valaki végigpörgetné Brigi telefonjának a képeit, meghökkentő fotókat találna.

Hosszadalmas és sok közreműködést igénylő folyamat a gepárdpárok egymásra találása is, hiszen lehet, hogy a két dns jól illeszkedik, de a két egyed nem.

„A nőstény gepárdot elsétáltatjuk a hímek kifutója előtt, olyankor jó esetben kiad egy madarakéhoz hasonló hívó hangot. Ha érkezik válasz, az jó jel, olyankor egymás melletti kifutóba tesszük őket. De még ha ott is jól megy minden, akkor sem biztos, hogy pár lesz belőlük. Volt olyan biztatóan induló kapcsolat, amikor a nőstény, amint testközelbe ért, adott két pofont a hímnek, és odébb sétált. Az embereknél is van ilyen az első találkozáskor, hiába előzte meg sok ígéretes üzenet- és ímélváltás.”

A gepárdok születését a kifutóban lévő kamerákon keresztül éjjel-nappal lesik, a kölykökre figyelnek. A cikk elején említett öt gepárdkölyök nagy alomnak számít, azért vették el őket az anyjuktól, mert nem jutott nekik elég kalcium.

Ennivalóból viszont jutnia kell minden állatnak. Ha a nemzeti parkból este tízkor telefonálnak, hogy zsiráfok ugrottak össze, zebrák hullottak el, és van öt tetem, akkor hiába közeledik a műszak vége, elmennek értük, és nekiáll mindenki a feldolgozásnak. A negyvenkilós Brigi hatalmas testeket nyúz meg és darabol fel, viszi a zsiráfcombokat a fagyasztóba.

„Reggel hattól estig dolgozom – boldogan. Ha kell, esőkabátban, gumicsizmában etetek, hiszen egy oroszlánnak – mert az is van a Cheetah-ban – nem lehet azt mondani, várj, míg eláll az eső.” 

Van ott valaki – igen, valaki! – aki különösen fontos. Phoenix nem gepárd, hanem leopárd, az ő tetovált képe díszíti Brigi karját, és az ő tejfogát hordja egy láncon a nyakában. 

„Már az első napon, amikor körbevezettek, felkeltettem az érdeklődését, odajött a rácshoz, megvakarhattam a nyaka mellett, az oldalánál. Így kezdődött. Azontúl, ha akár pár percnyi szabadidőm volt, hozzá mentem, képes voltam korábban kelni, csak elüldögélhessek mellette, ebédidőben is akár. Odajött, elfeküdt, vagy dörgölőzött, de olyan is volt, hogy nem volt hozzá kedve. Különleges kapcsolat ez, emberrel ilyet nem lehet kialakítani. Idő és alázat kell hozzá. Mikor legközelebb kiérkeztem, egyenesen hozzá mentem, és ahogy meghallotta a hangomat, már jött, és a legnagyobb bújásokat csinálta. Nyalogatott és bújt, tudta, ki vagyok, és örült nekem. Ez az élmény leírhatatlan.”

A leopárdokkal egyébként a fő gondozón kívül, aki kölyökkora óta neveli őket, sem a gondozók, sem az önkéntesek nem lépnek interakcióba, mert a legkiszámíthatatlanabb állatok, és elképesztően erősek. Egy kifejlett hím a testsúlya háromszorosát is fel bírja vinni egy fára, azaz egy oroszlán tetemét.

„Ha én bemegyek Phoenixhez, ha csak át akar ölelni, kék-zöld foltjaim lesznek, ha rám feküdne, talán túl sem élném. Azért kell minden szabályt betartanom, és elfogadnom, hogy ő szabja meg a kapcsolatot, mert ha megsérülnék, a szabályozás miatt őt altatnák el, vagyis neki ártanék.”

Az állatvédők árnyéka a kudarc. Ellenfeleik között ott az idő és a legerősebb faj elkorcsosult példányai. Mert mi mást lehetne mondani a konzervvadászokra, akik hatalmas bevételt jelentenek az afrikai kontinens szegény, de vadban még valamennyire gazdag országainak? Hogy mi a konzervvadászat? Jól figyeljenek:

„Vannak olyan helyek, ahol fogságban szaporítanak oroszlánokat, a nőstényeket gyakorlatilag csak elletőgépnek használják. Hatalmas marketingkampánnyal meghirdetik, hogy menjenek hozzájuk a vendégek, itassanak kicsi oroszlánt cumisüvegből, sétáljanak és fényképezkedjenek velük, higgyék el, hogy később visszaengedik ezeket az állatokat a vadonba. Ehhez képest, amikor a hímek elérik az ivarérett kort, feltöltik a fotójukat különböző oldalakra, ahol külföldi »vadászok« kiválaszthatják, melyiket akarják lelőni. Ezek az állatok etetve vannak, emberhez szoktak, bizonyos időközönként megjelennek az etetőnél, ahol ezek a vadászok könnyedén lelövik őket. Méghozzá lehetőleg vállon, hogy ne sérüljön a trófea. Míg az állat kivérzik, ők pózolnak mellettük. És ez sok helyen legális. Bár a légitársaságok ma már nemigen engednek fel trófeákat a fedélzetre, vagyis megdrágult ez a »kedvtelés«.”

Ezt vadászatnak nem lehet nevezni, hiszen nincs benne sem esély, sem tét, és hiányzik az ellenfél tisztelete is. Nem véletlenül tiltják be egyre több helyen.

Fotók: Tóth Brigitta