Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek. Nem tudom, vannak-e még generációs olvasmányélmények, a gyerekkoromban, az 1960-as években bőven voltak. Köztük a vadászírók, Molnár Gábor, Kittenberger Kálmán és legfőképpen Széchenyi Zsigmond kötetei. Főleg az utóbbiaknak olyan atmoszférateremtő erejük van, hogy miközben olvasta az ember, tökéletesen elvarázsolta, ott ült az afrikai éjszakában a szavannán, hallgatta az oroszlán üvöltését, benne élt a természetben. Erről majd később szeretnék is szólni, de előbb a szerzőről.

A könyvtáralapító Ferenc gróf ükunokája volt, a legnagyobb magyar bátyjának a dédunokája, természetesen maga is gróf, aki már az 1930-as években sikeres írónak számított, 1940-ig öt könyve jelent meg. Amúgy öt egyetemet látogatott, többek között Oxfordot és Cambridge-et, gazdálkodott a birtokán, és vadászott.

A második világháború után az oroszok lágerbe zárták, később kiszabadult, a vadászati hivatalban és a Mezőgazdasági Múzeumban kapott munkát. Itt 1951-ig dolgozott, amikor is kitelepítették Tiszapolgárra egy tyúkólba, amiben még benne voltak a tyúkok. Miért? Mert gróf. És hálás lehetett a sorsnak, hogy életben maradt, hiszen az apját 1945-ben a kihallgatások során gyakorlatilag agyonverték.

A tyúkolban sem hagyták békén, átköltöztették Balatongyörökre, onnan Keszthelyre, Veszprémbe, a budapesti toloncházba, Sopronkőhidára, végre visszaengedték Györökre. A keszthelyi kastély könyvtárában úgy kaphatott munkát, hogy egy jóakarója talált egy dokumentumot, amely szerint a nemzeti könyvtár megalapításáért cserébe a magyar állam 1802-ben vállalta, hogy segíti az alapító tagjait, ha nehéz helyzetbe kerülnek. Ezen az alapon kaphatott munkát 1953-ban. Micsoda történet!

A tavalyelőtt kilencvenhat éves korában elhunyt özvegyével pár éve módom volt beszélgetni. Ő biztatta a férjét, hogy újra kezdjen írni, különösen azután, hogy 1954-ben újra kiadták a Csui!… című kötetét. „Zsiga nagyon nehezen írt – így mondta Margit néni –, minden mondatot százszor átgondolt, javított. Bezzeg a Fekete Pista elsőre készre írta a szöveget, mehetett a szedőhöz.” 

1959-ben végre visszaengedték őket Budapestre, és arra a könyvhétre kiadák az Afrikai tábortüzeket. Amint Margit néni mesélte, „a Zsiga” rettenetesen izgult, vajon visszatalál-e az olvasókhoz, kell-e még valakinek, amit ő ír.

Maga nem mert kimenni a térre, de első nap már reggel tízkor szalasztott valakit a családból, nézze meg, milyen a fogadtatás. Jön vissza az illető, hogy sorban állnak a könyvéért. Egy óra múlva újabb küldönc, még hosszabb a sor. A déli küldönc: elfogyott az összes példány, amit kivittek. 

Attól kezdve Széchenyi Zsigmond visszakapta az életét. Már a következő évben mehetett újabb expedíciókra, sorra kiadták a könyveit, és még Kádár János is meghívta vadászni. Egy kimutatás szerint a művei eddig összesen másfél millió példányban jelentek meg, de ennél valószínűleg nagyobb a szám, hiszen 1990 óta nem írják bele a könyvekbe a példányszámot, márpedig azóta sincs szinte év, hogy ne nyomnák újra valamelyiket.

Ez a könyv vadászatról szól. Úgy tűnik, hogy ez a tény lassan különös összefüggésbe helyezi. A nyugati civilizáció lassan afelé fordul, hogy a vadászat, mint például az állati szőrme viselése, az elfogadhatatlan, vállalhatatlan dolgok közé tartozzon. Milyen dolog az, lelőni a szegény állatokat? Holott a vadászat egyidős az emberrel, sokkal-sokkal régebbi a földművelésnél is. Az evolúciós pszichológia tudománya ad választ arra a kérdésre, milyen mélyen benne van az emberi lélekben a vadászösztön. Nagyon mélyen. 

És azt sem szabad elfelejteni, hogy vadászat nélkül ennyi ember nem volna képes élni a Földön. Ha mondjuk Magyarországon teljesen megszűnne a vadászat, legfeljebb öt éven belül a mezőgazdasági termények felét megennék a vadak, tíz éven belül az egészet. Ha pedig minden szántóföldet körbekerítenének – ami egyébként képtelenség –, akkor az erdőket rágnák tarra. Nem a medvékkel volna baj, persze azokkal is, hanem a vaddisznóval, amelyik szapora, erős és mindenevő. A vaddisznók képesek lennének a városokat is élhetetlenné tenni. A vegánok számára is.

Én nem tudom, mi erre a megoldás, de azt igen, hogy zajlik egy nem túl szerencsés változás. Egészen a közelmúltig az emberiség benne élt a természetben, most elkezd mellette élni. Mintha a természet, az valami elkülönült dolog lenne, amit óvni kell még tőlünk is.

Ez a könyv, az Afrikai tábortüzek a természetben benne élés kivételesen tehetséges megjelenítése. Tökéletes élménye annak az életérzésnek, amelyet sokan átéltek, és még többen szerettek volna átélni.