Teréz a spanyol királyság fénykorában született egy olyan család leszármazottjaként, amelynek tagjai oroszlánként harcoltak a mórok ellen, inkább felgyújtva saját várukat, mintsem hogy átadják azt az ellenségnek. „Teréz szintén harcra született” – fogalmaz Diós István a Szentek életében, majd a következő jellemzését adja az impulzív, temperamentumos fiatal lánynak: „Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy »embereket megvidámítson, és nevetésre indítson«, mindhalálig megőrizte.”
A fiatal lány úgy érezte, a világban élve nem találhat rá az üdvösségre, ezért felvételét kérte az ávilai Megtestesülés-kolostorba. Szülei azonban nem tudták elfogadni döntését, ezért az elválás nagyon fájdalmas volt számára. Önéletrajzi feljegyzéseiből ismerjük meg hívását a bensőségesebb életre, megtérésre. Istentől kapott kinyilatkoztatások vezették:
„a tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába”.
Hitt abban, hogy apostoli életet élve tevékenykednie, cselekednie kell, megreformálta a sarutlan karmelita rendet, számos kolostort alapított. Harcos szellem volt, de derű és türelem jellemezte, az élet szeretete és mély hite hatotta át minden gondolatát:
„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: egyedül Isten elég!”
Teréz 1582. október 4-én halt meg, de mivel Spanyolországban akkor vezették be a Gergely-féle naptárreformot, az évforduló következő évben már október 15-re esett, ezért ez lett a liturgikus emléknapja. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte.
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában rámutat arra az összefüggésre, hogy mivel a karmelita rend Bécsben vert gyökeret, és onnan terjedt tovább a Habsburg Birodalom más városaiba, ezért a Habsburg-dinasztiában különösen kedveltté vált a Terézia, Teréz keresztnév. Az udvari arisztokrácia körében Mária Terézia hatására terjedt el, majd fokozatosan a társadalom minden rétegében. Hazánkban a királynőről kapta nevét a budapesti Terézváros, amely templomát Szent Teréznek szentelte. Mária Teréziára való utalásként más városok – például Szabadka – is felvették a nevét, templomaikat szintén neki szentelve. Búcsúnapja ezekben a városokban, városrészekben különösen látványos ünnep volt; a Teréz-napi búcsút a mai napig számos helyen megtartják hazánkban.
A magyar néphagyományban Teréz napja asszonyi dologtiltó nap volt, nem mostak és kenyeret sem sütöttek. A Dunántúl nagy részén és Erdélyben október közepén, Teréz napján, hetében kezdődött a szüret, amelynek a Teréz-szedés elnevezést adták. Ez volt az időszaka egy másik jellegzetes közös őszi munkának, a kukoricafosztásnak, más néven tengerihántásnak is. Szent Mihály napja után kezdték meg a kukorica hazahordását, abban az időszakban, amikor a kora őszi meleg már hűvösebbre váltott, de még nem tört be a hideg.
A betakarítást követte a hántás: a falu legényei és leányai összegyűltek a gazdák, gazdaasszonyok hívására, hogy közösen végezzék el a munkát, de szokás volt az is, hogy egy kapura tűzött zöld gallyal jelezték, hogy a házban kukoricafosztás lesz. A falubeliek örömmel vettek benne részt; a házigazdák zenészeket fogadtak, de ha erre nem volt lehetőség, akkor a résztvevők maguk énekeltek, és a munkában meg-megállva természetesen ettek-ittak is.
Számos tréfás, maszkos játékot is játszottak, hogy megtörjék a kukoricafosztás monotonitását.
A kukorica haját egymás fejére tették, üszkös kukoricával kenték be egymás arcát, és jellegzetesek voltak a dramatikus játékok is, mint például a tinóvásár-jelenet, mely során az egyik legény játszotta a tinót, amire a többieknek alkudozniuk kellett, vagy a csürhejárás, mely során az egyik legény a kondás szerepét vállalta, a többiek pedig a malacokat alakították.
Munkaserkentő játékot is játszottak, ilyen volt például a faluhántás, amely során minden lehántott kukoricacsőnél a falu családjaiból egynek a nevét kiáltották. Ha hiányos szemű kukoricát találtak, azt kiállították „anyósodnak annyi foga legyen”. A piros színű csöveket a legények igyekeztek elcsenni, hogy a lányoknak kelljen kiváltania, mert abból jósoltak férjhez menetelük időpontjára. Kukoricafosztás közben történeteket is meséltek, egy-egy garmada befejezését tánccal ünnepelték, majd miután a teljes munkát elvégezték, áldomást ittak és hajnalig ropták, hogy a következő napon másutt folytassák a kukoricafosztást.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi/Oláh Tibor
