A magyar festészet nagy megújítói között az idősebbek közé tartozott az 1862-ben született Mednyánszky László. Még az akadémizmus és a modernség határát elsőként tudatosan átlépő, a szó átvitt és szoros értelmében is iskolát teremtő Hollósy Simon is öt évvel fiatalabb volt nála, Ferenczy Károlynál (róla itt írtunk) tíz évvel volt idősebb, Rippl-Rónainál (lásd itt) kilenccel. Igaz, Szinyei Merse Pál (lásd itt) hét évvel öregebb volt, de ő sokáig lényegében egyedül és hatástalanul dolgozott, csak utóbb ismerték fel megújító voltát.
Mednyánszky nagy múltú, gazdag bárói családba született. Az arisztokrata élet, a luxus, a kényelem azonban egyáltalán nem vonzotta, és a siker, a népszerűség is teljesen hidegen hagyta. Furcsa, de a korban nem ismeretlen aszkézis volt a számára az életideál, ezért volt elhanyagolt a megjelenése – sokszor madzaggal kötötte meg a nadrágját –, ezért járt sokszor szegények között. Buddhistának tartotta magát, és a korban divatos misztikus vallásfilozófiai rendszer, a teozófia tanait tanulmányozta. Sajátosan aszketikus volt két nagy férfiszerelme is, amelyeket sokkal inkább spirituálisnak, mint testinek tekintett.
Fotó: Magyar Nemzeti Galéria
Mivel gyakran festett szegény embereket, csavargókat, a társadalom peremén élőket, a szocialista művészettörténet a „szegények festőjének”, a rendszer egyfajta előképének igyekezett őt beállítani, aki lám, osztályát megtagadva fordult a munkásember felé. Ez a máig ható beállítás alapvetően hamis, még akkor is, ha tudjuk, hogy Mednyánszky valóban szociálisan érzékeny, jó ember volt, rengeteg rászorulón segített, sokszor úgy is, hogy a megsegített ne is tudjon róla.
Közelebb jutunk a festő életmódjának megértéséhez, ha felidézzük a kortárs Pekár Gyula Laura bűne című novellájának egy részletét. A fiktív történetben Mednyánszky László alig rejtett néven, Mediként szerepel.
„Azok a két év előtti ferencvárosi szép napok! Érdekes időszaka volt ez a Medi életének. A nagy festő, a koldusként járó dinasztia-báró ismét otthagyta kastélyait, ködös-magányos tátrai tájképeit, s nagyvárosi nyüzsgő mélységekbe merült alá: belekezdett utóbb oly híressé lett ’csirkefogó-ciklusába’, s e feladatához abban az akkori régi rejtelmes Ferencvárosban találta meg a legpompásabb modelleket. Bolond egy nyomorfarsang! Hozzá a legteljesebb inkognitóban… […] Nos, Medi kapuk alatt, utcasarkokon, pálinkamérésekben festegetett, mi hozzá méltó toprongyosan alakoskodtunk körülötte. Tetszett a szerep: barátkoztunk csirkefogókkal, orgazdákkal, brúdert ittunk a verklisekkel; csepűfalókkal s zughentesekkel étkeztünk, ahol Medi a kosztunkért: disznósajtért, szafaládéért méterszám portretírozta a nyers- és füstölthús-iparosság zsíroskövér hím- és nőpéldányait.”
Egry József, a húsz évvel fiatalabb kortárs festő a visszaemlékezésében mindezt „megrendezett koldusi világ”-nak nevezi, de nincs igaza. Mednyánszkyt őszintén érdekelte ez a világ. Az persze igaz, hogy nem valamiféle igazságtételként, társadalmi elégtételre törekedve festette a szegényeket, hanem mert művészként érdekelték ezek az alakok.
A „csirkefogó-ciklus”, majd pedig az első világháború valóban megrendítő, festői haditudósításai – hivatalosan, a Kunstgruppe tagjaként ment ki a frontra – az utókor előtt nagyrészt elfedték tájképművészetét. Pedig abban is kiemelkedőt alkotott. Képünk, az 1891-ben készült Munkács vidékéről (Itató) ennek rendkívüli példája.
Rövid ideig tartó svájci mérnöki tanulmányok után Mednyánszky első festői tanulmányait Münchenben végezte 1873-ban, itt táj- és alakábrázolást is tanult. A bajor fővárosban akkor még az akadémizmus volt meghatározó, de már az új irányzatok is megjelentek. Mednyánszky mégis új iskolát keresett, 1873 és 1877 között a párizsi École des Beaux-Arts növendéke volt. Néhány hónapot abban a híres Párizs környéki Barbizonban is eltöltött, ahonnan a modern francia tájképfestészet megújulása elindult. Az akkor már negyven éve működő művésztelep nem hozott létre önálló festőiskolát, de az ott kialakult színkezelés, a borongós hangulatok, barnás fátyolok alkalmazása közel állt Mednyánszkyhoz, gyakran maga is alkalmazta.
Szemléletének kiemelkedő példája az Itató, amely egy egészen más festészeti feladatnak köszönheti a létét. Kevéssé ismert, hogy Mednyánszky többedmagával jelentős részt vállalt a híres Feszty-körképnek, Feszty Árpád A magyarok bejövetele című monumentális alkotásának elkészítésében. A táj megfestését vállalta, ezért a helyszínre utazott, hogy ott szerezzen hiteles benyomásokat. Ezen utazása során találkozott azzal a pillanattal, amelyet az Itatón megörökített.
Érdemes elidőznünk ezen a képen, mert az igazi értékeit csak úgy tárja fel.
Kora reggel van, a nap alacsonyan jár a felhők mögött, az árnyékok hosszúak, a tájon reggeli köd ül. A fények és árnyékok játéka csupán a teheneken mutatkozik meg, a távoli fák körvonalai alig árnyalt foltokká oldódnak a ködben. A tóparti házak is a reggeli párafüggöny mögé húzódnak, csak a körvonalaik élesek. Hallani a csöndet, érezni, hogy hűvös a mozdulatlan levegő. A néző a jelenlét élményét éli át, és az az érzése támad, hogy a szürke tónus itt nem festői eszköz, hanem a valóság annyira hű leképezése, amilyenre a fénykép sem képes. Még a valóság leképezésénél is több, önmagát teremtő, teljes értékű valóság. Aminek a létrehozására csupán az ilyen, igazán nagy festő képes.
