Kivételezett helyzetben volt, harmadéves főiskolás korától kezdve kézről kézre adták a színházigazgatók-rendezők. Miért ment el mégis?
Valóban, az az időszak különös kegyelmi állapot volt, az iszonyú sok munka, az állandó taposómalom, a százfelé való megfelelési kényszer azonban hat év után egyfajta szakmai krízist okozott bennem: ha állandóan játszom, forgatok vagy rohanok a szinkronstúdióba, mikor fogok élni?
És ha nem jut időm az életre, a valós, emberi tapasztalatok híján hogyan, miből fogok majd színészként tovább építkezni?
Éreztem, hogy valami mást és máshogyan szeretnék csinálni, de nem igazán tudtam, milyen irányba induljak el. Az mondjuk egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy egy másik országban keressem meg újra önmagamat. Párizst a véletlen vagy a sors hozta, amikor egy sikeres próbafelvétel után megkaptam a Moravagine című, négyrészes magyar–francia filmsorozat főszerepét. A forgatáson szerelembe estem egy francia színésznővel, aki aztán az első feleségem és a fiam édesanyja lett – ez lett végül a fő indoka a maradásnak.
A nyolcvanas évek végén ezzel még disszidensnek számított?
Elviekben igen, de azért az én esetemet kicsit másként kezelték. Mivel a Moravagine koprodukciós alkotás volt, az utómunkák és a bemutató miatt már első alkalommal is három hónapos vízummal mentem ki Franciaországba, majd amikor nemsokára megnősültem, újabb vízumot kaptam. Így végül is törvényesen sikerült kihúznom azt az egy évet, amíg 1989-ben hivatalosan is eltörölték a disszidensstátuszt Magyarországon.
Vagyis én soha egy pillanatig nem éltem meg azt, amit az ötvenhatos vagy a hatvanas-hetvenes években távozó magyarok közül olyan sokan, akik valóban emigrációba vonultak, és börtönbüntetés terhe alatt évtizedekig be sem tehették a lábukat Magyarországra.
Hogy bármikor hazajöhettem – ami elég gyakran megtörtént nemcsak a család, a barátok, hanem a munka miatt is –, nyilván a kinti hétköznapokat is megkönnyítette lelkileg.
Milyenek voltak ezek a hétköznapok? Különösen kezdetben, amikor valahogy mégiscsak újra kellett magát pozicionálnia szakmailag.
Az első időszakban az volt a legfontosabb, hogy minél jobban megtanuljak franciául. Kevesen hiszik el, de meglepően könnyen ment, valahogy egész életemben ragadtak rám a nyelvek. Aztán hamar elkezdtem kasztingra is járni, alig egy év múlva a Théâtre National de Chaillot-ban játszottam, ez a mi Nemzeti Színházunk francia megfelelője. Egy 17. századi színdarabban kaptam egy viszonylag nagy szerepet, azzal a plusznehézséggel, hogy nem a mai, hanem a korabeli francia nyelven kellett megszólalnom. Nem volt könnyű, de megoldottam.
Innentől kezdve csak abból élt, hogy színész?
Nem. Egy barátommal elkezdtünk lakásokat felújítani, falat raktunk, festettünk, vakoltunk; megszületett a fiam, kellett a pénz.
Az építőipar azért elég messze áll a színháztól.
De tőlem egyáltalán nem. Egy kis faluban, Szanyban nőttem fel, apám ácsmester volt, tizenhárom éves koromtól mellette dolgoztam nyaranta, a vakációt nálunk úgy hívták, hogy megyünk háztetőt csinálni. Aztán később, nyilván ettől nem függetlenül, építőipari szakközépiskolába jártam. Vagyis egyáltalán nem okozott nehézséget a fizikai munka, akkoriban ez tűnt a legkönnyebb pénzkeresetnek. Soha nem érdekelt azt sem, ki mit gondol erről vagy bármi másról, amit teszek. Mindig a saját életemet éltem, és akkoriban az volt a saját életem. A színházi emberek körében amúgy sem ritkák az ilyen párhuzamos létek: a fiam, aki szintén erre a pályára lépett, és ma már befutott színész Franciaországban, évekig pincérként dolgozott a Montmartre-on egy kis presszóban.
És attól sem tartott soha, hogy egyszer csak átbillen a mérleg nyelve, és nem talál vissza a színpadra?
Nem, mert közben továbbra is folyamatosan meghallgatásokra jártam. Furcsa kettősség jellemezte azt az időszakot: délelőtt a város egyik részében falat festettem, délben hazarohantam, lezuhanyoztam, kikapartam a festéket a körmöm alól, és három órakor frissen, tettre készen megjelentem egy kasztingon. Hittem benne, hogy ha van elég kitartásom, előbb-utóbb sínre kerülnek a dolgok. Zárójelben mondom, hogy akkor sem lettem volna elkeseredve, ha lakásfelújítási szakember maradok.
És miért nem így történt?
Mert bebizonyosodott, hogy az ember életében, még ha az adott pillanatban látszólag nem úgy tűnik is, mindennek van értelme és eredménye. A harmincas éveim nem voltak könnyűek, előbb jött egy súlyos betegség, közben elváltam, a fiam egy leszakadt albérletben látogatott hétvégente. Elég reménytelennek tűnt a helyzet, majd egyszer csak felhívott Peter Brook egyik asszisztense, hogy a világhírű rendezőnek – ő egy korábbi kasztingról ismert – lenne számomra egy ajánlata Kodály Háry Jánosának Strasbourg-ban általa színre vitt változatában. És ott, akkor újból megfordult a sorsom. Nemcsak a színpadra, a színházba való százszázalékos visszatérés miatt, hanem mert ennek a munkának köszönhetem a második feleségemet, aki az előadás koreográfusa volt.
És közvetve azt is, hogy egy újabb mesterségbe kóstolhatott bele. A tanítás mikor és hogyan kezdődött?
Az anyósom, Rosella Hightower táncművész még a hatvanas évek elején alapította a cannes-i nemzetközi iskoláját. Éppen a megismerkedésünk idején tervezte a profil bővítését táncos-énekes színészeknek tartott kurzussal, ennek kért fel a vezetésére. Az egyik nyári tréningen részt vett az udinei balettintézet vezetője is a növendékeivel, az ő ajánlására jutottam el később az udinei színiakadémiára is két alkalommal tanítani.
Tíz évet élt Párizsban, húszat Cannes-ban. Mennyire lett ez idő alatt francia?
Bizonyos tekintetben teljesen. Még ma is meglehetősen makacsul tartja magát az a sztereotípia, hogy a franciák fenn hordják az orrukat, és nem szívesen fogadnak be idegeneket. Ebből én a három évtized alatt nem érzékeltem semmit, sőt a kilencvenes évek elején kifejezetten pozitívumnak számított a magyarságom. De az is igaz, hogy mindvégig kiváltságos helyzetben voltam, hiszen családban, ráadásul értelmiségi családokban éltem, és ezekben a körökben természetes a tolerancia, a másik ember elfogadása, megbecsülése.
Ahogyan említette, párhuzamosan dolgozott itthon is, rendezett, filmfőszerepeket játszott, a kétlakiság tehát remekül működött. Miért döntött végül néhány esztendeje a végleges hazatelepülés mellett?
Sajnos egy tragédia vitt közelebb ehhez a bennem amúgy is egyre motoszkáló gondolathoz. A feleségem, akivel rendkívül mély szeretetben, szerelemben éltünk, súlyos betegségben elhunyt, én meg hatvanévesen, erre teljesen felkészületlenül, hirtelen magamra maradtam. És ebben a nagy egyedüllétben úgy döntöttem, Magyarországot, a családomat, a barátaimat választom. Régebben én ingáztam Franciaország és Magyarország között, néhány éve a fiam teszi ugyanezt.
Ő az édesapja látogatásán túl kötődik valamennyire az országhoz, a magyar gyökereihez?
Természetesen. Szoros kötődése van Magyarországhoz, elég jól beszél magyarul, ezt fontosnak tartottam mindig is: a kezdet kezdetétől magyarul szóltam hozzá, sokat volt itthon velem is, illetve nyaranta a nagyszülőknél. Régebben forgatott magyar filmben is, és éppen nemrégiben utazott vissza Franciaországba, mert itt készült az a nemzetközi mozi, amelyben főszerepet kapott. Amikor a barátnőjével meglátogattak, és arról beszélgettünk, hogy neveznék el a születendő gyermeküket, Sándor fiam rögtön rávágta, hogy ha lány lesz, Vilmának fogják hívni, természetesen tudni fog magyarul, és hozzám küldi majd vakációzni, ahogyan ő ment annak idején az én szüleimhez. Édesanyám volt Vilma; ez a pillanat különösen megérintett.
Amíg az unoka meg nem érkezik, sem marad feladat nélkül, hiszen minden évben minimum egy előadást rendez valahol, illetve egy éve osztályvezető tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Miben más ez a munka, mint a kinti tanítás volt?
A SZFE-s felkérés óriási öröm volt számomra, egészen fantasztikus utolsó nagy élménye az életemnek. Végtelenül jólesik az anyanyelvemen tanítani, mert nyilván így máshogy beszél, gondolkodik az ember, mások a kulturális hivatkozási pontjai, a reflexei, az érzékenysége. És nekem, nem szégyellem kimondani, szüntelen boldogság ezzel a generációval együtt lenni.
Nincs „bezzeg az én időmben”?
Nincs. A technika változik, gyorsul, de az ember alapvetően ugyanolyan marad. A tanítványaimat nézve óhatatlanul felidéződnek bennem érzések, ráismerek olyan helyzetekre, amilyenekben én is voltam a főiskolás éveim alatt.
A fiatalok igényei nem változtak azóta: vágyják az odafigyelést, elfogadást, éheznek a kultúrára, a jó értelemben vett szabadságra – nem szétszedni és újra összerakni, hanem okosan szeretni kell őket.
És igen, elviselni, ha időnként kritikusak. Ami egyáltalán nem baj, hiszen éppen ez a dolguk. A lényeg, hogy még ha egy vitában szemben állunk is egymással, az én álláspontom, meggyőződésem, véleményem mindig hiteles legyen, szavatolva az életem, a tapasztalataim, a munkám által.
Nem is félti őket a pályától?
Dehogynem, nagyon is. Mindannyian, akik tanítunk, azért tesszük, mert hiszünk benne, hogy az általunk átadott tudásra szüksége lesz a világnak. A mostaniaknak egyértelműen sokkal nehezebb dolguk van, mint nekünk volt: a hetvenes-nyolcvanas években a főiskolán végzett generáció szinte minden tagját szerződés várta valahol. Ma, amikor túl sok az eszkimó, és kevés a fóka, sokkal jobban meg kell harcolni egy-egy jó státuszért, szerepért. És akkor még ott van az idegrendszeri, lelki része is a dolognak. Színésznek lenni létállapot, állandó, nehéz szembenézés magunkkal és a környezetünkkel – természetes, hogy nem mindenki bírja.
Kiemelt fotó: MTI/Varga György
