Ahogy a Magyar Krónika stábját képes volt annyira elvarázsolni az Őrség, hogy őszi lapszámunkba hónapokon keresztül kutassuk a táj és az emberek titkát, úgy nem meglepő, hogy másokra is hasonlóan nagy hatást gyakorolt már. A PajtaKult stábja is nyakába vette a szereket, bekukkantott a haranglábak alá, és felkereste azokat az embereket, akik mozgatói, megtartói és újrarajzolói is a hagyományos helyi kultúrának.
Az Őrség őrzője
A videóban találkozhatunk Sülyi Péter kulturális szakemberrel és közösségszervezővel, aki változatos szakmai életutat bejárva, többévnyi ingázó lét után telepedett le a vidéken, és aki az őriszentpéteri pajtaszínházzal és a Hétrétország fesztivállal sokat tett azért, hogy egyrészt az Őrség kincsei mind szélesebb körben ismertek legyenek, másrészt hogy ezek a kincsek fenn is maradjanak.
„Ha elhagyott egy tér, ha nincs benne ember, az még nem jelenti azt, hogy ott nincs semmi. Hiszen ott van maga a tér, ami arra vár, hogy valamilyen értelmes célja legyen, hogy befogadó tudjon lenni” – mesél Sülyi Péter a videóban arról, hogy miként látta bele az elhagyatott, leromlott állapotú őriszentpéteri bikaistállóba a ma pajtaszínházát.
A habarcs, ami segít egyben tartani egy vidéket
A kistérségi lét fontos szereplői, a közösség összetartói az iparművészek, kézművesek, ha ők nem lennének, nem művelnék mesterségüket évtizedek óta, nem örökítenék tudásukat apáról fiúra, sok minden elveszne az adott tájegység arculatából, múltjából és hagyományaiból is.
„Nagyapám kovács volt, nekem az égiek sugallták, hogy forduljak a mesterség felé. Ez a késztetés végül annyira erőssé vált, hogy kénytelen voltam elmenni kitanulni a szakmát” – meséli az Őriszentpéteren dolgozó Zsinkó István kovácsmester, aki az erős elhívás hatására immáron harminc éve az örökölt mesterségnek él, méghozzá nem is akárhol. Egy százötven éves boronaházban, több mint százéves bőrfújtatók, kétszáz éves kovácsüllők között alkot nap mint nap.
Ez a folytonosság, a hagyományok továbbélése Magyarszombatfán szemmel látható, hiszen a település lakói több mint hétszáz éve foglalkoznak már fazekassággal. „Egyszerűség, letisztultság, funkcionalitás jellemezte az őrségi ember életét, és ez a szemlélet köszönt vissza nemcsak a fazekastermékekben és egyéb használati tárgyakban, hanem a házakban, ruhákban, pajtákban is” – meséli Albert Attila fazekasmester.
Akik menthetetlenül beleszerettek, a gyüttmaradtak
Az Őrség kifejezetten az a vidék, ami bár nem hirdeti magát minden útkereszteződésben, nem hiteget egy könnyű és szertelen élet reményével, úgy magába tudja bolondítani az egyszeri utazót, hogy az soha többé nem szabadul bűvköréből. Így volt ezzel Váradi Csilla, az Őri Art Inn tulajdonosa is, aki Solymárról indulva érezte úgy, hogy sok lett neki a város. „Irigylésre méltó életünk volt, gyerekek, szép kertes ház Solymáron, takarítónő, a férjem egy jól menő cég vezérigazgatója volt. Azt, hogy az az élet miért nem volt az igazi, igazából innen értettük meg, amikor leköltöztünk ide, létrehoztunk egy panziót, és ránéztünk a régi életünkre.” Először egy nyaralót vettek az Őrségben és azt tervezték, hogy ha megöregszenek, végleg odaköltöznek. Végül nem kellett addig várni, besokallva a korábbi életüktől az újrakezdés lehetőségét a lankás tájon találták meg. „Az Őrségnek lelke van. Egyszer egy barátom eljött hozzánk, és azt mondta, »Csilla, nem értem, mi a koncepció a panzióban. Miért pont itt?« Majd eltöltött itt másfél napot, kiült az udvarra, egy idő után csak nézte a csendet, majd azt mondta, hogy most már érti.”
Ha a dalok igazak, nem érnek véget – beszélgetés Sülyi Péterrel | Magyar Krónika
“Sülyi Péter sokrétű szakmai pályája az Őrségben ért össze, amire a sors különös kegyeként tekint.
