Forbáth Péter 1925-ben született Debrecenben. Gyermekkora a két világháború között egy furcsa világ kasztrendszerében telt, amelyben a főúri családok a hozomány és a földbirtok reményében még egymás között házasodtak. „Apor Anti osztálytársam édesapja főispán volt Hajdú vármegyében, az én édesapám pedig a debreceni kórház bőrgyógyászatát vezette, tehát középosztálybeli volt. Az Apor családnál szívesen láttak, mert tudták, hogy úgy fogok viselkedni, ahogy elvárják. De soha nem hívtak meg egy ebédre sem” –  érzékelteti a korabeli viszonyokat. 

Nyolc évig járt a debreceni piaristákhoz, 1943-ban érettségizett. Jó tanulónak lenni és felvételt nyerni az orvosi egyetemre nagy lehetőséget jelentett ebben a széteső kasztrendszerben. Nyolcvan évvel később a torontói felhőkarcolók árnyékában, kertvárosi övezetben, egy patinás polgári nappaliban ülünk. A poharunkban német rizling, a falon Rippl-Rónai, a fotel süpped, az idő megáll, Forbáth doktor úr mesél.

Hátizsákkal a határon

Javában zajlott a világháború, a diákok már novemberben télikabátban ültek a tetejét és ablakait vesztett egyetem rideg valóságában. „A tetemek megfagytak a boncteremben” – írja le plasztikusan a körülményeket. Valahogy szóba kerül az avatási öltönye, amely „nagyon divatos volt, fekete posztóból készült, vékony fehér csíkok voltak rajta”. Még az „előző világból” maradt, azt alakította át a szabó, bélésnek pedig jobb híján régi ingeket szabdalt fel. 

A kortörténeti relikvia ma a Royal Ontario Museum gyűjteményét gazdagítja. Az egyetem után, 1949-től az ifjú orvos a Petényi Géza által vezetett II. Számú Gyermekklinikán kapott állást, mentora a klinikán akkor tanársegédként dolgozó, később a kardiológiai osztályt megszervező, horvát származású Fonó Renée volt – róla később.

„A húgom az Egyesült Államokba házasodott. Hozzáment egy amerikai katonához, akivel a templomban ismerkedett meg. Ezek után megfogadtam, ha lesz egy pici rés a vasfüggönyön, én is menni fogok.”

És akkor jött 1956. „Nem vettem részt a forradalomban. Fiatal gyermekorvos voltam, a klinikán dolgoztam. Abban a pillanatban, amikor megnyílt a határ – három vagy négy hétig tarthatott –, átsétáltam egy hátizsákkal.” 

Mindenféle ellenállás nélkül. A karhatalom annyira Budapesttel volt elfoglalva, hogy a határ őrzésére nem jutott elég figyelem. Menni akart, mert nem hitte, hogy Magyarországon valaha is megszűnhet a kommunista rezsim.

„Szilárd elhatározásom volt, hogy nem akarok a szovjet rendszerben élni. De ha nincs ötvenhat, nem biztos, hogy kijutottam volna.” 

A cél az Egyesült Államok lett volna, de egy adminisztrációs hiba miatt Ausztriából Franciaországba került. A francia menekülttáborokból érkezőket azonban nem fogadta az Egyesült Államok. Kanada eközben mindenki előtt megnyitotta a határait, így került Forbáth Péter Montréalba.

„1957 januárjában borzasztó hideg volt, persze nem volt megfelelő ruházatunk. Megkérdeztem, hova indul a következő vonat. Torontóba. Azt mondtam, hogy akkor én Torontóba akarok menni.” 

Így került ide; visszarángatni nem próbálták, de tíz évig disszidensnek számított. Csak azután látogathatott újra Magyarországra. Azonban a tengerentúlról is szívén viselte a magyar kardiológia sorsát:

az időközben elismert kardiológussá váló Forbáth közreműködésével kerülhetett Magyarországra szívmotor,

illetve az ő segítségével jutottak ki magyar orvosok szakmai gyakorlatra a torontói Szent Mihály-kórházba. 1973-ban komplett teammel érkezett Budapestre koszorúérbypass-műtétet bemutatni a magyar kollégáknak.

„Szabadságharcosnak tartottak minket”

Politikai vagy gazdasági okokból több hullámban érkeztek magyarok Kanadába. 1956-ban a középosztály menekült: orvosok, mérnökök. Miután 1945-től nem volt tandíj, az egyetemi képzést az állam finanszírozta. „Kanadának egy fillért nem kellett belénk fektetnie, ilyen értelemben nagyon jól jártak azzal a harmincezer magyarral, aki ide érkezett. Magyarország viszont rettentő sokat vesztett. Ahogy ma is, ha például egy képzett informatikus szakember külföldre költözik – hiszen ma szabadon megteheti –, veszteség az országnak.”

S vajon mi volt az első benyomása új otthonáról? „Minden mosdóban volt meleg víz” – válaszolja mosolyogva. Akkor ez Magyarországon, sőt Európában is luxusnak számított.

„A mai Magyarország nem hasonlítható ahhoz a vasfüggöny mögötti elmaradt országhoz – jelenti ki határozottan. – Akkor mindenkinek a Nyugat volt az álma.” Tegyük hozzá, azért itt sem volt kolbászból a kerítés: a huszonöt dolláros kezdő rezidensi fizetése talán a villamosjegyre ha elég volt, úgy, hogy étkezésre és szállásra nem kellett költenie.

És hogy fogadták a kanadaiak a magyarokat? „Szabadságharcosnak tartottak bennünket. Mindig el kellett mondanom, hogy én nem harcoltam.” Tovább firtatom, mert nagyon érdekel, volt-e a kanadaiakban ellenérzés a menekültekkel kapcsolatban. Határozott nem a válasz. „Nem volt bizonyítékom, hogy orvos vagyok – meséli –, hiszen ha a határon elfognak egy orvosi diplomával, nem mondhatom, hogy csak kirándulni voltam Sopronban.” Utólag tudta meg, hogy miután felvették a kórházba, jelentést kértek róla.

„De valójában egy gerinccsapolás elég volt ahhoz, hogy láthassák, tényleg orvos vagyok – teszi hozzá. – Szerencsém volt, mert rögtön orvosként dolgozhattam. Igaz, hogy újra kellett kezdenem, de nem vesztettem öt-hat évnél többet.”

Forbáth Torontóba érkezése után az 1892-ben alapított, jól csengő nevű Szent Mihály-kórházban kapott gyakornoki állást. Még karriere elején, egy nap szívproblémát állapított meg egy egészen más betegséggel diagnosztizált páciensnél. Miután a kardiológus is igazat adott neki, és szívkatéterezésre lett volna szükség, kiderült, hogy a kórházban rajta kívül senkinek sem volt tapasztalata benne. Így aztán Forbáth gyakornokként elvégezte a kórház történetének első szívkatéterezését. Abban az időben a kardiológia még itt is gyermekcipőben járt.

„Kanadába sem akartam jönni, a Szent Mihályba sem akartam menni, hiszen ott nem is volt gyermekosztály, mégis itt ragadtam” – tárja szét karját, és a mosolyából úgy tűnik, nem bánja, hogy így alakult.

Szakácskönyv és a Munkácsy-trilógia

A családban, ahol felnőtt, a konyhai munka a hölgyek privilégiuma volt. „Ketten voltunk otthon férfiak, az édesapám és én. Ő kétszer ment ki a konyhába. Egyszer, amikor nem hallották meg a csengőt, hogy szeretne egy pohár vizet. A másik eset akkor történt, amikor kaptunk egy élő pulykát.” Forbáthék a harmadikon laktak Debrecenben, a nagymama azonban soha nem engedett olyan madarat elkészíteni, amit nem látott élve. „Édesapám vállalta, hogy kivégzi a pulykát légembóliával – azóta tudom, hogy madarat így nem lehet elpusztítani. Minél több levegőt kapott, annál vidámabb volt.” 

Forbáth Péter, folytatva a hagyományt, hetvenöt éves koráig be sem tette a lábát a konyhába. Azóta viszont szakácskönyvet írt, amely a második kiadásnál tart.

Előzmény, hogy egyrészt korábban számtalan hagyományos magyar receptet lefordított a nyelvet nem beszélő rokonoknak. Másrészt a tudományos érdeklődése a konyhatechnológiákat meglapozó fizikai és kémiai folyamatok felé fordult. Kardiológia ide vagy oda, ha valamire igazán büszke, az a szakácskönyve, mondja nevetve.

Visszatérve a korábban említett gyermekklinikai kollégához és pártfogóhoz: Fonó Renée-vel 1956 után is megmaradt szakmai és baráti kapcsolata. Fonó családja korábban jó kapcsolatot ápolt az 1937-ben tragikus körülmények között családját kiirtó és önmagával is végző Czigány Dezső festőművésszel. Czigány a huszadik század elejének avantgárd művészcsoportja, a Nyolcak tagja volt, így került a családhoz egy Nyolcak-gyűjtemény. Fonó 1975-ben bekövetkezett váratlan halála után Forbáth Pétert is meglepetésként érte, hogy egykori mentora végrendeletében a komplett gyűjteményt ráhagyta. 

„Az összes festményt zárolták, és elvitték a Nemzeti Galériába –  meséli. – A képek nem hagyhatták el Magyarországot, nem vehettem őket magamhoz még az illeték megfizetése ellenében sem.”

A galériának nagyon kellett a gyűjtemény néhány darabja. Pár évvel később sikerült megállapodni: a képek ötvenöt százaléka a Nemzeti Galériához került, a maradékot Forbáth elvihette Magyarországról. De feltétel volt az is, hogy a galéria válogat. A gyűjtemény egy része ma a Royal Ontario Museumban található, de időnként más városokban is kiállítják a képeket, hiszen érdekes párhuzam fedezhető fel a Nyolcak és a kanadai Group of Seven között. „Sosem gondoltam, hogy a képek egyszer hozzám kerülnek, és hogy a Nyolcak műveit fogom gyűjteni.” 

Úgy tűnik azonban, a műalkotások Forbáth életének fontos részévé váltak. Gyűjteményében nem csak képek találhatók.

„Érdekes módon a porcelánnak, a hímzésnek ma szinte nincs is értéke – sóhajt. – Amit valaki gyűjt, másnak nem ér semmit. Nem szabad a tárgyakhoz nagyon ragaszkodni.”

Elgondolkodva teszi hozzá: gyűjteményét egyszer majd megkapja valaki, akinek igazán értéket jelent.

Forbáth a debreceni piaristáknál tanult művészettörténetet, fiatalkorában sokszor látta az Ecce Homót. Azt is tudta, hogy a kapcsolódó másik két kép Amerikában van. Munkácsy triológiájának középső elemét az élete vége felé festette, halála után a kép Olaszországba került. Később Déri Frigyes, magyar származású bécsi festő vásárolta meg, majd gyűjteményével együtt a később róla elnevezett debreceni múzeumnak adományozta. Forbáth is innen ismerte a festményt. 

Ugrunk egy nagyot időben. „Egyszer besétálok a torontói operaház próbatermébe, és ott van előttem Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt-je. Azt mondták, ez nem lehet Torontóban. Én is úgy tudtam, hogy Philadelphiában kell lennie. Valakitől hallottam, hogy az egyik itteni műgyűjtő néha megvesz képeket nagyon olcsón, és amelyik túl nagy, azt leküldi az Operaház próbatermébe.” 

Forbáth megörült a képnek, de ő sem gondolta, hogy valakik keresnék. 

Pár évvel később – a kilencvenes évek elején járunk – egy debreceni osztálytársától tudta meg, hogy „egész Magyarország lázasan keresi” azt a bizonyos képet. „Az egész világon csak én tudtam, hogy hol van – mosolyog. – Akkor már hét éve keresték.”

A hányatott sorsú kép, mely a tűzvésztől a keretéből kivágva, az ablakon kidobva menekült meg, és amely korábban töredékáron nem kellett a magyar államnak, végül Forbáth Péter közreműködésével visszatért Magyarországra. A három képet együtt először 1995-ben, a debreceni Déri Múzeumban mutatták be.

Forbáth Péter több mint fél évszázada él Kanadában, mégis azt vallja, „akinek nem angol az anyanyelve, el kell fogadnia, hogy mindig bevándorló marad”. Őt mindig is a szakmai munka érdekelte, nem vágyott a legmagasabb pozíciókra. „Ha akartam volna, sem lehettem volna a Szent Mihály-kórházban a kardiológia vezetője. Azért, mert az első mondatnál tudják, hogy nem kanadai vagyok. Ennek ellenére, ha még egyszer le kellene élnem az életet ugyanilyen körülmények között, hajlandó lennék rá. Nincs bennem neheztelés. Mindenütt elfogadtak, és én sem akartam több lenni, mint ami lehetek. Isteni kegyelem, hogy mindez megtörténhetett velem.”

Fotók: Sámson Gergely