Ma reggel hallottam egy beszélgetést a Mesterjátszmáról, azt mondták, a színészek közül te még a szünetekben is sakkoztál.

Úgy tűnik, a sakk üldöz engem a filmeken. 

Mármint?

A besúgóban sakkbajnokot alakítottam, aki az eredményeinek is köszönheti, hogy felvették az egyetemre. A Mesterjátszmában pedig a barátnőm sakkozó. Tudok sakkozni, jártam szakkörbe, versenyekre is, de pályafutásom csúcsa mindössze egy megyei harmadik hely.

Furcsa helyzet, hiszen a munka, amit két éve végeztél el, most kerül a nézők és a szakma elé. Most nézik meg, most kérdeznek róla.

Nagyon vártam, hogy kijöjjön a film, talán jó is, hogy éppen most, mert A besúgó körüli hullámok már elültek, és most megint lesz valami, amiben látnak.

Egy színésznek fontos, hogy ne felejtsék el.

A feledésre kevés esélyt látok. Nem vagy még harmincéves, és már három film főszerepét játszottad el. A Guerilláét, A besúgóét és most a Mesterjátszmáét. Vagy nem jól számoltam?

Volt még a Hajszálrepedés című kisfilm, ami kijutott Cannes-ba is, Szelestey Bianka rendezte.

Azt mondanám, ez repülőrajt.

Azért lehetne jobb is, mert Kozák András pályája a példa számomra. Ő Jancsó egyik legfontosabb színésze volt, és évente három-négy filmet is forgatott. Persze tudom, hogy akkoriban minden más volt, de azért jó lenne. Egy darabig úgy volt, hogy Jancsóról, az ő munkamódszeréről írom a szakdolgozatomat, ezért azt a korszakot elég jól ismerem, Kozák András alakításait is. Volt egy film, az Így jöttem, valami elképesztő volt benne!

Ma már sokan nem is ismerik például Sinkovits Imre vagy Bessenyei Ferenc nevét. Az egyetemen tanultatok a nagy elődökről?

Tanultunk színháztörténetet, és elvárás volt, hogy ismerjük az elődöket és a kortársakat. Az osztályfőnökeink, Pelsőczy Réka és Rába Roland már az első órák egyikén adtak olyan feladatot, hogy egy-egy meghatározó színházi személyiségből kellett az ő felfogásában jelenetet készíteni.

A főiskoláról vagy egyetemről mindenki máshogy beszél. Van, akinek élete legcsodálatosabb, másoknak legborzalmasabb négy-öt éve. Neked milyen volt?

Jó darabig csak azt éreztem, egyre mélyebbre megyek, aztán két év múlva ez megfordult. Nagyon keményen fogtak minket, bent kellett lennünk nyitástól zárásig. Vagyis kilenctől hajnali egyig, és hétvégén is sokszor.

Édesapám, aki tanár, azt mondta, jó, hogy ilyen nagy elvárások elé állítanak minket, és igaza volt.

Nem tudom, kapunk-e még egyszer ekkora terhelést, lesz-e ennyire intenzív időszak, amiben ennyit változunk, ennyire próbára teszi mindenünket, az önbizalmunktól az egész személyiségünkig, de ha igen, most úgy érzem, képes lennék elviselni. 

Az egyetem után, sőt már közben is a filmezés felé mentél. Tudatosan vagy így alakult?

Inkább így alakult. Ha még lenne filmgyár, biztosan oda szerződnék, de ma már projektalapon szerveződnek a filmek, nem lehet erre felépíteni egy karriert. Szerencsém is volt, és talán az is kellett hozzá, hogy az egyetemen sok vizsgafilmet, kisfilmet vállaltam, ezekhez azért több idő és türelem kell, még nem úgy készülnek, ahogyan a profi filmek. Sokan nem is vállaltak ilyen munkát, én igen. Talán ennek érett be a gyümölcse. 

Annak nem jött el az ideje, hogy leszerződj egy társulathoz? Régen nagy dolognak számított, ha valaki egy jó színházhoz került.

Most is annak számít. De én úgy voltam vele, hogy a gimnázium után azonnal felvettek az egyetemre, aminek persze nagyon örültem, mégis jólesett volna egy kicsit világot látni. Ezért az volt a tervem, és most is az, hogy megpróbálok minél több emberrel, társulattal találkozni, dolgozni, felmérni, hogyan működnek a dolgok. Nem jó, ha az ember lecövekel, ha biztonságban érzi magát, mert elkényelmesedhet, és elveszítheti azt a lendületet, ami vezeti őt a színházcsinálásban.

Neked nem is igényed a biztonság?

Dehogynem! Ha meggondolom, januárig látom előre a dolgaimat, utána még nem tudom, mi lesz. Elég sokat stresszelek ezen.

Ez is annyira más, mint régen. A színészek kijöttek a főiskoláról, elmentek egy-két évre vidékre, leszerződtek valahová, és várták, ki és hogyan gondolkodik bennük. Nektek már magatokról kell gondolkodnotok.

És összefogni, megtalálni a feladatokat magunknak. Ezt is az osztályfőnökeim mondták. Most Stuttgartban dolgozom, német nyelven, és ez is így teremtődött meg. Sándor Dániel Máté rendező dolgozik a stuttgarti színházban, vele az egyetem óta több mindent csináltunk együtt, létrehoztunk egy egyesületet, és készítettünk egy élő operafilmet a Gianni Schicchiből Dzsanni címmel.

Abban van az a gyönyörű ária, „O mio babbino caro”!

Igen, Lauretta áriája. Élő operafilm, vagyis játsszuk, felvesszük, a vágás is ott történik, a nézők bent ülnek a díszletben, előttük egy vászon, és látják a filmet. Ebből a produkcióból is készítünk majd egy német remake-et Stuttgartban. Az ilyenek miatt érzem, hogy én még járnám a saját utamat ezekkel a srácokkal, akikkel véres verejtékkel hoztuk létre a Dzsannit is. Olyan ez, mint a földimogyoró: sokkal finomabb, amit te törsz meg, mint az, ami már meg van pucolva. A Dzsanniban mindent mi csináltunk: díszletépítés, bontás, jelmez, jegyek, büfé. Ha leszerződnék valahová, legalábbis van bennem ilyen félelem, mégis csak be kellene valamennyire tagozódni, és azt képviselni, amit az intézmény képvisel.

Egyelőre fontosabb lenne megtalálni a saját hangomat. 

A színpadra bemész este hétkor, végigjátszod a szerepet időrendben. A forgatás összevissza ugrál, lehet, hogy a jellemfejlődés csúcsát az első napon kell eljátszanod.

A besúgónál kitaláltam erre egy technikát, felírtam az összes jelenetemet egy idővonalra, és ez sokat segített, így mindig az aznapi jelenetre tudtam hangolódni, mert rögzítve volt, hogy mit kérnek tőle a komcsik, mit kényszerítenek rá, és mit csinál ő szívesen. 

Minden filmed fontos történelmi helyzetben játszódik. Hogyan készülsz az adott korból? 

Az előkészítés ideje alatt szoktam kérni anyagokat, könyveket, akár filmeket is. A besúgónál kaptam olyan könyvet, amelyben a nyolcvanas évek jellegzetes tárgyai voltak. Néha azonban nem a történelmi, hanem a személyes helyzet a fontos, például egy kettős ügynöké, bárhol és bármikor legyen. Mert az állandó készenlét a fontos, hogy ne hibázzon. De nem lehet mindig gyanús.

A családban mesélt valaki neked ötvenhatról, az ötvenes évekről, a besúgásról?

A nagyapámat nyolc évre lecsukták, politikai fogoly volt az ötvenes években. Ezután került a család Tatabányára, mert odavitték dolgozni. Ott nevelte a két lányát, de még akkor is figyelték őket. Anyukám mesélte, hogy elsős vagy másodikos lehetett, amikor tanítás után még bent tartották, és kikérdezték az elvtársak, ő meg jó kislányként válaszolgatott mindenre. Azt hiszem, ez az állandó aggódás nem tűnik el egyszerűen, generációkon át megmarad, és átitat mindent.

Az aggódás mennyire volt jellemző, amikor kiderült, hogy színész szeretnél lenni? Úgy tudom, egy Brecht-darabba kerültél be először gyerekszínészként.

Jártam néptáncra, egy próbán választott ki Novák Eszter rendező, szüksége volt egy gyerekszereplőre A szecsuáni jólélek előadásban. Elkezdődött a munka, és nagyon tetszett. Szerintem semmit nem értettem belőle, de jó volt a színházban bújócskázni, imádtam még a szagát is, és mindenki kedves volt. Tóth Ildi és Margitai Ági segített a házi feladatban, leültek mellém, hogy akkor tizenhárom meg huszonöt az mennyi. Varázslatos helynek tűnt a színház, és amikor nyolcadikosként bekerültem a Twist Oliver musicalbe, eldöntöttem, megpróbálom. Három drámai gimnáziumba jelentkeztem, a Vörösmartyba, Szentesre és Debrecenbe, és mindhárom helyre felvettek. Mielőtt elmentem volna Debrecenbe, anyukám elküldött az egyik barátnőjéhez, hogy beszélgessek el vele, csak később tudtam meg, hogy egy pszichológushoz, aki felmérte, hogyan boldogulok majd egyedül. Mert háromszáz kilométerről az ember nem szalad csak úgy haza, ha valami gondja van, és a szülei sem tudnak odaszaladni érte.

Olvastam rólad, hogy hívő ember vagy. Színészként hogyan tudod megélni a hitedet? Kerültél-e olyan közegbe, ahol ez hátrányt vagy akár előnyt jelentett?

Abszolút megélhetem! Olyan volt, hogy egy ateista osztálytársammal vitatkoztunk erről, de ebből egyikünknek sem származott hátránya. Ez egy értékrend, ami alapján próbálok élni. Biztonságot ad, és jó érzés, hogy van kihez fordulni.

Még soha nem korlátoztak a hitem megélésében, de ha valaki megpróbálná, akkor meg kellene védenem.

Nem lehet, hogy az emberekben a valóságosnál rosszabb kép alakult ki a színházi közegről?

Lehet. Azokon a helyeken, ahol én játszom, azt érzem, tudjuk egymást tisztelni, és bízni a másikban, tehát partnerként együtt dolgozni. Mindegy, hogy ki honnan jött, és miben hisz.