Közel négy évtized után, a pandémia alatt költözött haza. Miért?

Az ok prózai. A lányunk Budapesten talált magának férjet, született két unokám, a feleségem egyre többet járt haza hozzájuk, én meg addig ott maradtam Brüsszelben. Amikor jött a járvány, a lezárás, úgy találtuk, nem sok értelme van ennek a folyamatos összevisszaságnak, így vettünk egy lakást a Vígszínház mögött. A brüsszeli házunk is megvan még, de néhány éve már a magyar főváros a bázisunk. És hát az az igazság, hogy Belgium és azon belül Brüsszel is alaposan megváltozott az utóbbi néhány évben. A korábban sokáig jellemző színes kulturális élet megszűnt, az egykori csodálatos helyek szinte mind bezártak. Budapest ma ebből a szempontból sokkal izgalmasabb hely.

Itthon szinte azonnal létrehozott egy tehetséggondozó alapítványt is. Kiket támogatnak?

Amikor csaknem negyven év után visszajöttem, nagyon szerettem volna, ha a zenémen kívül mást is adhatok a szülőhazámnak. Innen jött az alapítvány ötlete, amelynek célja a fiatal zenei tehetségek mentorálása, beleértve nemcsak a tehetséggondozást, hanem például a magyar, illetve cigány gyerekek esetében a ma már elengedhetetlen idegennyelv-tanulást is. Az alapítvány néhány év alatt nemzetközivé vált: a szlovákiai és erdélyi magyar fiatalok mellett japán, tajvani és kínai növendékek is csatlakoztak hozzánk. Nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy 2019-ben megrendeztük a világ első improvizációs hegedűversenyét.

Hegedű és improvizáció – a komolyzenészeknek nem áll égnek a hajuk ettől a kombinációtól?

Az biztos, hogy sokan felkapták a fejüket, miről van szó itt tulajdonképpen. Pedig egyszerű a dolog. Írtam egy darabot, ami az improvizáció alapjául szolgált, és a jelentkezők bármilyen műfajban eljátszhatták a barokk zenétől a jazzig, a stílushoz illő zenekari kísérettel. Óriási sikere volt a versenynek, sajnos a folytatás a pandémia miatt elmaradt, bár éppen nemrég beszéltünk róla, hogy idén újra belefognánk.

A cigány gyerekek esetében mi a tapasztalat, az Önökéhez hasonló régi zenészdinasztiákban fontos, hogy a sokadik generáció is szinte kötelezően hangszert vegyen a kezébe?

Elvileg létezik ilyen folytonosság ma is, de hozzá kell tenni, hogy egyre több az olyan cigány muzsikus, aki a gyerekét már nem igazán akarja zenére taníttatni.

Miért?

Mert beszűkültek a lehetőségek. Az én fiatalkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években ehhez képest kánaán volt. Magyarországon, legalábbis Budapesten és a nagyvárosokban alig akadt olyan étterem, hotel, ahol nem játszottak élő zenét. Mára ez megszűnt, kevés a munka, sok jó zenészt ismerek, aki kénytelen volt letenni a hangszerét. A másik ok pedig az oktatási módszerek változása.

Ezt hogy érti?

Nincs akkora szigorúság, mint a mi időnkben volt. Pedig a hegedűtanuláshoz, legalábbis ahhoz, hogy az ember elérjen egy bizonyos minőséget, kell egy kis „terroristaság”. Hatévesen kerültem az első professzoromhoz, Badár Bélához, ő mondogatta mindig, hogy hattól tizennégy éves korig minden eldől, a manuális hegedülésben utána már nincs fejlődés, kizárólag a repertoár épül.

Csak közben eltűnik a gyerekkor.

Nem feltétlenül. Egy gyereknek, legyen bármennyire tehetséges valamiben, normális közegre van szüksége. A VI. kerületben nőttem fel, mi is sokat bandáztunk a környéken, meg a szomszéd srácokkal mindenféle hülyeségeket csináltunk. Kilencéves koromtól például édesapám zenekarával muzsikáltam minden este héttől, aztán kilenckor hazazavartak a másnapi iskola miatt. Volt, hogy jó nagy kerülőt tettem, anyám ilyenkor majd frászt kapott, és mindenfelé keresett a városban. Visszatérve az előzőekhez: a technika alapos megtanulását, azaz a vonótartást, aminél nincs fontosabb, ilyenkor sem lehet félvállról venni. Ebben az életszakaszban kell berögződniük az ujjrendeknek is. Tény, hogy ez kezdetben fájdalmas dolog, ám ha ez a megfelelő időben történő alapozás kimarad, nem valószínű, hogy valakiből kiemelkedő hegedűs lesz.

Soha nem lázadt fel?

De, egyszer az elején megpróbáltam.

Földhöz vágta a hegedűt?

Nem. Amikor apám először elvitt Badárhoz, aki szikár, ősz hajú ember volt, recsegős barna cipővel, rettentően megijedtem tőle. És bár az otthon látottak hatására már másfél évesen a kis játék hegedűmön imitáltam a felnőttektől ellesett mozdulatokat, hirtelen úgy döntöttem, mégis inkább dobos leszek.

És miért nem az lett?

Mert a szüleim nem hagyták. Én pedig nem voltam olyan kitartó, mint Tony bátyám, aki tizenévesen, miután már Paganini-etűdöket játszott, átnyergelt a szaxofonra. Viszont a dob azóta is nagy szerelmem. Olyannyira, hogy most élem ezzel kapcsolatban a második gyerekkoromat: az új lemezünkön három dalban is én dobolok. De meggyőződésem, hogy hegedűsnek sokkal jobb vagyok, mint amilyen dobos valaha lettem volna. Hiába volt ugyanis kemény a kezdeti időszak, a szigor és a következetesség elég hamar meghozta az eredményt: már tíz-tizenegy évesen nagyon jól zenéltem. Megkockáztatom, hogy sokkal jobban, mint most, amikor tisztán klasszikus darabokat már ritkán játszom.

Innentől számítja magát igazi zenésznek?

Nem, hanem az első hivatalos fellépésemtől, ami hatéves koromban volt.

Emlékszik rá?

Hogyne, teljesen tisztán. Csemer Géza rendezett egy cigány karnevált Dankó Pista tiszteletére a Margitszigeten, a legnagyobbak részvételével. Én voltam a legfiatalabb, kihozták nekem a szegedi múzeumból Dankó Pista hegedűjét, azon játszottam. Óriási élmény volt. És kiderült az is, hogy szerencsére nem vagyok lámpalázas típus. Ma sem szoktam soha izgulni a világ leghíresebb koncerttermeiben sem.

Aztán minden megváltozott, amikor alig húszévesen Brüsszelbe került. Hogyan?

1985-ben kaptam egy három hónapos szerződést Belgiumba, így megalapíthattam a saját zenekaromat. Nem lepődtem meg, azt gondoltam, ilyesmi benne van a pakliban, ha zenész az ember: azt láttuk otthon is, hogy a körülöttünk élő felnőttek folyamatosan jöttek-mentek a világban. Tonyval egy évet Münchenben jártunk iskolába, mert apámék akkor ott muzsikáltak.

Igen, de ők a szerződés lejártával hazajöttek, Ön viszont harminchét évre kint ragadt, a bátyja szintén Németországban él. Miért?

Nem így terveztem. Pontosan nem terveztem sehogy, egyszerűen egyik dologból következett a másik. A muzsikánk nagy sikert aratott, kézről kézre adtak minket. Igaz, ehhez kicsit át kellett állítanom a zenei irányt.

Ezt hogy érti?

Akkoriban azt érzékeltem magam körül, hogy a kávéházi cigányzene Európa-szerte mintha kezdene kimenni a divatból. Legalábbis messze nem volt olyan ideális a helyzet, mint a hetvenes években, amikor például Németországban, Belgiumban vagy Hollandiában nem volt olyan nagyváros, amelyben ne lett volna valahol egy magyar cigányzenekar. Ezért úgy gondoltam, valamit muszáj kitalálni, hogy ez az egész kultúra ne tűnjön el a süllyesztőben, hanem valamilyen formában át tudjuk menteni az utókornak.

Mit talált ki?

A kávéházi cigányzene lényege ugye régen az volt, hogy afféle háttérzajként funkcionált, miközben az emberek ettek-ittak, társasági életet éltek. Ebből szerettem volna kimozdítani, méghozzá úgy, hogy a színpadra viszem, az eredeti élményt kicsit felrázva. Már csak azt kellett kigondolnom, hogyan vegyem rá az embereket, hogy leüljenek, és egy akár kétórás, a klasszikus zenei hangversenyekhez képest elsőre szokatlannak hangzó koncertet végighallgassanak. Sokat törtem a fejem a megoldáson.

Ami végül mi lett?

Először is az egész hangszerállományt megvariáltam, jelentősen eltérve a hagyományos felállástól. A zenekaromban – és ez a mai napig így van – lett zongora, gitár, cimbalom, nagybőgő, hegedű. A zongora és a cimbalom együttese igazi kuriózum, mert a két hangszer alapvetően üti egymást. Sokat kísérleteztünk vele, hogyan tudjuk összehangolni őket. És sokat kísérleteztünk a tempóval is. Utóbbit úgy kell elképzelni, hogy mindent a feje tetejére állítottam, azaz amit a cigányzenében lassan szoktak játszani, felgyorsítottam, és fordítva. Emellett elkezdtük összekeverni a világ különböző cigány stílusait – a balkánitól az oroszon át a flamencóig –, illetve a klasszikus zenét, a jazzt.

És ebből körülírható új stílus született: az unortodox cigány fúzió.

Igen, ma már világszerte így nevezik. Szerintem nagyon pontosan. Egyébként nem én találtam ki a definíciót, hanem egy brüsszeli újságíró, aki annak idején interjút készített velem, és ezt a címet adta az írásának.

Ez akkoriban volt, amikor Brüsszelben a zenekarával létrehozták Európa első romkocsmáját?

Kicsit később. 1986-ban egy barátommal nyitottuk meg az első olyan típusú helyet Európában, amit később romkocsmának neveztek el. Les Ateliers de la Grande Île-nek hívták. Egy átalakított régi esztergályosműhelyben működött, telepakoltuk innen-onnan szerzett székekkel meg Singer varrógépasztalokkal, és minden este koncerteztünk az említett új felállásban. A közel harminc éven át működő hely pillanatok alatt népszerű lett, nemcsak a közönség, hanem a muzsiku[1]sok körében is.

Például, hogy az egyik leghíresebbet említsük, a már idős Yehudi Menuhin is eltöltött itt nem egy estét.

És azzal, hogy minden hónapban eljött egyszer, a világkarrieremet is beindította. Az egész akkor kezdődött, amikor a nyolcvanadik születésnapi koncertje után betért a Les Ateliers-be, és reggel négyig nem is ment haza. Az ő innentől kezdődő rendszeres látogatásainak köszönhető, hogy a föld más részén is megismerték a nevemet. Barátok lettünk, majd megszervezte, hogy legyen három közös koncertünk, Brüsszelben, Londonban és Párizsban. Ezután figyelt fel rám a Columbia kiadó, ahol aztán számos lemezem készült.

Eszébe jut néha, mit szólna mindehhez a leghíresebb magyar hegedűművész-prímásnak számító Bihari János?

Szerintem biztosan büszke volna mindkettőnkre. Az is érdekes történet, hogy bár nyilvánvalóan tudtam, hogy hetedízigleni Bihari-leszármazottak vagyunk, hogyan rögzült ez a tény a fejemben.

Hogyan?

Amikor a kilencvenes évek közepén megindult velem a szekér, egy japán újságíró készített velem egy hosszabb interjút. A legnagyobb döbbenetemre nemcsak azt tudta, hogy Bihari-leszármazottak vagyunk, hanem a híres prímásról is mindent. Csak úgy ömlöttek belőle a Biharival kapcsolatos történetek. Akkor jöttem rá valójában, milyen fontos kiindulópont ő a mi családunkban, amely azóta rengeteg tehetséges zenészt adott Magyarországnak.

Igen, de mégiscsak Ön és a bátyja lettek közülük a legsikeresebbek. Ennek mi lehet az oka?

Ezt nehéz megmondani. Érdekes, az ezzel foglalkozók megfigyelték, hogy általában a hetedik generáció hasonlít a legjobban az elsőre. Sokszor külsőleg is: én például állítólag tiszta Bihari János vagyok. És az is igaz, hogy időnként szükségszerűen megjelennek a világban korszakalkotó emberek. Mint Bihari. Vagy Lakatos Sándor, aki a Magyar Rádió Népi Zenekarának volt vezető prímása az ötvenes években. És ilyen volt a legnagyobb mesterem, példaképem, idősebb Járóka Sándor is, aki a saját zenekara mellett a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttesét vezette. Talán nem szerénytelenség kimondani, hogy én sem hoztam szégyent rájuk, hiszen sikerült kitalálnom és sikerre vinnem egy új stílust. Emlékszem, amikor apám meghallgatta a Deutsche Grammophonnál 1991-ben megjelent első lemezemet, amelyen az egyik szám tökéletesen leképezte, mit is jelent az a bizonyos unortodox cigány fúzió – a magyar nótától a free jazzen és a balkáni elemeken át a klasszikus zenéig minden volt benne –, először elborzadt. Másnap megkért, rakjam be még egyszer, harmadnap újra, a negyedik alkalommal már azt is elismerte, hogy egész jó. Nyilván az idősebb nemzedéknek időbe telt, mire elfogadta, amit csinálok.

Akkor most már elégedetten hátradőlhet?

Természetesen nem. Ez a stílus, éppen a sokfélesége miatt, végtelen, mindig építhető bele új elem. És én is mindig törekedtem rá, hogy valami újjal foglalkozzak. Négy évvel ezelőtt felvettünk például egy lemezt, amelynek az indiai zene volt az egyik inspirálója. Mindig érdekelt ez a kultúra, próbálkoztam is néha indiai zenét játszani, de aztán kiderült, hogy ezt csak úgy lehet, ha az ember kint tölt legalább néhány hetet – az indiai muzsikusok számára a zene nemcsak zene, hanem állapot; előbb át kell élni, hogy később át lehessen adni. Szólistaként pedig nemrég készítettem egy albumot a Varsói Nemzeti Filharmonikus Zenekarral közösen, amelyen mindenféle tangót játszunk. A legtöbben azt hiszik, hogy tangó csak Argentínában van, de ez nem igaz: eredetileg Skandináviából jött. Ebben az anyagban van az argentinon kívül lengyel, orosz, német, flamand, török, görög tangó is. Egy ideje pedig erősen foglalkoztat az a gondolat, hogy – kilépve kicsit az akusztikus világból – az elektronikus zenével kísérletezzek, például szintetizátorok használatával. Vagyis bőven van még mivel foglalkozni.

Közönség is van rá?  

Bár a világ mostanában nem a legjobb irányba megy, a koncert is kevesebb a pandémia, illetve az ukrajnai háború kitörése óta, ezzel kapcsolatban összességében nem vagyok pesszimista. Az embereknek kell a zene. Néhány hónapja egy hétfői napon játszottam Brüsszelben, még a csilláron is lógtak, a bejáratnál kilométeres sor volt. Magyarországon is hasonlót érzékelek: ha valami tényleg jó, akkor van rá érdeklődés.

És mi a helyzet a Lakatos család következő generációival?

A családban Tony és énutánam tizenhárom lány született egymás után. A hatéves unokám hosszú idő után az első fiú. Ugyanúgy utánoz engem a hegedűjével, mint ahogyan én annak idején édesapámat és a környezetemben lévő más hegedűsöket. Nagy reményeket fűzünk hozzá.