A művészettörténész Pulszky Károly, vagy ahogyan barátai nevezték, Csárli története azok közé a nagy sorstragédiák közé tartozik, amelyekben bővelkednek a dualista korszak Magyarországának évkönyvei: amennyire békésnek és meghittnek látszik utólag a századforduló világa, olyan sok elvetélt tehetség, zátonyra futó karrier tanúskodott a felszín alatt lappangó negatív energiákról. A negyvennyolcas nyugati emigrációban született, majd a kiegyezés előtt néhány évvel családjával Magyarországra költöző Pulszky élete akkor feneklett meg, amikor nem tudott elszámolni a gondjaira bízott, az Országos Képtár kollekciójának bővítését szolgáló közpénzzel, s kiderült, hogy méregdrágán egy hamis Raffaello-képet is vásárolt. Valószínű, hogy inkább könnyelműsége, mint bármilyen kétes szándék vezette, később ráadásul az is bizonyossá vált, hogy a szóban forgó festmény, a Férfiképmás, Sebastiano del Piombo alkotása jelentős értékkel bír, máig a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének büszkesége. A lelkileg-szellemileg megtört Pulszky a vádak elől mindenesetre egészen Ausztráliáig menekült, házaló ügynökként tengette mindennapjait, majd Brisbane külvárosában szíven lőtte magát.
Pulszky Károlynak az ünnepelt színésznő, Márkus Emília volt a felesége. Kisebbik lányuk, Pulszky Romola Szergej Gyagilev balett-társulatának 1912-es budapesti vendégszereplésekor ismerkedett meg az akkor már világhírű Vaclav Nyizsinszkijjel.
A huszadik század egyik legnagyobb férfi táncosa 1889-ben Kijevben született lengyel származású szülőktől, s a cári balett művészeként, majd Gyagilev keze alatt, a Mihail Fokin koreográfiájával és Leon Bakszt díszleteivel bemutatott balettprodukciókban tündökölve vált a modernista művészet ikonjává.
„[H]irtelen egy karcsú, nyúlánk, macskaszerű Harlequin vette birtokba a színpadot. Noha festett maszk takarta arcát, teste kifejezésteljességétől és szépségétől rögtön ráeszméltünk, hogy valójában egy zseni jelent meg előttünk. Mintha villamosütés érte volna az egész közönséget. Mámorosan, megbűvölten, lélegzet után kapkodva követtük ezt az emberfölötti lényt, a testet öltött Harlequin hű szellemét, a haszontalant és szeretnivalót” – emlékezett vissza később Romola. Olyan lenyűgöző hatást tett rá a táncos, hogy a Gyagilev-társulat nyomába szegődött, amely hamarosan dél-amerikai turnéra indult. Nyizsinszkijjel az Atlanti-óceánon átvezető hajóút alatt mélyült el kapcsolata: mint a kolozsvári Keleti Ujság eufemisztikusan fogalmaz, „az érzés magnetikus erejével […] csábította maga felé, […] fordította meg más irányú ösztöneit”.
Buenos Airesbe érkezve – a Nyizsinszkijjel szerelmi viszonyt folytató Gyagilev nagy bosszúságára – a fiatalok rögtön oltár elé léptek. A nászéjszaka, amelyen a táncos egy kézcsók után magára hagyta Romolát, szexuális téren nem sok jót sejtetett. 1913-ban azonban (abban az évben, amikor Nyizsinszkij koreográfiájával a Champs-Élysées-n bemutatták Igor Stravinsky Tavaszi áldozatát, s a tömegverekedésbe fajuló premier az avantgárd történetének mérföldköve lett) megszületett kislányuk, Kyra. A világháború kitörésekor Budapestre, Márkus Emília hűvösvölgyi villájába költöztek, a táncos ellenséges ország állampolgáraként házi őrizet alá került. Később aztán Gyagilevnek hosszas diplomáciai bonyodalmak után sikerült elintéznie, hogy Nyizsinszkijt kiengedjék egy amerikai turnéra, amely – végül kiderült – karrierje végét jelentette. Svájcban tartózkodván olyannyira elhatalmasodtak mentális problémái, hogy elmegyógyintézetben kötött ki. Súlyos skizofréniában szenvedett, vallásos elragadtatottság lett úrrá rajta. „Bleuler, Wagner Jauregg, Kreplin, Ferenczi, Freud, Jung nem tudott rajta segíteni.” Megőrülésének megrendítő dokumentuma 1919-es, magyarul többször kiadott naplója. Nyizsinszkij 1920-ban, második lánya, Tamara születésekor tíz hónapra visszatért Budapestre.
Márkus és második férje odaadón ápolták. A táncos és a színésznő kedvenc játéka volt, hogy a városból jövet megtippelték, a Hidegkúti úti átszálláskor hányas villamos érkezik először.
Voltak tisztább periódusai, állapota azonban érdemlegesen nem javult: megesett, hogy a Váci utca kellős közepén kapott dührohamot. Hosszú éveken át „élőhalottként” vegetált Bajorországban, a kreuzlingeni szanatóriumban. A harmincas évek második felében aztán – írta Lányi Viktor a Pesti Hirlap vasárnapi kiadásában – „váratlanul örvendetes javulás jelei mutatkoztak. Öntudata világosabb lett, szótlansága fölengedett, érdeklődése ébredezni kezdett tánc, zene, család, ismerősök iránt”. Nyizsinszkij Manfred Sakel sokat vitatott, kváziepilepsziás rohamokat kiváltó inzulinsokk-terápiájában részesült. Közben a táncművészként apja nyomdokaiba lépő Kyra férjet talált, méghozzá az akkor még pályája elején járó, híres zeneszerző és karmester Igor Markevitch személyében, aki – ha hihetünk az Uj Nemzedék híradásának – Márkus Emíliától kérte meg a lány kezét. Az esküvőt a Mátyás-templomban tartották meg. Krya és Igor házassága rövid ideig tartott, de született egy fiuk, a nagyapa után elnevezett Vaclav.
1940-ben Nyizsinszkij feleségével újra Magyarországra települt: a szanatóriumi kezelését finanszírozó alapítvány a háború miatt nem jutott pénzhez, Amerikába pedig nem kaptak beutazási engedélyt. Érkezésükkor fényképek sora örökítette meg Romola és Márkus Emília társaságában a hajdani balett-táncosra már kevéssé emlékeztető urat. Az Új Magyarság riportja szerint Romola ekkoriban még mindig bízott abban, hogy férje egyszer újra színpadra áll.
„Együtt teáztunk ezután Nizsinszkijjel. Szürke ruhában ült, merev szokását megőrizte, mert se fel nem kelt, se kezet nem adott. Tatár arcán közömbös egykedvűség sötétlett, fénytelen szép barna szemével a messzeségbe nézett. Vajjon miket láthatott? A társalgásban nem vett részt, de figyelt és időnkint jóízűen nevetett” – számolt be a cikkíró.
A házaspár egy darabig Márkusékkal Lepsény környékén élt, majd 1944 nyarán rövid időre visszatért Hűvösvölgybe, de nem sokáig volt maradása a később egyébként bombázás martalékává lett villában, a mindennapossá váló légitámadások ugyanis alaposan kikezdték Nyizsinszkij idegeit.
A háború után azt híresztelték, hogy a németek – mint gyógyíthatatlan beteget – kivégezték Nyizsinszkijt. Ez szerencsére kacsa volt. Nyizsinszkijék egy csendesebb, Sopron melletti faluba álltak tovább, a háború idegtépő valósága azonban ott is hamar utolérte őket.
A Szinház hetilap 1945 novemberében közölt cikke szerint a táncos csak akkor nyugodott meg, amikor orosz szót hallott maga körül, s olyan „élénken és közvetlenül” beszélgetett és vodkázott a kilétét nem is sejtő szovjet katonákkal, hogy a gyógyulásában lehetett reménykedni. Állítólag előttük lejtette el utolsó táncát.
Innen a szovjet parancsnokság által kiutalt autón utaztak tovább Bécsbe, majd Angliába költöztek. Nyizsinszkij nem épült fel, 1950-ben halt meg, neje huszonnyolc évvel élte túl. Kisebbik lányuk, Tamara Budapesten nőtt fel, színésznőként már a harmincas években bemutatkozott a pesti teátrumokban. A háború végén Márkus rosszallása ellenére hozzáment kollégájához, az ellenállási mozgalomban is szerepet vállaló Szakáts Miklóshoz. A Vígszínházban és az Állami Bábszínházban dolgozott, majd 1956-ban lányával, Szakáts Kingával és második férjével disszidált az Egyesült Államokba. 2007-ben hunyt el. Szakáts Kinga Arizonában él, időről időre Magyarországra látogat, elevenen őrzi híres felmenői emlékét.
Emigránsok Budapesten
Magyarul 2018-ban, Hontalanul Budapesten címmel jelent meg Ralph Brewster visszaemlékezése, amelyben a zenerajongó világfi 1940 és 1944 között Magyarországon töltött éveiről mesél. Szigorúan véve talán nem is vehetjük őt emigránsnak, hiszen sehol sem volt „otthon”. Egyenes ági leszármazottja volt a Mayflowerön Amerikába utazó első telepesek vezetőjének, William Brewsternek, közvetlen felmenői azonban már Európában éltek nomád életet. A véletlen úgy hozta, hogy Ralph Olaszországban látta meg a napvilágot, ezért olasz állampolgár lett. 1942-ben megvonták tartózkodási engedélyét, az eltökélten antifasiszta Brewster azonban nem engedelmeskedett a konzuli felszólításnak, hogy Mussolini seregében jelentkezzen szolgálatra. Könyvében a budapesti házmestereket és nyomozókat kicselezve szállás után kajtat, sorban felkeresi ismerőseit, kalandozásai során találkozunk német kémekkel, a Nemes Nagy Ágnessel házasságot kötő Lengyel Balázzsal és családjával, a luxusszerető szombathelyi püspökkel, Mikes Jánossal, az afrikai fronton elesett fiúját sirató Almásy Lászlóval, a keresztény középosztály, a zsidó értelmiség és a Brewster által behatóan ismert pesti melegvilág megannyi érdekes alakjával.
Joe Turner jazz-zongorista, Louis Armstrong és Duke Ellington zenekarának egykori tagja már a harmincas években fellépett Budapesten, s magyar nőt vett feleségül. Nem kis feltűnést keltettek a pesti utcákon. 1949-ben hat hónapra visszatért a magyar fővárosba – kilenc év után itt találkozott újra nejével és lányával. A Haladás utal a kis Rita nem mindennapi helyzetére: a kislányt, „akinek a dédnagyapja rabszolga volt, a »felvilágosodottság« korában a sárga csillag fenyegette”. Az újpesti eszpresszóban játszó Turnerről Bartos Tibor is megemlékezett memoárjában: mint írta, egy Ellington-lemezt kapott ajándékba a zenésztől.
A visszavonultan élő amerikai sakkgéniuszt, Bobby Fischert egy magyar kamaszlánynak, Rajcsányi Zitának sikerült rávennie, hogy újra játsszon: 1992-ben visszavágót vállalt egykori legendás ellenfelével, Borisz Szpasszkijjal. A már háborúban álló Jugoszláviában megtartott mérkőzés miatt azonban Fischer az amerikaiak szankciós listájára került. Magyarkanizsán, majd Budapesten telepedett meg, ott élt – fokozódó paranoiától sújtva – az ezredfordulóig, kapcsolatban volt a Polgár családdal és Lékó Péterrel. 1999-ben a Calypso Rádió műsorvezetője készített vele interjút, de hiába próbálta volna a sakkvilág aktuális ügyeire terelni a témát, az amúgy félzsidó Fischer minduntalan a cionista világ-összeesküvésről beszélt, míg beszélgetőpartnere rá nem tette a telefont.
Fotó: Wikimedia Commons
