Amikor egy baba korán érkezik, magzatkorú ember születik erre a világra. Törékenységében ott az emberi, élni akarásában a teremtés felfoghatatlan ereje. Ez a kettősség megrendítő. Szavak nélkül hagy. 

Olyan sok irányban és témában történik társadalmi érzékenyítés, miközben több százezren járnak köztünk azok, akik a koraszülés traumájában közvetlenül vagy közvetve érintettek.

Magyarországon minden tizedik szülés koraszülés. Évente több mint nyolcezer baba érkezik a vártnál korábban.

Ha őket és családjaikat számba vesszük, jelentős társadalmi csoportról van szó.

De nem csak ezért fontos, hogy a Koraszülöttek Országos Egyesülete (KORE) egy átfogó projekt részeként tavaly ősszel PICi kiállítás – óriás hősök címmel először a koraszülésben érintett anyák történeteit mutatta fel, aztán egy „apadarabot” is megvalósuláshoz segített. Tollár Mónika producer-rendező tizenöt érintett édesapával készült mélyinterjúból választotta ki azt a három történetet, amelyekből a férfiak világnapjára képzeletszínházi előadás született. A premier 2022. november 19-én volt a Várkert Bazárban, az első évet záró díszelőadás pedig november 17-én, a koraszülöttek világnapján a Marcziban. 

De mondom, nem csak a koraszülésben érintettek sorsközösségéről van itt szó, még ha rájuk nézve pusztán a közösség, a „nem vagy egyedül” érzésének megélése is megkönnyebbülést hozhat a nézőtéren. PIC, azaz perinatális intenzív centrum. Ez a betűszó az érintettekben rezonál leginkább, mégpedig olyan tartományban, amelyhez nehéz bevett utakon hozzáférni.

De a koraszülött-intenzívosztály – érintettség nélkül is –, az ott eltöltött idő, akár egyetlen perc is örökre mély nyomot hagy.

Olyan mikrovalóság ez, ahol másként bomlik ki, mit tartalmaz az idő, minden viszonyrendszer új értelmet nyer, fontosnak vélt dolgok landolnak a semmiben, korábban ismeretlen prioritások követelnek maguknak helyet, és egyetlen cél mindent felülír, átrendez, kikristályosítva maga körül azt, ami valójában van. Mindig is volt, mígnem egy magzat megrendítő világra jötte le nem pattintotta a valóság megélésére rakódott mázat, hogy az anya, az apa, a testvérek és mindenki, aki őket szereti, ott álljanak légüres térben, ahol csak imák vannak és néma fohászok. 

Olyan a kórház, mint a templom, mondja az 1300 grammal született Lóci édesapja, László történetét, gondolatait kihangosító Zámbori Soma. Mintha stációkon mennénk keresztül, egyre közelebb a fény felé. „Ha győzünk a mában, holnap van még remény” – énekli egy szál gitárral a dísztelen színpadkép szélén, a darab elején Szebelédi Zsolt „Szergya”, aki maga is érintett apuka, egyébként egyedüliként az előadás szintén édesapa szereplői közül.

„Megtanultam értékelni az órákat, a perceket” – mondja 55 kórházba ingázással töltött napjára emlékezve a 28. hétre 980 grammal született Zitu édesapja, Bence, azaz Inotay Ákos.

Terhességi toxémia, intubálás, transzkutánszaturáció-méréssel vezérelt lélegeztetés, sorolja a másodszor is apává születését kísérő szavakat Nándi édesapja, Zsolt (Bozsó Péter), aki több mint 80 napot élt abban a meghasadtságban felesége és kisfia hazatérését várva, amit a munka-otthon-kórház tengelyen kerengés robotüzemmódja jelent.

Néhány mondat, életszagú gesztus, kimerevített életkép, és helyben is vagyunk. A végtelennek tűnően kitartott PIC-es itt és mostban. Szergya penget, egyetlen, fájó hangon, a koraszülött-intenzív ritmusa ez, a létbe vetettség és a remény ritmusa, a lélegeztetőgépek ütemes sípolása, és ott állunk az apákkal az inkubátorok mellett mi is, abban a szédítő valamiben az apai szeretet tériszonyával.

Pedig nincs a színpadon semmi, csak egy fehér kórházi pad. Ezúttal a Szent János-kórházból érkezett az előadáshoz.

Három nagyon eltérő hátterű, különböző társadalmi státuszú, de a kórházi kispadon koraszülött gyermekéért hetekig, hónapokig aggódó hús-vér apa története fonódik itt egybe, fülünk hallatára, a szemünk előtt, de leginkább a lelkünk mélyén.

Szavaik szíven ütnek, mert messze nem csak rájuk vonatkoznak. 

A koraszülés traumájának apai szemszögű feltárásán keresztül A padon karakterei felvillantják, hogy minden bizonnyal – ha nem is feltétlenül egy magzatkorú kicsi ember érkezésével, de – mindannyiunk életébe megérkezhet, villámként csaphat be a megrendítő, a megmagyarázhatatlan, a mindent felforgató. És ott olyankor nem sok marad, talán csak egy másik pad.

Volt a nézők székére készítve egy Szabó T. Anna-vers is a díszelőadás elején, már elsőre sem tűnt zárójelesnek, haza is hoztam. „Az élet árad. Nem apad. Erről beszél ez a pad. / Aki itt ül, nem beszél. Aki itt ül: van. Csak él. […] Érezni a testen át: átmeneti otthonát / itt leli meg belső fényünk. Mikor átvilágít, nézünk.”

Fotók: Csanádi Márton