Az ön nevéhez fűződik két új veszprémi sikertörténet, az ActiCity Tánc- és Mozgásművészeti Központ és a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Tér megalkotása. Miért éppen Veszprém, hogyan kötődik a városhoz?

A feleségem családja itt él. Sőt, pontosan az ActiCityvel szemben volt a lagzink. A várban a polgári, és lent, az angolkisasszonyok kolostorához tartozó templomban az egyházi esküvőnk. Egyébként Balatonalmádiban van nyaralónk, nyáron sokat vagyunk ott, onnan gyorsan eljutok Veszprémbe.

Hogyan jött létre, és milyen igényre válaszolt a két közösségi-kulturális központ?

A Hangvilla tervezése már folyamatban volt, amikor bekapcsolódtam, Albóciné Ábrahám Gabriella mellé álltam be társtervezőként, mivel egy igen komplex problémát kellett megoldanunk. A hetvenes években a girbegurba veszprémi utcákat szétvagdosták, a régi házakat lebontották, helyükre pedig, az eklektikus történelmi negyed mellé, az úttól hátrahúzva betettek egy tulajdonképpen szuverén betondobozt. Ennek a tömbnek nincs léptéke, nincsenek egységei, ráadásul a dobozon belül a közlekedésnek valami furcsa belső logikája volt: a bejárat a legalsó szinten nyílt, és valamilyen tekervényes módon lehetett eljutni a különböző szintekre. Bélafi László, az ActiCity ötletgazdája, a Hangvilla igazgatója 2005-ben vásárolta meg a használaton kívüli épületet, melyből a város számára kialakítottunk egy kulturális közösségi teret hangverseny-, színház-, és konferenciateremmel, kamara- és próbatermekkel, valamint közösségi életterekkel, étteremmel és kávézóval.

A városlakók hamar magukénak érezték, és gyorsan kiderült, hogy a hangok világa teljesen betölti a rendelkezésre álló tereket, ám a mozgásos műfajokhoz nincs megfelelő terem, ezt az igényt már nem tudja kielégíteni. 

Egy csoda, sőt kettő! – beszélgetés Bélafi Lászlóval, a Hangvilla és az ActiCity alapítójával | Magyar Krónika

Olvassa el interjúnkat a veszprémi Hangvilla és az ActiCity ötéletgazdájával, megalapítójával, építésének szervezőjével és vezetőjével, Bélafi László épületgépész mérnökkel!

Tehát az ActiCity megalkotását valójában a Hangvilla bizonyos hiányosságai indokolták.

A közös munka során jó barátságba kerültünk Lacival, aki tudta, hogy a használaton kívüli, hajdani gyermekkórház alkalmas lehet az említett hiány betöltésére.

A város vezetése örült a koncepciónak, hiszen a megvalósításával végre feloldódhatnak, eltűnhetnek városi sebhelyek.

A tervezésben Albóciné Ábrahám Gabriella, nekem csak Gabi néni, már nem vett részt, nyugdíjba ment, visszaköltözött Pécsre. Sajnáltam, de szerencsére számomra nem jelentett nehézséget együttműködni más építésszel – annak idején, amikor Magyarországra kerültem, az organikus építészek, azaz a Kós Károly Egyesülés tagjai fogadtak be és segítettek a munkámban. Azóta is igyekszem a lehetőségeket meglátni minden helyzetben. 

Milyen az ausztrál kisváros, ahol felnőtt, s milyennek látja Veszprémet?

Szülővárosom, Mackay, Veszprémhez hasonlóan egyfajta központ számomra. Olyannyira, hogy gyerekként úgy gondoltam, hogy én egy igazi nagyvárosban lakom, holott azok több száz kilométerre voltak tőlünk. Az azonban mindenképp közös, hogy az ember gyalog vagy biciklin el tudott menni sok helyre, sok embert ismertünk, ezt érzem Veszprémben is. Így a feleségemmel is sok közös dologra tudtuk alapozni az életünket mind értékrendben, mind élményekben. De ha lapozok egyet, minden teljesen más. Trópusokon, papagájok között, tenger mellett, mérges kígyók társaságában nőttem fel. A kultúránk része, hogy úgy gondoljuk, mi Európából származunk, még ha nem is tudunk pontosan egy helyre mutatni, mert sok generáció után ez már nem lehetséges.

Hanyadízig tudja visszavezetni származását?

Viszonylag sokáig. Nagyapám, aki 1981-ben halt meg, 1900-ban született. Körülbelül háromszáz kilométerre lakott tőlünk, ezért évente egyszer-kétszer tudtunk csak találkozni. Balladákat írt, melyekben mindig a természetről, az állatvilágról mesélt. Az ő nagymamája az 1830-as években született Írországban és tizenkét évesen, fegyencként került ki Ausztráliába. Tudjuk róla, hogy hárfázott, és neki is volt írói vénája. Tulajdonképpen csak ilyen távoli, négy generációval, majdnem kétszáz évvel ezelőtti kapcsolat fűz Írországhoz. Az egyik lányom egyébként most Skóciában, textilművésznek tanul. Onnan százhatvan évvel ezelőtt jöttek el azok az őseink, akiktől a nevünket kaptuk, és ennyi év után Gall Emma a neve alapján teljesen őshonosnak tűnik. 

Ezek szerint a művészi véna családi vonás. 

Tanárvégzettségű szüleimben, különösen anyukámban erősen dolgozott a művelődés és művészetek iránti szeretet. Édesanyám festő akart lenni, de ez akkoriban elég nehéz pályának bizonyult egy nő számára – azonban ha a családnak lehetősége adódott, hol egy nyomatot, hol egy kis képet vásárolt, ezért elég szép gyűjteményük van. A családom baráti köréhez tartozott egy építész, akinél tizedikesként perspektívákat és távlati képeket rajzoltam. Ugyanebben a körben volt egy kertész, az ő trópusinövény-iskolájában tizenkét éves koromban dolgozhattam, ezért egy darabig kertész akartam lenni. Az iskolában jól teljesítettem, és megmutatkozott a művészeti vénám is, ezért olyan szakmát kerestünk, ahol érvényesülni tud mindkét adottságom. 

Hogyan került Magyarországra?

Az építészet felé tartó utam elején rájöttem, hogy inkább a képzőművészet felé próbálnék kibontakozni. Ez egy több évig tartó kísérletté alakult, gyakorlatilag hat-hét évembe került, hogy visszatérjek az építészethez. Magyarországra is úgy kerültem, hogy nem építészeti, hanem képzőművészeti ösztöndíjat pályáztam meg. Az alapképzésem után Angliába utaztam, ott kaptam meg az értesítést, hogy sikerült a magyarországi pályázatom. 

Minek a hatására billent a mérleg mégis az építészet felé?

Ausztrália gazdasági fellendülése alatt végeztem az alapképzést. Fejlődött a város, akkor épültek a kocka alakú irodaházak, a városközpontok, a sok tucatépület mellett alig születtek egyéni ötletek alapján tervezett házak.

Felmértem, hogy bár nagyon sokat tanultam a tanáraimtól, nem tudok azonosulni ezzel a nagy léptékű építészettel. Úgy gondolom, hogy ezért fordultam a képzőművészet felé.

Érdekes módon Magyarországon rendkívül elit dolognak számított a Képzőre (Képzőművészeti Egyetem) járni, de amellett, hogy rettenetesen jó időszak volt, pezsgő élettel, szakmailag úgy éreztem, hogy elfogy körülöttem a levegő. Nyilvánvalóan nem is tudtam túl jól magyarul, ezért sem éreztem a kapcsolódási pontokat. Ekkor kaptam az ismeretségi körömből egy, a legendás népies stílusú építész, Kós Károly munkáit bemutató könyvet, amit rögtön össze tudtam kapcsolni az otthoni tanáraim munkáival – azt lehet mondani, hogy újraépült a kapcsolatom az épített környezettel. 

Először gyerekként járt Magyarországon. Ezért döntött a budapesti ösztöndíj mellett?

A szüleim úgy gondolták, hogy fontos megismerni Európát, ezért kölcsönt vettek fel, és egy bérelt lakókocsival három hónapig utazgattunk. Magyarországra ez idő alatt véletlenül kerültünk.

Athénban találkoztunk egy ausztrál zenészházaspárral, akik Kecskeméten, a Kodály Intézetben tanultak ugyanolyan kulturális ösztöndíjjal, mint én pár évvel később.

Egyébként ez egy ausztrál–magyar állami ösztöndíj, amit azért alapítottak, mert sok magyar él kint. Szóval ők a szabadságukat töltötték Athénban, és meghívtak bennünket Kecskemétre. Ottjártunkkor ünnepeltem a tizennegyedik születésnapomat, és ez sokáig emlékezetes maradt számomra. Ausztráliában egy magyar származású tanárom is volt, Szokolay Vajk, akivel megmaradt a kapcsolatunk, és oktatás módszertani munkássága előtt tisztelegve megalapítottuk a Szokolay–díjat. Egyébként az egyik évfolyamtársam családja is Magyarországról származott, többször láttak vendégül, sok finom magyar fogást megkóstolhattam, többek közt a rakott krumplit is. Ez a három hatás játszott közre abban, hogy amikor megláttam az ösztöndíj hirdetményét, könnyen döntöttem a pályázat benyújtása mellett. Ráadásul úgy éreztem, hogy jó dolog lehet, ha nem angol nyelvterületre megyek tanulni.

Nem okozott nehézséget a nyelvtudás hiánya?
Küzdelmes volt, de nem éreztem nehéznek. Hoztam magammal a biciklimet is, ezért hamar lettek edzőpartnereim is, akiktől sokat tanultam. 

Időközben megházasodott, majd visszaköltözött Ausztráliába. Nem volt egyértelmű, hogy végül Magyarországon telepednek le.

Ez egy nagyon bonyolult történet. Először az esküvő után költöztünk Ausztráliába, visszairatkoztam az egyetemre és befejeztem a ma már mesterképzésnek nevezett építészeti képzésemet. Kint azonban úgy éreztük, hogy keveset ad az a hely, ahol vagyunk. A feleségemnek is hiányzott a közösség, ezért felmerült, hogy el kellene költöznünk délre, Melbourne-be vagy Sydney-be. Úgy gondoltam, hogy ha kétezer kilométerre kell költözni, ráadásul egy olyan helyre, amihez semmi közöm nincs, jöjjünk inkább Budapestre.

Pár éve már itt éltünk, amikor felajánlották, hogy a szülőföldemen taníthatok, azon az egyetemen ahová én is jártam. Tehát újra Brisbane-ben találtuk magunkat.

Annak ellenére, hogy nagyon jó időszaknak éreztük, de két év után gyakorlatilag végleg hazajöttünk, miközben néhány havonta  Budapestre látogattunk hosszabb-rövidebb időre. Ha így nézzük, inkább azt mondom, hogy végig itt voltunk, csak elutaztunk Ausztráliába dolgozni. Viszont, ha nem megyek el, nem szerzem meg azt a tanítási tapasztalatot, ami az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kar dékáni feladatainak ellátásához volt szükséges.

A korábban említett Kós Károly építészete révén vált a népi építészet szerelmesévé?

Kós Károly élete nem elválasztható a kultúrától, a helyszíntől, a közösségtől, amelyben ő élt. Gyakorlatilag egy magára maradt közösséget kellett átvezetnie egy új rendszerbe, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy „áthúzni a tű fokán”.

Amikor ösztöndíjasként visszatértem az első világháború utáni épületeket dokumentálni, gyakorlatilag elkezdtem kilincsről kilincsre, lakótól lakóig bejárni azokat a helyszíneket, melyek lenyomatai a korszaknak.

Ezen keresztül, tulajdonképpen Kós útmutatása alapján megértettem, milyen küzdelmes volt az a világ. Az ő szemlélete segített abban, hogy a kilencvenes években megtaláljam a biztos talajt a lábam alatt, és ezzel az útravalóval próbálok ma is élni.

A veszprémi Hangvilla és ActiCity tervezése során mégsem a népi építészet elemeit használta fel. Tudatosan más irányt választott? 

Én az építészetet absztrakcióként tanultam, szuverén művészeti kifejezésként. Nyilvánvalóan több épületem van, ami nagyon erősen kötődik a helyhez, mint például az erdőbényei Béres borászat, Erdélyben a Gyilkos-tó partján felépült Szent Kristóf-kápolna vagy a kalotaszegi református parókia. A Hangvillát azonban be kellett kapcsolni a városi keringésbe: ezért alkalmaztunk hullámzó üveget, amelynek segítségével a közösség felé nyitott, de hátrafelé bezáruló épület jött létre. Ugyanez a szempont vezetett az ActiCity tervezése közben. Ott két épület állt rendelkezésünkre, az egyik a régi, Ybl Lajos által tervezett gyermekkórház épülete. Ybl egy nagyon katonás ember volt, aki szerette a rendet, fegyelmet. Ezt a rendet és feszességet jeleníti meg a kórházépület toldása, amely megteremti a kapcsolatot az univázas, előregyártott vasbeton kockaépülettel, aminek tulajdonképpen „csak” egy új csomagolása készült.

Az új üvegburkolat különös módon engedi át a fényt, ezzel egyedi kapcsolat jön létre a külső világgal. Azzal pedig, hogy egy rendezvényteret összekapcsoltuk az egyetemmel, valamint az Erzsébet sétánnyal, létrehoztuk a kapcsolatot a Hangvillával és a belvárossal.

Úgy gondolom, hogy Európa kulturális fővárosaként Veszprém városa új lendületet kapott, és ez a frissesség jelenik meg mindkét újragondolt épület esetében.