Borbála ókeresztény vértanú 306-ban szenvedett mártíromságot. Legendáját Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben olvashatjuk. A fiatal lány elhivatottan követte Jézus tanítását, de apja, aki előkelő pogány úr volt, emiatt egy toronyba záratta. Borbála titkos levelezéssel kapcsolatba tudott lépni egy keresztény bölccsel, aki egy fiatal papot küldött hozzá, hogy megkeresztelje. A toronyba zárt lány igyekezett minden lehetséges módon kifejezni hitét: például fürdőházának két ablaka mellé egy harmadikat vágatott, hogy a szentháromságra emlékeztesse, és összetörte a bálványszobrokat.
Ezt látva saját apja szolgáltatta ki a császárnak, hogy ítélje halálra. Az immár a császár börtönébe zárt lányt maga Jézus vigasztalta, hogy el tudja viselni a kivégzését megelőző kínzásokat és megaláztatásokat. Végül az apjával ölették meg, Borbála pedig halála pillanatában arra kérte Jézust, hogy azoknak, akik megemlékeznek róla, bocsássa meg minden bűnüket. A mennyből érkező választ mindenki hallotta:
„Jövel, én szeretőm, nyugodjál immáron ennek utána énvelem az erek bódogságban. És amit kérsz, engedvén vagyon.”
Végezetül az égből villám csapott le, amelynek tüze a vértanú lány apjára szállt, hogy elevenen elégesse.
Az apja által toronyba zárt lány története számos mítoszból, elbeszélésből ismerős lehet. Érdekesség, hogy a szentet a mártíromság pálmaága és a legendájában szereplő motívumok – torony, könyv – mellett a kezében tartott kehely felett lebegő szentostyával is szokták ábrázolni. Erre az a magyarázat, hogy Borbála nem hagyja szentség nélkül a végórájukban azokat, akik életükben tisztelték őt. E jelentés mellett ez az alakzat magát a háromablakú tornyot is jelképezi.
Jézusnak Borbála vértanúságának pillanatában tett ígérete emelte a jó halál egyik legtiszteltebb középkori védőszentjévé. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvashatjuk, hogy a szent kultusza hazánkban az egész középkorban és még „az utóbarokk paraszti világban” is virágzott.
Hozzá fohászkodtak a legnagyobb betegségek idején, és bízva abban, hogy így még hatásosabb lesz, róla nevezték el Szent Borbála füvének azt a növényt, amellyel a keléseket és himlőket gyógyították. Az Ünnepi kalendáriumban olyan különleges rítusról is olvashatunk, mint az a Csíkjenőfalván följegyzett hagyomány, amely szerint a 19. századi
„nagy kolera idején hét éjjel hét Borbála nevezetű fehérnép szőtt, szabott és varrt balkezével egy férfiinget és gatyát. Felöltöztettek vele egy karót, a falu végére tették, hogy a kolera megijedjen tőle és elkotródjék”.
Borbála oltalmába ajánlották a középkori városok puskaporos tornyait, és a tüzérek, ágyú- és harangöntők is védőszentjüknek tekintették. A kőművesektől a nyeregkészítőkön át a szűcsökig számos mesterség patrónusa lett, és akik talán a legtöbbet fohászkodhattak hozzá, azok a bányászok voltak, akiknek az élete állandó veszélyben volt. Magyarországon a középkor végén bontakozott ki kultusza a bányavárosokban, és a szent napját egészen 1945-ig nagymisével és munkaszünettel ünnepelték meg.
Érdekes monda született a legendájának a bányászattal való összekapcsolásából. Eszerint egy gazdag, kapzsi házaspár kislánya volt Borbála, és a szülei hiába próbálták tiltani a szegény gyerekektől, ő csak velük szeretett játszani. A dúsgazdag szülőknek egy bányája is volt, és Borbála együttérző fiatal nővé serdülve nagyon sajnálta a bányászokat nehéz életük miatt. Amikor apja egy gazdag legényhez akarta kényszeríteni, Borbála a bányászokhoz akart menekülni, de eltévedt a sötét bányában, és a mélységbe zuhant. A bányászok azonban megmentették, és Borbála azzal hálálta meg jócselekedetüket, hogy egész életében jótevőjük maradt, különös képességével ugyanis előre tudta jelezni, hogy mikor fenyegeti őket veszedelem.
December 4-éhez, Borbála-napjához szórványosan elterjedt hiedelmek és szokások tartoztak. Bizonyos munkákat, mint a fonás, varrás és seprés tiltottak, erre a napra javasolt tevékenység volt viszont a tollfosztás vagy a borfejtés. Nem volt szabad női látogatót fogadni, mert úgy hitték, elviszi a szerencsét, akárcsak az ajándékozás, a kölcsönzés. Tilos volt ezen a napon ruhadarabot kint hagyni, mert azzal magukra vonták volna a boszorkányok rontását. Alkalmas napnak tartották a férjjóslásra: az eladó lányok búzát csíráztattak, cseresznyefaágat tettek vízbe, amelyek, ha karácsonyra kizöldültek, a közeli férjhez menetelt jelezték.
A zöld ág a megújuló élet archaikus jelképe, ami a katolikus szimbolikában továbbfejlődve az ártatlanságot, szüzességet, a kegyelemben való újjászületést jelenti. A borbálaág vágásának szokását a szent legendájából eredeztetik, amely szerint a megkínzott szűz fejére Jézus a paradicsom virágaiból font koszorút helyezett, mire az összes sebe meggyógyult.
Ezt a mozzanatot Bálint Sándor a következő magyarázattal kapcsolja a férjjósláshoz:
„Ez egyúttal Borbálának menyegzői koszorúja is, vagyis az örök vőlegénnyel, Krisztussal való misztikus egyesülésének szimbóluma. Éva lányai azonban földi vőlegény után sóvárognak, ehhez kérik a szűz vértanú segítségét.”
Ha a lányok jövendőbelijük nevére is kíváncsiak voltak, kilencféle gyümölcsfaágat kellett vágniuk, és mindegyikre egy férfinevet írniuk. Amelyik leghamarabb kihajtott, a rajta szereplő név viselője lett a lány leendő férje.
Borbála-napkor a fiúk kotyolni jártak: kis csoportokban hajnalban indulva végigjárták a falu házait, hogy mindenhova bekopogva szerencsehozó, termékenységvarázsló rigmusokat mondjanak, amelynek végén leguggoltak a következő felkiáltással: „Igy üjje meg a kentek kotlósa a tojást!”
Kiemelt fotó: Szent Borbála-szobor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusán, Lestyán-Goda János szobrászművész alkotása
