1941 decemberében járunk, Magyarország ez év júniusában, a kassai bombázás után lépett be a második világháborúba. A Kárpát-csoport már megjárta a keleti frontot, a 2. magyar hadsereget viszont csak – miután a német hadvezetés a szövetséges államok fokozottabb részvételét kezdeményezte a katonai műveletekben – a következő évben állították fel és küldték ki a kurszki régióba. 

Miután Magyarország nem tett eleget a brit kormány követelésének, hogy vonja ki csapatait a keleti hadszíntérről, az Egyesült Királyság december 6-án hadat üzent hazánknak, a következő napon pedig Japán légicsapást intézett a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpont ellen, aminek nyomán az Egyesült Államok is belépett a háborúba. Magyarország Németországot és Olaszországot követve december 12-én üzent hadat az USA-nak. 

A háborús advent felfokozott hangulatában nem kelthetett különösebb megrökönyödést Nagykovácsy Milenkó üzletházának kirakata, amely a cikkünkben közölt Fortepan-fotón látható. A díszes karácsonyfák előtt a kirakatrendező babérkoszorúba foglalt V betűt helyezett el, előrevetítve a tengelyhatalmak győzelmét: a magyar címer a náci Németországot, a fasiszta olasz államot, a felkelő nap birodalmát, vagyis Japánt jelölő címerpajzsok sorában látható. 

A kirakat előterében különböző társadalmi szervezetek által kiállított díszokleveleket vehetünk észre: Egyesült Női Tábor, Keresztényszocialista Magántisztviselők Országos Szövetsége, Magyar Tanító Egyesületek Egyetemes Szövetsége, Turul Szövetség, Magyar Tűzharcos Szövetség, olvassuk az egyes felhívások felett. A kirakat középpontjában két pár facipőt látunk s a feliratot: „Készen vagyunk minden lemondásra, ha kell, facipőben járunk a győzelemért!”

Megrökönyödést talán nem váltott ki ez a kompozíció, de figyelmet igen, már ha abból ítélünk, hogy több lap is fontosnak tartotta megemlékezni róla. A Gömbös Gyula által alapított Függetlenség a kirakat „nemzetnevelő hatásáról” értekezett:

„Az emberek némán, vagy tiszteletet jelképező suttogással olvassák a többi egyesület áldozatra késztető és nemzeti érzésben megerősítő felhívásait, amely nemcsak a kirakat határain belül marad, hanem besűríti Budapest utcáit, szétterjed az ország minden részében, hogy visszhangra találjon és áldozatos tettekben nyilvánuljon meg annak hatása.” 

A nyilaskeresztes Magyarság ugyancsak elragadtatott hangon számolt be a látványosságról: „Karácsonyi körutunkon […] felfedeztünk egy kirakatot, a Kossuth Lajos utcai nagy Üzletház kirakatát, amely messze kiragyog a többi közül. Nem reflektorok, nem transzparensek világítják meg, hanem egy hatalmas gondolat és annak méltó művészi kivitele. Tömegek állnak a kirakat előtt, gyönyörködnek annak szépségében, de a pillanatnyi gyönyörködésen túl, amit a kirakat a szemeknek nyújt, sokkal nagyobb és reméljük, maradandóbb az a fény, amit a kirakat gondolata a szívekben gyújt fel. Meg kell néznie mindenkinek ezt a kirakatot, el kell vinnie magával ezt a fényt, minél több embernek, hogy megerősítse őt a nehéz időkben, s ő is megerősítsen vele másokat.” 

A lap az említett oklevelek szövegéből is idéz. A Fortepan-fotón ugyan nem látszik, de a Magyar Országos Véderő Egylet felhívását is elhelyezték a kirakatban (a szervezetről és a Horthy-korszak elején létrehozott, más titkos társaságokról lásd interjúnkat Kántás Balázs történésszel): „Áldozat és szolgálat, tehát a lemondani tudás és fokozott kötelesség teljesítés, – ez a jelen történelmi idők komoly parancsszava minden igaz magyar számára.” Az EPOL – Egészségpolitikai Társaság, fajvédő orvosszervezet – pedig a magyar „nemzetbiológusok” által dédelgetett merész vízióra utalva foglalta parancsba:

„Élj egyszerű életet, hogy a 20 millió magyar valóság legyen”.

Bárdossy László miniszterelnök még 1941 közepén pendítette meg, hogy az alapanyaghiányra való tekintettel erőfeszítést kellene tenni a holland facipő magyarországi elterjesztésére, a facipőgyártás központjává pedig az előző évben visszacsatolt, nagy fafeldolgozó hagyományokkal bíró Erdélyt lehetne tenni. Varga József iparügyi miniszter utasítására szeptemberben facipőgyártó háziipari tanfolyamok indultak Kibéden, Nagygalambfalván és Tekén. 

A kibédi tanfolyamról az év végén a filmhíradó is beszámolt Székely faragó-iskola címmel: a kisfilmben végigkövethetjük a facipő készítésének folyamatát, s a narrátortól megtudjuk azt is: a lábbelik gyártására az idősebbeket tanították be, míg a fiatalok játékokat és dísztárgyakat készítettek. A facipő terjedését jelzi, hogy – mint Fodor Sándor erdélyi író emlékezik vissza a háborús évekre – egy, a hiánygazdaságot kifigurázó dalocska forgott közszájon a székely vidékeken: „Árpalé, facipő, kell-e, magyar, szebb jövő?” 

A bökvers más változatát is megőrizték a források. Az Új Magyarság 1944 elején idézi az Universul nevű román lap tudósítását, amely egy Észak-Erdélyből átszökött román ember elmondására hivatkozva közli a széki magyarok állítólagos panaszkodását: „Jött az oláh bocskorral, / hozott búzát vagonnal, / jött a magyar csizmával, / hozott búzát dekával / Deka kenyér, facipő, / kellett nekünk szebb jövő?!” Az Universul szerint a dal énekléséért tizenhat magyar földművest hat év börtönbüntetésre ítéltek. Az Új Magyarság újságírója sietve utánajárt a dolognak, és a széki notabilitásokat telefonon kifaggatva arra jutott: a dalocska nem a magyaroktól, hanem a román „granicsároktól”, vagyis határőröktől származik, akik ezekkel a sorokkal igyekeztek provokálni a határ túloldalán tartózkodó katonákat.

Nem csupán Erdélyben indult meg nagy erőkkel a klumpa népszerűsítése. 1941 novemberében a Vásárhelyi Reggeli Ujság adta hírül, hogy „hódít a holland facipő a szentesi korzón”: a városi közjóléti ügyek előadójának kezdeményezésére kiképeztettek egy állástalan bognársegédet, aki aztán facipőgyártó-tanfolyamot tartott az érdeklődő szakmunkásoknak, s olyannyira fellendült a szentesi facipőipar, hogy már a középosztály köreiben is kezdett terjedni a klumpa. 

A kormányzati bejelentések margóján több lap kiemelte, hogy egyes magyar területeken – így Veszprém, Tolna vagy Baranya megyében, jellemzően a sváb lakosok körében – már a háború előtt sem volt szokatlan a facipőviselés. Így minden bizonnyal nem a háborús kényszerdivat, hanem a klumpahordás Kovács Imre által is említett helyi hagyománya magyarázza azt a rövid hírt, ami a Szigetvári Hirlapban jelent meg 1942-ben az endrőci „facipőháborúról”: „Beck János endrőci lakos tett igazságot, amiért Kuszinger József és társai bokszerrel támadták meg. Amíg Beck orvosi látleletért ment, addig Kuszinger Beck feleségét sértegette a saját portáján. Dulakodásra került a sor, amelybe beleavatkozott Beckné véletlenül ott tartózkodó rokonsága is. Kuszingert facipővel megagyalták.” Kuszinger beperelte Beckéket, az ügy végül azonban a feljelentés visszavonásával zárult.

Győrffy-Bengyel Sándor közellátásügyi miniszter 1942 márciusában tartott sajtótájékoztatóján bejelentette a cipőgyártás egységesítését irányító „Lábbeliközpont” megalakítását, a bőrhiány, illetve a sok bosszúságot okozó, alig két nap alatt elhasználódó műtalpak mellett pedig nyilatkozott arról is, hogy társadalmi propagandát indítanak a facipő érdekében:

„Arra törekszem […], hogy a cipőhelyzeten facipő gyártásával és széleskörben való elterjesztésével segítsek. Ezeket a facipőket elsősorban a bányászoknál, az erdei és mezőgazdasági munkásoknál vezetjük be. Berendezzük a facipők tömeges gyártását és gondoskodunk arról, hogy a fogyasztók a fapapucshoz igen olcsó áron, 3,80 pengőért jussanak hozzá.” 

Győrffy-Bengyel hozzátette: hetente ötezer pár facipő gyártását helyezik kilátásba. Egy másik alkalommal arra hívta fel a nagyközönség figyelmét, hogy a háború a hátországra is áldozathozatalt ró: „hadba kell szállni a kényelemmel, a könnyebb életformával”. „Nem kell semmiféle újítástól sem idegenkedni. Kényelmes sétákkal nem lehet háborút nyerni” – okított a miniszter facipőügyben. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara a kormányzati szándékra hivatkozva arra buzdította a „kamarai kerület iparos társadalmát”, hogy írják elő a munkásoknak a gyárba való belépés után bőrtalpú cipőik fa lábbelire cserélését.

Alapanyaghiány ide, állami propaganda oda, a klumpa nehezen épült be a mindennapi ruhatárba. 1943 januárjában a Lábbeliközpont arról tájékoztatta a cipőkereskedőket, hogy „a részükre kiutalt típuscipők számlaösszegének öt százaléka erejéig úgynevezett hollandi típusú facipőket tartoznak átvenni”. A kereskedők tiltakoztak, mondván, a facipőkre alig van kereslet, „nagy megterhelést jelentene, ha nagyobb összegeket kellene ilyen áruba befektetniök”. A Lábbeliközpont azonban – a facipők népszerűsítését országos érdeknek minősítve – kitartott döntése mellett, nem hagyta, hogy a cipőboltosok szabotálják a háborús erőfeszítéseket. Apropó, szabotázs. A szó a francia sabot, facipő szóból származik, etimológiai háttere ugyanakkor vitatott: egy elterjedt, de valószínűleg hamis feltevés szerint a Jacquard-féle szövőszékeket facipőikkel szétbombázó munkások emlékét őrzi, más teória úgy tartja, a sztrájkoló textilipari dolgozók pótlására behívott, facipős falusiak ihlették a kifejezést, akik meglehetősen lassan végezték a dolgukat. Megint másik feltételezés szerint „eredetileg azt a fából készült cipőt nevezték így, amellyel valamely gép kerekét fékezte le a munkás”.

Kiemelt fotó: Fortepan – A Nagykovácsy Üzletház (Kossuth Lajos utca 9.) karácsonyi kirakata, 1941