2006 óta szolgálnak feleségével, Hajdúné Tóth Líviával Lovasberényben. Azóta nem csak erős gyülekezeti közösség, de egy teljes intézményrendszer is épült önök köré. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a lelkészi hivatás, esperesi feladatkör és családfői szerep között?
Sok kérdésre nincs egzakt válaszom, most is inkább azt tudom elmondani, hogyan nem érdemes próbálkozni. Van egy kedves gondolatom a témával kapcsolatban, már nem is emlékszem, hol olvastam, így hangzik: valahol Afrikában minden reggel felkel egy gazella, és tudja, hogy gyorsabbnak kell lennie a leggyorsabb oroszlánnál, különben vége az életének. Valahol Afrikában eközben minden reggel felkel egy oroszlán, és tudja, hogy gyorsabbnak kell lennie a leglassabb gazellánál, különben éhen marad. A konklúzió az, hogy lehetsz bármi, gazella vagy oroszlán, a lényeg, hogy fuss, amikor felkel a Nap. Tehát lehetne azon gondolkodnom, hogy sok a munka, néha furcsák az emberek, és nehéz az élet, de én hiszem, hogy azért kaptam az életem és a talentumomat, hogy tegyem a dolgomat, amikor felkel a Nap. Azt látom felismert igazságnak önmagamban, hogy a „hogyan” helyett arra a természetes belső hangra figyelek, amit minden további nélkül merek az Isten útmutatásának nevezni.
Erre utal a falon látható Ravasz László-idézet is? „Ki mondja el nekünk micsoda nagy dolgokra hívott el az Úr? A feladatok” – írja a református püspök.
Minket a testvéreimmel úgy engedett utunkra az édesanyánk, hogy ha becsülettel, tisztességgel, a tőlünk telhető legjobban tesszük a dolgunkat, a jutalmunk még több feladat lesz és még több befektetett munka. Nem biztos, hogy akkor ezt megértettem, de mostanra összeállt a kép. Ma már annak a lehetőségét, háláját és örömét látom a feladataimban, hogy Isten valamire alkalmasnak tart, és én ezen keresztül visszaadhatok valamit neki abból, amit én kaptam. Öten vagyunk testvérek, én pont az értelmi sérült bátyám után születtem bő egy évre. Hamar összenőttünk, együtt mentünk óvodába, uszodába. Ha csúfolták, kötelességemnek éreztem megvédeni. Egyfajta villámhárítóként működtem mellette. Idővel feltettem magamnak a kérdést: mégis ki döntötte el, hogy ő beteg, én meg egészséges vagyok? Van-e erre magyarázat? Így, fokozatosan jöttem rá arra, hogy ha én értelmet kaptam, akkor nekem kötelességem kihasználni a képességem, az alkalmasságom – erre az egyre sűrűsödő feladatok kiváló lehetőséget adnak.
Jó ez a kifejezés. Mindig érezte, hogy alkalmas a szolgálói feladatára?
Mindenfajta álszerénység nélkül azt tudom mondani, hogy az alapvető irányoknál igen. Az, hogy idejekorán megtanultam kiállni másért, védelmezni, helyette ott lenni, azt hozta magával, hogy ha szembetalált egy feladat, gondolkodás nélkül beleálltam. Egy ideig nyerges vontatóként jellemeztem magam, aztán rájöttem, hogy nekem is van ám lelkem, ami meg tud fáradni, össze tud rogyni a terhek alatt – még ha úgy is tűnik, hogy ész nélkül száguldok át az életen, törve magam előtt a falakat. A Luther-film egyik jelenetében két szerzetes beszélget a kerengőben. Az egyik megkérdezi a másiktól, mit szeretne életében a legjobban, mire a másik azt mondja, az Istent szolgálni. „Akkor tudd, hogy ebben fogsz a legjobban megkísértetni”– érkezett a válasz. Most, felnőtt fejjel már azt is értem, a stoptáblák, nehézségek, próbák segítenek a tisztánlátásban: mi az igazán fontos? Ugyanis az lesz össztűz alatt.
Nem árt néha megállni, elcsendesedni, hogy tudjam, mi az, ami tényleg rám bízatott, és mi az, ami nem az én dolgom.
„Legnagyobb feladatunk, hogy megértsük Isten akaratát az életünkre vonatkozóan” – hangsúlyozta is egy igehirdetésben. Hogyan élte meg saját elhívását?
Keresztyén családban nőttem fel, egészen kicsi korom óta azt tapasztaltam, hogy a szüleim számára a hit az első helyen szerepel. Az ő nagy csomagjuk mellett, amit a bátyám betegsége jelentett, mások csomagját is magukra vették. Tiniként ez persze nem volt túl vonzó, sőt, emlékszem, amikor valaki azt tanácsolta, legyek lelkész, határozottan tiltakoztam ellene. Az első „igenem” hetedikes koromban volt. Szegény osztályfőnököm naivan végigkérdezett minket, ki mi szeretne lenni, ha nagy lesz. „Én lelkész leszek” – mondtam.
Elég meglepő válasz egy tizenhárom éves gyerektől.
Ő is meglepődött. Nem tudnám megmondani, mi fordított ebbe az irányba, de onnantól egyenes volt az út. Nyilván a szüleim révén ott volt előttem a hiteles példa, és egy idő után egyre inkább megérintett, milyen az, amikor az emberek szemében láthatom a hálát.
Biztos volt tehát az út a teológiára, de az első önálló szolgálati hely, azaz Lovasberény előtt, még volt néhány állomás. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
A teológián, harmadévesként ismerkedtünk meg Líviával, ami olyan egyértelmű találkozás volt, hogy fél év múlva el is jegyeztük egymást. Ennek már húsz éve. Ezt követően Kecskeméten és Tiszakécskén voltunk segédlelkészek. Az Alföld persze sok mindenben különbözik a jelenlegi, dunántúli életünktől. Nyilván előbbi vidéken mélyebb gyökerű a reformátusság is, itt, a Dunántúlon a reformátusok sokszor inkább igazodni próbáltak a katolikus többséghez. A történelemből is ismert konfliktusok helyett viszont mindig is inkább azt tartottam szem előtt, hogy nekünk nem háborúzni kell egymással, hanem egy irányba menni – hiszen egy a cél is.
Végül mi vezette az Alföldről a dunántúli kis falu irányába?
Az én életemben soha nem valamilyen fénycsóvaként működött az Isten vezetése, sőt, a Bibliámban sem jelent meg nagy betűkkel, hogy Lovasberény. Egész egyszerűen felhívtak telefonon, mondván, van egy ilyen lehetőség, érdekel-e. „És hol van ez a Lovasberény?” – kérdeztem. „Azt én sem tudom” – hangzott a vonal túlsó végéről. Nagyjából itt le is zárhattuk volna a történetet, de egy újabb hívás után Líviával úgy döntöttünk, körülnézünk a vidéken. Még ekkor sem volt részünk igazi ahaélményben, meglehetősen szürke és nyomasztó volt a környék, nagyon lerobbant állapotban voltak az épületek. A közösség viszont egy élni akaró közösség volt, csak az az ember hiányzott, aki ezeket az éltető energiákat egy irányba állította volna. Végül ez az újabb feladat győzött meg bennünket – és ennek csodáját éljük már tizenhét éve.
Nagyon fiatalon vállalták magukra egy kis gyülekezet fellendítését. Itt nem volt stoptábla?
Nyilván egy huszonéves lelkész azt mondja, hogy ide nekem az oroszlánt meg ördögöt is, majd én megbirkózom velük, és nyilván nem volt ilyen egyszerű.
A megújulás utáni vágy erősen dolgozott bennem, mert egyszerűen nem tudok azonosulni a „Tesco gazdaságos” kereszténységgel. Ha Krisztus meghalt értem a kereszten, a legdrágábbat adva oda értem, az életét, akkor mi sem élhetünk gagyi módon, lelki igénytelenségben, koszos terekkel, omladozó épületek között. Méltatlan lenne.
Nagy szerencsém, hogy ebben az itteni közösség is partnerként működött, és nem azt mondták, hogy menjek innen máshová az álmaimmal – sajnos sok helyen nem ez a jellemző hozzáállás. Itt viszont az első perctől kezdve, egy hangos szó nélkül zajlott a munka. Ahogy az ige mondja, „Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad…” Az, hogy ma kijelenthetem, hogy alapvetően rendben vagyunk belsőleg a gyülekezetben és külsőleg, az épületeinket tekintve is, ajándék.
Csak hogy számszerűsítsük, amire munkaként hivatkozott: 2011-ben négy szomszédos gyülekezettel házi segítségnyújtó szolgálatot indítottak, 2014-re megújult a templom, a gyülekezeti terem, a parókia, később az iroda épülete is, 2012-től két iskola és két óvoda, egy alapfokú művészeti iskola létesült, mindezek a lovasberényi gyülekezet fenntartásában.
Izgalmas kérdése az egyházi létnek, hogyan határozzuk meg a saját küldetésünket, célunkat egy adott közösségben vagy egy adott településen. Ugyanis nagyon csábító tud lenni a gondolat, hogy szimplán megőrizzük azt, amit az ősöktől kaptunk. Természetesen erre az attitűdre is szükség van, de én pont azt látom az Újszövetség történeteiből, hogy az emberek „szétfeszültek” a nagy evangéliumtól, mentek előre, hirdették. Nem tartották meg maguknak, mint védett kincset. 2011-ben kiléptünk a templom négy fala közül, és néhány környékbeli kis református gyülekezettel elindítottuk a házi segítségnyújtó szolgálatot. Ez már nem a mi fenntartásunkban működik, de valóban, szinte hálózattá alakult a kezdeményezés. Nekünk ebben és az iskolai intézményrendszer kiépítésében sem volt tapasztalatunk, viszont teológus korom óta foglalkoztatott a kérdés: vajon az, amiben én hiszek a kis biztonságos egyházi buborékomban, működik-e a világban? Lehet-e intézményt vezetni keresztyéni alapon? Lehet-e munkahelyi, gazdasági kérdéseket keresztyéni alapon kezelni? Lehet-e mindezek középpontjában a Krisztusi szemlélet?
Lehet?
2012-ben vettük át először a lovasberényi, illetve a vértesacsai iskolát, majd gyakorlatilag egy év után megalapítottuk a művészeti iskolát is. Kiderült, hogy a Magyar Jazz Szövetség akkori elnöke is a faluban lakott, első vezetője lett a művészeti tagozatnak, a környékbeli szülők pedig örültek, hogy nem kell Székesfehérvárra vinni a gyerekeket, ha művészeti oktatást szeretnének. 2016-ban egy alulról kezdeményezett saját alapítású kis református óvodát indítottunk el itt Lovasberényben, ami mára két csoporttal, egy vadonatúj épületben működő intézménnyé nőtte ki magát. A járvány idején pedig átvettük a vértesacsai önkormányzati óvodát is, működtetünk egy 400 adagos főzőkonyhát is, úgyhogy így áll össze most az intézményrendszerünk a mi kis egységünk. Kérdésére a válasz: igen, úgy tűnik, lehet. Viszont a hivatalos, „fenntartó” megnevezést nem tartom hozzánk illőnek.
Mi előremozdítók szeretnénk lenni, és amikor azt mondom, „mi”, a gyülekezetre, a tanárokra, a teljes szakmai csapatra értem.
A legnagyobb munkaadók vagyunk a környéken, száz munkavállalóval dolgozunk, ha néha belegondolok, össze is szorul a gyomrom. Normálisak vagyunk, hát miért nem maradtunk meg egy kis falusi gyülekezetnek? De hála Istennek, valamiért ez volt a terv.
Sokszor hangsúlyozza a megújulást, a modern szemléletet. Egyszer úgy fogalmazott, hogy a 21. században nem lehet múlt századi módon igét hirdetni. Akkor hogyan lehet, vagy inkább, hogyan kell?
Erről egy korai lovasberényi emlékem jut eszembe. Néhány hónapja lehettem itt, amikor feltűnt egy jó megjelenésű fiatalember a padokban. Eltelt pár hét, majd az egyik istentisztelet után kérte, beszélgessünk egy kicsit. Leültünk egymással szemben, és azt mondta: „Szabolcs, engem nem érdekel, hogy az egyházadnak milyen hittételei vannak, mert azt én elolvasom a neten, és nagyjából tisztában is vagyok vele. Engem az érdekel, hogy az, amiről beszélsz, átment-e rajtad, az te vagy-e? Amíg úgy érzem, hogy igen, te ezt megküzdötted, addig maradok. Ha te is elkezdesz üres lózungokat mondani, akkor elmegyek.” Csak pislogtam, erre nem tanultuk meg a választ a teológián. Ez a fiatalember ma már presbiterünk és családi jóbarátunk. És nem lehetek elég hálás neki. Nagy kísértése ugyanis a lelkésznek, hogy jól hangzó mondatokat mondjon, a felszínen csónakázzon – de a keresztény élet harc, és nem csendes tavon való csónakázás. Ha a szavaim mögött nincs megharcolt felismerés, akkor nem érnek semmit. Az a jó igehirdetés, amiben egyre jobban megismer a gyülekezet, de ehhez megismerhetővé kell válnom. Ennek elsődleges megnyilvánulása pedig a családom: milyen apa, milyen férj vagyok.
A megismerhetőséget szolgálja az is, hogy a járványhelyzet óta online is elérhetővé teszik az istentiszteleteket?
Igen, és rengeteget gondolkoztunk a presbitériummal azon, hogy a járványhelyzet után is folytassuk-e. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, de egy idő után érzékeltük, hogy egyre többen választják ezt a „kényelmes” templomba járást vasárnaponként. Aztán eszembe jutott előző püspökünk gondolata, miszerint ha focidrukker vagyok, egy ideig szívesen nézem a televízión keresztül a meccseket, látom, érzékelem az ottani hangulatot. De ha igazi drukker vagyok, egy idő után ki akarok menni a pályára. Nekünk ezért olyan közösségnek kell lennünk, amely vonzóvá teszi a „meccset”. Hiszek abban, hogy ha a világ ellenkező sarkán akár három szóban üzenetet kap ilyen formában az online követhető igehirdetésben, akkor mi, lovasberényi reformátusok a magunk kis picinységével, de odaszántságával megtesszük azt, ami a létünknek az értelme.
Beszéljünk egy kicsit a visszajelzésekről is. A Vértesaljai Református Egyházmegye espereseként elindította a szószékcsereprogramot, amelyben a lelkészek munkáját gyülekezeti és szakmai szinten is értékelik.
Szerettük volna a lelkész és lelkész, lelkész és gyülekezet közötti hidakat egy kicsit megerősíteni. Mi az ige egyháza vagyunk, mégis előfordul az, hogy a diplománk kézbevétele után elhisszük magunkról, hogy készen vagyunk. De hajlandóak vagyunk-e alázattal elfogadni a hallgatóság visszajelzését? Az első körben tizennégy lelkész és gyülekezete kapcsolódott a programba, aminek keretében a gyülekezeti tagok anonim kérdőívekkel visszajelezhetnek az igehirdetésre, és két homiletikatanár – azaz az igehirdetés tudományával foglalkozó szakemberrel – pedig szakmai értékelést adott a megírt igehirdetésekről. Ez egy olyan tükör, amibe, azt gondolom, nagy bátorság kell, hogy bele merjünk nézni.
Úgy gondolja, a hiteles példa hidat építhet keresztyének és nem keresztyének közé is?
A híd létezik, csak rá kell lépnünk. Mi viszont általában szeretjük a körülményeinkkel megmagyarázni, mi, miért nem alkalmas éppen. Pedig nem olvastam olyat, hogy Isten a nyolcadik napon a homlokára ütött, és felkiáltott, hogy jaj, a körülményeket elfelejtettem megteremteni! Azt látom, hogy alapvető dolgok váltak túlmisztifikálttá a 21. század embere számára. hogyan kell jól gyereket nevelni, mi kell a jó házassághoz, aztán, hogy hogyan ne égjek ki, hogyan vezessem az életemet, és sorolhatnám. Legyünk őszinték, ezen az őseink nem sokat lamentáltak, felkeltek, és csinálták a dolgukat. Sose felejtem el, hogy pár éve egy egyházvezetői találkozón részt vettek a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Egyház vezetői is. Amikor a nyugati embert érintő, nagy aktuális kérdésekről, kihívásokról kérdeztük a közel-keleti református lelkészt, annyit mondott: „Nézzétek, mi napi szinten temetünk el barátokat, ismerősöket, gyerekeket, van, hogy az utcán kell a temetési szertartást végezni. Nekünk nincs időnk ilyen dolgokkal foglalkozni.” Mi meg itt, a fene nagy jó dolgunkban elfelejtettünk figyelni a lényegre, arra belső, isteni hangra, amit követve az élet szakkönyvek nélkül is élhető, emberi kapcsolataink igenis működtethetőek.
Pedig teremtettségünk célja, hogy szeretetteljesen elinduljunk a másik felé.
Nem lehet, hogy a saját befelé fordulásunk miatt nehéz az elindulás? Beszédes, hogy épp az önsegítő könyvek világában veszítjük el a másik emberrel való kapcsolatot.
Nem csak a másik emberrel való kapcsolatot, hanem a magunkkal való kapcsolatot is. Hiszen, ahogyan valaki fogalmazott: a másikkal való kapcsolatom, a magammal való kapcsolat folytatása. Aki önmagát nem találja, nincs a helyén, nem leli meg a belső békességét, az hogyan is tudna másokra türelmesen, megértően figyelni? Ezt a problémát csak belül, lelki eszközökkel lehet rendbe tenni. Ha ezzel a belső munkával kész vagyok, akkor leszek képes a fókuszomat magamról áthelyezem egy másik személyre, egy ügyre, amiben hiszek, na ekkor minden megváltozik: képes leszek szeretni. Néhány évvel ezelőtt állt össze bennem a Szeretethimnusz utolsó mondata, amikor Pál azt mondja, hogy „most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet”.
Miért a szeretet a legnagyobb vajon? Azért, mert a hit és a remény emberi, addig van értelme ennek a két fogalomnak, amíg a szívünk itt dobog a földön.
Ahogy megáll, onnantól már nem hinni és remélni kell, hiszen keresztyén emberként abban hiszek, hogy a színről színre látás, az életem kiteljesedése következik. Azért a legnagyobb a szeretet, mert ez az egyetlen olyan híd, ami világok között ível át. Összeköti az itt maradottat az elmenttel, hiszen attól, hogy elveszetettem valakit, akit szerettem, a szeretet érzése megmarad iránta. És igen, a szeretet képes összekötni az Istent az emberrel. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka a közénk jött Jézus Krisztus.
Jézus mint a legnagyobb hídember?
Pontosan. Arra tanította meg az embert, hogy csak magammal foglalkozni, csak magamat
szeretni torz, fél élet. Olyan szép az a játék, amit gyerekekkel szoktunk játszani, amikor
körbeállunk, és valaki elindít egy vállsimogatást, amit mindenki továbbad, és ami egyszer
csak visszatér ahhoz, aki elindította. Sokan csak önmaguk vállát simogatják egy életen át, de
az sosem hozza el a vágyott megelégedést.
Az emberi élet akkor kezd el szárnyalni, amikor rátalál Istenre, és ebből kifolyólag képes lesz a másik emberhez kapcsolódni.
