Talán az első gondolat, ami az olvasóban támad, amikor elolvassa Krasznahorkai 1989-ben megjelent kötetének első néhány oldalát, hogy ez bizony nem egy olvasóbarát könyv. Ebben regényben nincsenek bekezdések, párbeszéd is csak egyszer, a vége felé. Hosszan kanyargó mondatokkal faltól falig, margótól margóig szöveg az egész háromszázötven oldal. Az évek óta Nobel-díj-esélyesként számontartott szerző tényleg nem könnyíti meg az olvasói dolgát, a legújabb, tavaly megjelent Herscht 07769 című nagyregényében nemhogy bekezdések nincsenek, de már pontok sem, az egész több mint négyszáz oldal egyetlen mondat. Ez meg micsoda képtelenség? Hogyan lehet elolvasni egy könyvet, ami egyetlen mondatból áll? Nos, aki nem adja fel az első oldalaknál, az megtapasztalja, hogy nagyon is lehet, de most maradjunk Az ellenállás melankóliájánál. 

A regény története, ahogy manapság mondják, sztorija a következő: egy alföldi kisvárosba, ami a szerző szülővárosára, Gyulára emlékeztet, furcsa mutatványos társulat érkezik egy magát Hercegnek nevező törpe vezetésével. Egy kitömött bálnát hoznak magukkal. A társulat fellépése különös indulatokat provokál, mindenféle emberek jönnek, a kisváros közrendje felbomlik, hogy a kibontakozó anarchiát végül a diktatúra fékezze meg.

Sokan emlékszünk rá, hogy 1962-ben valóban bejárta Magyarországot a Góliátnak nevezett kitömött bálna, magam is láttam, abban a mainál sokkal ingerszegényebb világban döbbenetes, szürreális élmény volt. A regénynek van tehát valódi helyszíne, valódi története, mégis sokkal inkább helytől is, időtől elszakadó vízió az emberi kiszolgáltatottságtól. Nem a történet emeli ki a többi regény közül, hanem a magyar irodalomban páratlan és a világirodalomban is ritkán megmutatkozó atmoszférateremtő erő. Bevallom, előfordult, hogy az olvasás közben szívdobogást kaptam a szorongástól, mégsem eresztett, végig kellett mennem a sötét utcákon és folyosókon, végig kellett haladnom a történeten a valamiféle kifordult feloldozásig.

Ennek az atmoszférateremtő erőnek az eszközei a bekezdésnélküliség és a gyakran nagyon hosszú mondat. Az emberi elme úgy működik, hogy egy hallott vagy olvasott hosszú szöveget egyszerre, egészében nem képes befogadni. Az információkat többlépcsős folyamat során mintegy tömörítjük, és úgy raktározzuk el.

Az első szinten a mondat befogadása történik. Ilyenkor minden szót észben kell tartanunk, mert a magyar nyelvben, amelyben szabad a szórend, amíg a mondatnak nincs vége, nem tudhatjuk, hogy melyik szónak milyen lesz a mondaton belüli szerepe.

Ha eljutottunk a mondat végéig, a tudatunk önkéntelenül összegzi, mintegy kivonatolja a tartalmát, és ezt a tömörített tudást a tudat hátsóbb régióiba teszi át, az elmét mentesíti attól, hogy minden szót tovább őrizzen. A mondat befejezése után a koncentrált figyelem mintegy megpihen, és felkészül a következő mondat befogadására.

Amikor pedig a bekezdés, a gondolati egység fejeződik be, a tudatunk az egészet még inkább kivonatolja, és elteszi a még hátrább lévő régióba, ahol az emlékek őrződnek. A bekezdés olyan a szövegben, mint a lépcsőforduló a lépcsőházban, szusszanhatunk egyet, mielőtt a következő emeletnek nekivágunk. Senki nem emlékszik a Háború és béke összes mondatára, de aki olvasta, ezekből az összegzésekből vissza tudja idézni, az emlékezetéből elő tudja hívni a szereplőket, a történéseket, olykor még az egyes szavakat is.

Ha hosszú a mondat, ha nincs mód a bekezdés után megpihenni, akkor a befogadóban feszültség támad. Krasznahorkai az egyedülálló atmoszférateremtő tehetsége mellett ezzel az eszközzel él, az olvasót feszültségben tartja, nem engedi meg neki, hogy megpihenjen, esetleg elkalandozzanak a gondolatai.

Ez a regény, amíg az ember olvassa, valósággal fogva tartja. És aztán még jó sokáig nem is engedi el, ahogy ez a legnagyobb regényekkel történni szokott.