Miért neveznénk mérföldkőnek az Ismerős Arcok húsz éve kiadott első lemezét? Elvégre a rockot és a magyar népzenét már évtizedekkel korábban ötvözte a Kormorán, a rockot a jazzel és a blueszal pedig kismillió együttes külföldön is, idehaza is. A leegyszerűsítve nemzetinek nevezett témával szintén jó néhány rockzenekar foglalkozott már – ám túlnyomó többségük vagy nem sokat adott a színvonalra, vagy egyes szövegei rohadt gyümölcsként az értékes darabokat is fogyaszthatatlanná tették.
Húsz éve viszont megjelent egy korong, amely más minőséget képviselt. Szélsőséges gondolatokról náluk szó sincs, a nemzeti összetartozással kapcsolatos ügyek pedig a szimpla „nem, nem, soha” helyett az „építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé” típusú szövegekben jelennek meg. És szóba kerül számos más téma is az újrakezdés nehézségeitől az elvárásokkal való szembeszegülésen át a gyermek elvesztésének tragédiájáig.
Ettől még a skatulyázási kényszer miatt egyből rákerült a stempli a zenekarra: nemzeti rock. A jelzővel már akkor sem volt kibékülve a frontember, nemcsak azért, mert ajtókat csukott be, de azért is, mert egysíkú megközelítés. „Ilyen alapon felcímkézhetnének minket szerelmes srácok bandájának is, hiszen sok dalunk szól a szerelemről” – nyilatkozta egyszer. Igaz, a fenyőfás, piros-fehér-zöld lobogós, kopjafás lemezborító vagy az erdélyi kisfiú albumzáró Himnusz-szavalása épp ezt a nemzetirock-klisés képet erősítheti a befogadóban.
Nem mellékes körülmény azonban, hogy az Egy a hazánk az ezredforduló környéki ráébredés lenyomata. Benne van minden, ami akkoriban meghatározta az – újfenta közhelyes jelzővel élve – nemzeti gondolkodást: külhoni élmények, összetartozás, a művészet tiltott,elhallgatott, perifériára szorított alkotóinak, műveinek felfedezése. Az újabb lemezeken már egyre kevésbé látványosan jelenik meg a nemzeti téma, egy csupán a sokközül.
Adódik a kérdés, hol húzódik ennek a témánaka határa: nem fejezik-e ki ugyanúgy például a barátságról,a szülői útravalóról, az önzetlenségről, a másokbanhagyott nyomokról szóló gondolatok?
Megállapíthatjuk egymillió-egyedszerre is, hogy bármiről ír egy művész, az értékrendje átszűrődik rajta. Az Ismerős Arcok maidalaiban is jelen vannak a 2001-es Küküllő-parti élményekvagy éppen az elődzenekar Stexas füstös, karcoscsibészessége.
A hét későbbi stúdióalbumhoz hasonlítva az Egy a hazánk talán éretlennek hat, ami természetes. Húszév alatt fejlődtek a zenészek, ma már néhány régi dalt átcsiszolt változatban adnak elő, ráadásul időközben állandó taggá vált egy billentyűs és az első korongon csak vendégszereplő szaxofonos, általuk pedig tovább gazdagodott a stílus. A debütlemeznek a hangzása is nyersebb, mint a maiaké.
Az 1999-ben összeálló együttes évekig játszott kollégiumi színpadokon, ötven-száz fős blueskocsmákban, kicsiny fesztiválokon, mire meglettek annak a feltételei, hogy bevonuljon egy közel sem csúcstechnológiájú stúdióba, és rögzítse, majd szerzői kiadásban megjelentesse az első albumát. Akkor még álmukban sem remélték, hogy egyszer kórusban hatvanezerember fogja énekelni valamely dalukat.
S mégis: az Egy a hazánk valahol az illúziók lemeze. Hitték, látták, hogy sokan kiszabadulnak „a közöny börtönéből”, és talán nemhiába bíztak abban, hogy egyes ügyeket is ki lehet szabadítani. Viszont talán naivitás volt abban reménykedni, hogy bizonyos falak kitartó munkával lebonthatók. Hogy vannak közös nevezők. Hogy megérjük egyszer: „a zenész dolga, hogy zenéljen, a szívem mélyéig elérjen, az író dolga, hogy meséljen, de igazat írni ne féljen”. Ha ábránd volt is, ihlető ábránd.
Fotó: MTI/Hegedüs Róbert
