Létezik olyan, hogy budapesti divat?
Bár a divat alapvetően nemzetközi, azért soha nem úgy működött, hogy egy évben egész Európában – pláne az egész világon – ugyanazt viselte volna mindenki. A divatközpontoktól való távolság, az adott ország gazdasági fejlettsége, államformája sok mindent befolyásol. Ahogyan maga az ipar is, azaz hogy vannak-e olyan műhelyek vagy a tömeggyártáshoz szükséges nagyüzemek, amelyek a ruhákat, kiegészítőket elő tudják állítani. Ez mind helyspecifikus dolog, ami kihat a mindennapokra is.
Az önök kiállítása miért csak Budapestre fókuszál?
A főváros születésének százötvenedik évfordulója alkalmából azt szerettük volna a divaton keresztül megmutatni, mik voltak ez idő alatt azok a csomópontok, fordulók, amelyek a budapestiek öltözködésében bekövetkező, sokszor drasztikus változásokat előidézték. Ezért lett a kezdő dátumunk is a városegyesítés éve, 1873.
Ekkoriban mennyire divatozott a pesti nép?
Budapest létrejötte a katalizátora volt annak a folyamatnak, ami már a kiegyezés, illetve Ferenc József koronázása időszakában elindult; papíron is deklarált fővárosként könnyebb volt megkezdeni a felzárkózást az európai metropoliszok mellé. Nyilván az előkép minden téren Párizs és Bécs volt, hogy csak két jellemző példát mondjak: az Andrássy út a ChampsÉlysées mintájára épült, a Nagykörút ötletét Bécsből vették. Közben a város nem csupán építészetileg fejlődött, egyre több lett a szórakozási, találkozási lehetőség, hely is. Ezért mind kiemeltebb szerepe lett a ruhának: egyáltalán nem volt mindegy, ki miben jelent meg mondjuk az újonnan megnyílt Operában.
A millennium aztán ismét kiemelkedő esemény volt. Mivel a párizsi divatnak szintén fénykora ez a néhány esztendő, onnan is begyűrűztek hatások, gondoljunk csak a szecessziós jegyekre. Ami a mi szempontunkból fontosabb: előkerült a díszmagyar, amit akkor a hétköznapokban már nem hordtak. Innentől erősödött meg igazán a magyar divat, sorra nyíltak a szalonok, amelyek igyekeztek kiszolgálni az arisztokraták frissen épült palotáiba, a bálokra vagy a színházba, mindenféle társadalmi eseményekre igyekvőket.
Pláne, hogy a különböző alkalmakra különböző ruha kellett: akkoriban nagyon meg volt szabva, mit hova illendő felvenni. Egy nagyvárosban, ahol kevésbé tudták az emberről, kinek a fialánya, a helyes öltözködéssel lehetett bizonyítani, hogy valaki beleillik az úri társaságba.
Mi volt a következő cezúra?
A háború kitörése, illetve egy újabb koronázás, IV. Károlyé 1916-ban. Ez az alkalom volt tulajdonképpen az utolsó nagy felvonulása a különleges magyar díszruháknak és a magyar arisztokráciának. A háború okozta gazdasági válság persze már ekkor is éreztette hatását. Anyaghiány miatt a nők közül sokan a régi öltözékeiket alakíttatták át az ünnepségre. A toldások, pótlások jó részét, akárcsak Zita királyné ruháját, a híres Girardi-szalonban, Girardi József felügyelete alatt készítették. Girardi egy nyilatkozata szerint csak azért tudta teljesíteni ezt a hatalmas feladatot, mert még a békeidőkben hatalmas selyem- és brokátmennyiséget halmozott fel. Az efféle anyagokat abban az időben már nemigen lehetett beszerezni, megjelentek az olcsóbb helyettesítőik.
Például?
A cellulózalapú viszkóz. Van olyan, kuriózumnak számító ruhánk is a kiállításon, amely az anyagvizsgálatok szerint már ebből készült az első világháború alatt. Akkor a társadalmi rend alaposan megváltozott. Amiért a nők az emancipáció során küzdöttek, hirtelen kényszerűséggé vált: el kellett menni dolgozni, ha akarta valaki, ha nem. Ennek következtében, illetve az ünnepi alkalmak, szórakozási lehetőségek csökkenése miatt az öltözködésben egyre fontosabb szempont lett a kényelem, az egyszerűség és a praktikum, így terjedt el a többek között a „kis fekete” is.
Nem Coco Chanel találta fel?
Sokkal inkább a társadalmi helyzet hozta magával a megjelenését. Ez a ruhatípus több szempontból sem hiányozhatott egy nő gardróbjából a múlt század első harmadában: fel lehetett venni munkába és délutáni alkalomra, arról nem is beszélve, hogy a háborús években alig akadt olyan család, amelyik ne gyászolt volna.
Mit hoztak aztán a húszas-harmincas évek?
Egyre népszerűbbek lettek a sportok, a strandok és fürdők – a barna bőr már régen nem a paraszti lét szimbóluma volt, hanem szinte kívánalom –, kezdett elterjedni az autós és a tömegközlekedés. Mindez megint csak a ruhák egyszerűsödésével járt; nálunk is van például egy első látásra meghökkentően merésznek tűnő sortos nyári strandruha a harmincas évekből. A korábbi rendszer, az, hogy Párizs irányítja a női, London a férfidivatot, egyelőre maradt, a magyar szabók is ebbe a két városba utaztak inspirációért, ötletekért, szabásmintákért. Legalábbis a krém, mert a rétegzettség akkor már óriási volt a szakmában a nagyon elegáns, jó nevű szalonok mestereitől a gyakran illegálisan dolgozó zugvarrónőkig. Minden fronton nagy harc dúlt a megrendelőkért, hiszen Trianon után hirtelen megcsappant a vevőkör. Azelőtt Magyarország legtávolabbi szegleteiből is sikk volt Budapestre járni ruhát készíttetni, ennek az idilli korszaknak 1920 után vége szakadt.
Ekkor indult be a később, a szocializmusban csúcsra járatott tömeggyártás is?
Nem. Az ebben az időben még gyerekcipőben járt Magyarországon. A konfekcionálás alapfeltétele ugyanis a tőke. Az pedig nemigen volt. Ahogyan anyagok sem.
Mi változott a második világháború után, amikor meg már gyakorlatilag más sem maradt, mint a tömeggyártás, többek között a Május 1. Ruhagyárral?
A szabómesterek száma a korábbi „túltermelés” után drasztikusan lecsökkent. Az iparosok között sok volt zsidó származású, őket először a zsidótörvényekkel szorították háttérbe, és sokan nem tértek vissza a koncentrációs táborokból. Mások a fronton vesztek oda. Ami a ruhákat illeti, rengeteg elpusztult, a megfelelő anyagokhoz pedig 1945 után egyáltalán nem lehetett hozzájutni. Néhányan a sok nehézséget túlélők közül egyébként újra próbálkoztak szalonnyitással, aminek aztán az államosítás vetett véget; a tárlaton is felidézünk egy ilyen szívszorító történetet.
Azt is lehet mondani, hogy a budapesti divat elmúlt százötven éve a csillogó-villogó felszín mögött a törésekről, veszteségekről is szólt?
Igen, ahogyan az egész országé is. És a nagy újrakezdésekről. Az államosítás, a kitelepítések után is történtek azért jó dolgok. Mások mellett ekkor vált az Iparművészeti Akadémiából Iparművészeti Főiskola, tehát felsőoktatási intézmény, és megszületett két új szakma: a ruhatervező és a textiltervező iparművész. És igen, beindult a tömeggyártás, már csak azért is, mert a háború után fel kellett öltöztetni az embereket: gazdagnak, szegénynek egyaránt oda lett mindene a szétbombázott Budapesten.
A szocializmus évtizedeiben mennyire gondolkodhattak, kísérletezhettek szabadon a tervezők?
Nem volt túl nagy változatosság, ez tény, de azért a legtöbben még a nagy gyárakban is megpróbálták valahogy kamatoztatni a tudásukat, tehetségüket. És akadt néhány kiemelt vagy különleges státuszú hely is, például a Rotschild Klára vezette Különlegességi Női Ruhaszalon vagy a Budapest Divatszalon, később, a nyolcvanas években a Kék Duna.
Az ország divatiparát az 1950-ben létrehozott Magyar Divat Intézet irányította. Kezdetben ideológiai alapon: nehogy már a Nyugat mondja meg, mire van szükségük a szocialista országok dolgozó nőinek. Majd a háttérnyomás fokozatosan enyhült, és a tervezők lassanként újra eljárhattak a külföldi vásárokra, párizsi bemutatókra.
Az ott látottak alapján készítették el a mintakollekcióikat. Az egyedi darabokat nyilván elsősorban a politikusfeleségek viselték, ám a legújabb divatú minták, szabásvonalak, ahogyan az lenni szokott, lassan leszivárogtak a konfekcióba is. A változást jól mutatja, hogy az egyetlen szocialista divatmagazinnak, az 1949-től 1993-ig kiadott Ez a Divatnak 1975-ben új főszerkesztője lett. A mindenki által csak Babának hívott Faragó Ilonát Zsigmond Márta váltotta fel, aki kívül-belül megújította a lapot. Ő már sajnos nem él, de a fi a sokat mesélt nekünk róla, hogyan próbálta az édesanyja elterjeszteni itthon a nyugati öltözködési kultúrát.
Amihez, legalábbis a francia vagy az olasz nők természetes eleganciáját tekintve, mintha még mindig nem zárkóztunk volna fel.
Náluk nem is volt kommunizmus, ami az emberek tudatát is alaposan és szinte máig hatóan áthuzalozta. NyugatEurópában a második világháborútól kezdve fogyasztói társadalom épült, amiben mindenki megtalálta a magához illő viseletet, kiegészítőt. A tömeggyártás persze ott is kialakult, sőt, sok nyugati cég Magyarországon végeztette a bérmunkát – ami szép lassan ugyancsak növelte a hazai színvonalat, és nem kevés bevételt hozott. A rendszerváltozás után, a KGST megszűnésével és a nyugati cégek keletre költözésével viszont az egész magyar ruhaipar összeomlott. A helyére jöttek be azok a nagy, a világot mára teljesen leuraló fast fashion márkák, amelyek üzletei minden bevásárlóközpontban megtalálhatók. De idővel magukra találtak a magyar tervezők is, egyre többen képviselik a sokszínű tehetséget, magyar kreativitást.
Ma a legtöbben a fast fashion boltokban vesszük a viszonylag olcsó ruhadarabokat, akkor is, ha egyáltalán nincs szükségünk rájuk.
Ezek ráadásul többnyire műanyagból készülnek, az előállításuk és a megsemmisítésük egyaránt környezet[1]szennyező, s a ruhaipar eleve nagyon energiaigényes az anyagok, vegyszerek révén. A szakmában sokan keresik mostanában a választ ezekre a problémákra; ez jól mutatja, hogy a divat mindig lakmuszpapírként jelzi a világ változásait.
Lassan tehát újabb divattörténeti fordulópontnál vagyunk?
Igen. Emiatt is mutatjuk be a kiállításon a jövő divatját izgalmasan reprezentáló darabokat: a tervezők ezeknél már környezettudatos megoldásokat, újrahasznosított anyagokat és etikus gyártási módszereket alkalmaztak. Ezzel egyben arra is rávilágítunk, milyen messze jutottunk százötven év alatt a kezdőponttól, azaz az 1873-ban Budapesti Bazárnak átkeresztelt Pesti Hölgy-divatlapban szereplő öltözékektől.
150 év és 120 öltözék a Kiscelli kiállításán
A 2024. április 14-éig látogatható Divat & város tárlat több mint százhúsz teljes öltözékkel, valamint kiegészítőkkel, dokumentumokkal, zászlókkal, jelvényekkel és más tárgyakkal kelti életre a múlt korszakait. A hat témán átvezető kiállítás az 1873-tól 2023-ig terjedő időszakot öleli fel az egyes évekhez és azok eseményeihez kötődő közel kétszázötven tárgy révén – amelyek közt egyedi darabok és a konfekcióipar termékei egyaránt szerepelnek. Ezek főként a Kiscelli Múzeum saját gyűjteményéből származnak, de a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti, a Közlekedési és a Hadtörténeti Múzeum, valamint az Országos Széchényi Könyvtár is kölcsönzött tárgyakat. A legrégebbi darabok a kiegyezést követő évekbe repítik vissza a látogatót, a századforduló Budapestjét néhány csodálatos, a 20. század elejéről származó, szecessziós divat szerint készült női ruha, köztük egy ír csipkével díszített uszályos sétaruha, illetve egy autósköpeny képviseli. A 2000-es évek határvonalat jelentenek a koncepcióban, a tárlat ettől kezdve már nem évek szerint szerveződik, hanem huszonhárom kortárs hazai divattervező Budapest ihlette munkáit mutatja be. A felvezető plakátkampány – Tombor Zoltán fotói – középpontjában három kivételes és példaértékű, a divat három generációját képviselő nő áll: Pataki Ági modell és producer, Epres Panni divatmodell, valamint a világhírű modell és vállalkozó Axente Vanessa.
Kiemelt fotó: Ficsor Márton
