Ajánlottuk már a Zucker Művek legújabb, a lakótelepek mikrovilágát bemutató albumát és a nagy sikerrel futó Budapest. Az első aranykor kiállítást is a Fortepan birtokába került kincsekkel, a Deutsche Fotothek drezdai archívumából előkerült képeslapokkal és negatívokkal az 1900-as évek elejéről. A Fortepan már rég nemcsak teret tart közös vizuális emlékezetünknek, de tematikus sorozatokkal, kiállításokkal, az újrarendezés gesztusával újra és újra a múltba merülésre hív.
Ezt teszi az albumsorozat korábbi, harmadik darabja, a Kérek egy feketét és a szintén a főváros 150. születésnapjára rendezett Közös otthon, saját érzés – Óbudai írók, írók Óbudán kiállítás is. Utóbbi ugyan a Magyar Nemzeti Galéria tárlatánál tágabb idősávban mozog, egyik súlypontja óhatatlanul Krúdy Gyula Óbudája éppen abból az időszakból, amelyet a német Brück und Sohn képeslapkiadó budapesti fotói megidéznek.
A kávéházi kultúra születésének, felvirágzásának évei ezek, amikor „az élet általában ünnepélyesebb volt”, írja 1932-ben Krúdy, és az épülő új világvárosi kulisszák lenyűgöző ereje mellett arról lehetett tudni, bizony éppen jól mennek a dolgok, hogy „az emberek azon vitatkoztak, hogyan kell a jó feketekávét főzni. És erről módszereiket, titkaikat előadták”.
Ha kijön az ember a Magyar Nemzeti Galériából, vagy becsukja a Fortepanon is böngészhető első aranykori archívumot, szeme előtt percekig még a történelmi süllyesztőben bő évszázad alatt eltűnt emberek arca lebeg. Krúdy szavai szebb színt festenek köréjük, mint a képeslapok utólagos színezéséhez bevetett AI: „Így kávézgattunk Pesten, amikor minden valamirevaló utcában, utcasarkon kávéház nyílott, a kávéfőzők versengtek a »jó feketék« főzésében. Eötvös Károlyt csibukjával és kis csészéjével a kirakatba ültették az Andrássy úton, a Redoutban a nagyszakállú pesti polgármester ült, mintha csak azért ment volna be minden ebéd után a kávéházba, hogy ellenőrizze, milyen kávét főznek a lakosságnak.”
Csak peregnek aztán a képek: mi volt, mi lett. Olyan fanyar szájíz marad egy ilyen kis történelmi kiruccanás után, mint amilyet a zaccból duplán lefőzött presszó hagyott a hatvanas években, hiába a kasszírnő bájos mosolya.
Hatvanas évek, kávégép, eszpresszó
Meg is érkeztünk hát a kávéházi virágkor utóéletéhez, a csillogó kávéházaktól a népi kávézás köztereiig, az eszpresszókig húzódó ív túlsó végéhez. A Kérek egy feketét képválogatása mintha egyenesen folytatná a Brück und Sohn képeslapjait. A fény és a gazdagság illúziójának átjáróházait még a kommunista ideológia sem volt képes megsemmisíteni, csak más klímával – rosszabb kávé mellett – lehetett elidőzni a cifra nyomorúság kellemességében. Erre hív ez az album, akár otthon, akár új hullámos filterkávé mellett egy poszthipszter köznappaliban, csak hogy az íven túli megélés is meglegyen.
Imbisz a Nyugati (Marx) téren, 1959
Mesél ez a válogatás eszpresszókról és csatolt részeikről, a nem túl nagy kifutást megélt aszpikszentélyekről, azaz az imbiszekről, a cukrászdákról, a teraszokról és külön szociológiájukról, saját íratlan törvényeikről. Műbőr fotelek és elnyűhetetlen burkolatok, átvághatatlan dohányfüst és szellős teraszok mindent feledtető napfénye. Deklasszált grófnők és láncdohányzó szocialista brigád, az egymagában legfeljebb várakozó, de minimum párban járó cukrászdai néni, a nagyhatalmú kasszírnő és társaik mind megjelennek. Megint csak a történelmi narratívában megsemmisülő egyszeri, az ember. Ahogy a Fortepan gyűjteményének összessége, ez a füzet is megadja annak jóleső illúzióját, hogy talán mégsem tűnünk el hirtelen. Súlytalanul és nyomtalanul. Kivétel nélkül.
Fotók forrása: Fortepan
