A tudományos ismeretterjesztés nagy alakja volt, anyanyelvünk őrzője és egyik legalaposabb ismerője. Értette és tisztelte a nyelv belső logikáját, őrizte értékeit, de azt is elfogadta, hogy az az idővel és a használóval együtt változik. Szerette játékosságát, de mindig felemelte a szavát a silányítás és az igénytelenség ellen. Nem bírált, sokkal inkább magyarázott, példákkal illusztrált, és azért tudott olyan meggyőző lenni, mert napnál világosabb volt, hogy komolyan veszi a minket legszorosabb szállal összekötő csodát – a magyar nyelvet. Szakmai folyóiratok, előadások, televíziós műsorok és mozgalmak őrzik gondolatait és véleményét, sok-sok tanítványa pedig viszi tovább a lángot.
Életének kilencvenkettedik esztendejében halt meg, békésen és csendben egy hosszú, munkával teli élet után, boldog nagypapaként, sőt dédnagypapaként. Büszke lehetett kandidátusi címére, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvi Bizottságában végzett munkájára, a Magyar Nyelvőr, az Édes Anyanyelvünk, az Élet és Tudomány, valamint a Szabad Föld hasábjain megjelent írásaira és a sok-sok gyakorlatias tanácsra, amelyet a különböző nyelvi műsorokban nemritkán finom humorral kísérve kaptunk tőle. Elismerései között ott a Magyar Örökség és a Prima Primissima díj is.
