Utoljára a Fortepan hatalmas digitális archívumából rendezett 2019-es kiállítás (digitális változata most is elérhető) okozott olyan keszonbetegség utáni lábadozásszerű szédülést, mint a tavaly év végén megnyílt Magyar Menyasszony. A Magyar Nemzeti Galériában anno ott volt a falakon az egész huszadik század. Minden, ami és ahogyan történt, egészen emberközelből, kisemberközelből. „Minden múlt a múltam” – állt a mottó Rakovszky Zsuzsától a plakátokon, egységbe rendezve, ami szinte felfoghatatlan.
Most is ez a helyzet. A Magyar Nemzeti Múzeum vállalkozása Simonovics Ildikó kurátor vezetésével könnyed, egydimenziós divattörténeti jutalomjátéknak indult. Az volt a cél, hogy féltve őrzött esküvői ruhák, múzeumi tárgyak és civilektől származó felajánlások segítségével áttekintést adjon az esküvőhöz kapcsolódó hagyományokról. A múzeumé például egy világszenzációnak számító ruhaköltemény, Mária királyné 1522-ből való menyasszonyi öltözete, ennél régebbi egész Európában is csak egy van. Meg is volt tehát a sztárdarab az alapötlethez.
Biznisz vagy szerelem? – Magyar menyasszonyok múzeumi fókuszban | Magyar Krónika
Olvassa el a Magyar Menyasszony kiállítás főkurátorával, Simonovics Ildikóval készült interjúnkat!
Csakhogy a ruhákhoz – gyakran eddig el nem mesélt – történetek tapadnak. Elindult egy közösségi gyűjtés is, három év alatt pedig létrejött Magyarország legnagyobb online esküvői gyűjteménye, amely máig folyamatosan bővül egy közel 13 ezer fős Facebook-csoportban, a kiállításon pedig kapunk is belőle ízelítőt egy installációban.
Az esküvői kép eleve valamiféle esszencia. Két élet összefonódásának kimerevített pillanata, a ki nem mondott remények feszültségével. Minden nap kerül fel olyan, amely elidőzésre, a családi történetek és a személyes jelen vagy önmagában a házasság huszonegyedik századi valósága feletti töprengésre hív. Aki eddig nem túrta fel a padlást a dédnagymama esküvői emlékeiért, hát most lehet, hogy nekiszalad.
Máris átugrottunk néhány dimenziót, de a Magyar Menyasszony küldetése és a projekt jelentősége valójában ez. Az elmúlt fél évezredből kiemelt ötven női sorson, a kimondott igenek mögött húzódó történetek feldolgozásán keresztül felmutatja a feleségek, az anyák hétköznapi heroizmusát, és a fél évezredes magyar házasságtörténeti ív súlya alatt önreflexióra késztet.
Simán végig lehet persze járni a tereket úgy, hogy az egész egy elbűvölő divattörténeti kaland aranykeretbe foglalt pártákkal, arisztokratikus pompával és közelmúltbeli eleganciával. Megközelíthető úgy is, mint egy izgalmas néprajzi tudástár, amiből kiderül, miért volt régen kevesebb válás, miért nem volt meg a férfi nő nélkül, miért kötötték pártába a nő fejét, mire való a kelengyeláda, vagy hogy valóban őrzi-e a szűzhártya a szüzességet.
Ha letaglózó a ruhák és a történetek súlya, kalandozhatunk külön a házasságra adott kortárs reflexiókban is.
Karcis Gábor immerzív tere, egy video mapping módszerrel létrehozott lakodalmi asztal például azonban pontosan oda mutat, ahol a kiállítás szíve lüktet, mindezek mögött vagy alatt. Egy ma nem véletlenül divatos, nagy jelentőségű témánál, a transzgenerációs örökségnél.
| NŐK AZ IDŐVONALON Jó ezer éve tehát, hogy lányt rabolni, feleséget vásárolni – Szent István törvényei óta – nem magától értetődő gyakorlat, de még innen is kétszáz év, mire a nők örökölhetnek (1222, Aranybulla). Ehhez képest még csak nemrég, százötven éve, hogy nő és férfi a törvény előtt egyenlő, feltéve, hogy a nő betöltötte a huszonnegyedik életévét, vagy férjhez ment. Százharminc éve még bármi is történt egy házasságban, közjogi értelemben közömbös volt: csak 1894 óta válhat el a sértett fél, ha házastársára bizonyítja vétkét. Feleséget verni viszont csak 1997 óta nincs rendben a törvényhozók szerint sem. Nagyanyáink még úgy születtek, hogy az ország sorsáról csak férfiak döntöttek: nincs nyolcvan éve, hogy a tizennyolc év feletti nők 1945-ben választójogot kaptak. Történelmi léptékben egy füttyszó csak, hogy 2022-ben Magyarországnak már női köztársasági elnöke van Novák Katalin személyében, 2023-ban pedig az első magyar nő, Karikó Katalin Nobel-díjat kap. |
Ha minden múlt a múltam, minden női sors is tükröződik bennem, adja magát a folytatás a lakodalmas installáció leveses tányérjába nézve, amelyből egy nagyszülői pár arcképe néz vissza. Ilyen egységben még nem volt érzékelhető, ami tudható. Hihetetlen, radikális változáson ment keresztül a társadalmi berendezkedés nem ötszáz, de száz év alatt is, amikor nők problémáiról nem lehetett beszélni, legfeljebb bele lehetett betegedni.
A lázadásnak ára volt, ahogy az a felvillantott történetekből is látszik. Időnként brutálisan megalázó élettörténetek hatása öröklődik tovább a következő generációkra, amelyek aztán – a transzgenerációs elmélet egyre pontosodó tudománya szerint – megjelenhetnek náluk különböző tünetek formájában a társbetegségekbe torkolló major depressziótól a női szerepek részleges vagy teljes elutasításáig. Ha beleengedjük magunkat ebbe a dimenzióba, bizony jöhet az a mélymerülés utáni – inkább jóleső – szédülés.
Ez az a kiállítás, amelyet többször kell látni. Egyedül, férjünkkel, lányunkkal, anyánkkal. Minden összefüggésben újabb megértéseket, felismeréseket adhat, és bizonyos, hogy összehoz generációkat, hogy – a kurátort idézve – „az unokák az előkerült fényképek apropóján beszélgessenek a nagymamákkal, tiszteljék, becsüljék meg őket azért, hogy a miénknél sokkal súlyosabb korokban is sziklaszilárdan helytálltak”.
A projekt még ezen az ambíción is túlteljesít. Soha nem volt még olyan időszerű a házasság lényegéről gondolkodni, otthon és társadalmi szinten beszélgetéseket elindítani, mint most, amikor a válási statisztikák szerint már közel annyian válnak, mint ahányan házasodnak évente, és már abban sincs konszenzus, mi női és mi férfi attribútum. Ez a párbeszéd most hátteret és keretet kap ezzel a kiállítással. Ziccert pedig nem hagyunk ki.
Fotók: Magyar Nemzeti Múzeum
