Azt illetően, hogy a második világháborúban a nyugati légierők hány katonája halt meg vagy esett hadifogságba Magyarországon, nem rendelkezünk pontos számokkal. Egy forrás szerint az amerikai légierő nagyjából kétezer embert veszíthetett a magyarországi bevetések során, ebből pedig körülbelül hatszáz lehetett azok száma, akik meghaltak – őket a lezuhant repülőroncsokhoz közeli falvak, városok temetőiben temették el. A Budaörsi úton temetőt létesítettek a főváros környékén meghalt amerikai katonák, szám szerint 278 fő számára. Bár maradványaikat a háború után exhumálták, s amerikai vagy nyugat-európai katonai temetőkben temették újra (így tették a más magyar temetőkben elhantolt katonák esetében is), a Budaörsi úti létesítmény megmaradt emlékhelynek, kerítésén az Egyesült Államok lobogóját ábrázoló domborművet helyeztek el – néhány éve az amerikai nagykövetséggel folytatott egyeztetés után az emlékhely elbontásáról döntött az XI. kerületi önkormányzat.
A Fortepan archívuma őriz néhány fotót, Karabélyos Péter felvételeit, amelyeken – a mellékelt szöveg szerint – magyar katonák fogságba esett amerikai repülősőket kísérnek Veszprém utcáin. Képzelhetjük, milyen elképedést kelthetett, amikor megjelentek a viharvert jenki repülősök a kisvárosban: elég csak egy pillantást vetni a menet szélén ácsorgó gyerekekre. (Veszprémiek számára külön érdekes lehet, hogy az egyik fotón látszik a Kossuth utca és a mai Brusznyai Árpád utca sarkán a Hungária söröző – az épületet a belváros átalakításakor, a hatvanas években a környező házak jelentős részével egyetemben lebontották.) Hogy mi lett a sorsuk a képeken látható hadifoglyoknak? Nem tudhatjuk. De az újságarchívum számos érdekes történetet tartogat Magyarországon elfogott pilótákkal kapcsolatban, akiket – tegyük hozzá – az amerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiákra alaposan rájátszva mutattak be a lapok.
A Pápa és Vidéke július 9-ei, Internáltak egy ellenséges pilótát babusgató nőt című rövid híre akár egy háborús romantikus film alaptörténete lehetne:
„A veszprémi rendőrkapitányság nemzetvédelmi okokból internálta Szapper Ilona veszprémi lakost, aki a péti bombatámadásnak a veszprémi kórházban ápolt sebesültjei közé elhelyezett amerikai pilótát meglátogatott és neki evőeszközt, poharat, szappant, süteményt, cigarettát stb., sőt virágot is vitt, ugyanakkor azonban a magyar sebesültekről tudomást sem vett.”
A hölgynek valószínűleg nem esett komolyabb bántódása, a következő év októberében a Magyar Közlöny arról számol be, hogy a „veszprémi államügyészséghez a XII. fizetési osztály 3. fokozatába ideiglenes minőségű irodasegédtisztté” nevezték ki.
A Székely Nép április 29-ei számában a bombatámadásoknak különösen kitett észak-balatoni régióból tudósít:
„A magyar és német vadászrepülőgépek itt a Balaton térsége felett szállnak szembe és veszik fel a harcot az érkező ellenséges bombázókkal.”
A cikk szerzője egy csendőrlaktanyában személyesen is találkozik „hét légiterroristával”, akiknek gépét lelőtte a magyar légvédelem.
„Nagy érdeklődéssel nézek végig rajtuk. Valamennyien fiatalemberek, a harmincadik életévét még egyik sem érhette el. A parancsnokuk százados, ő volt a gép főpilótája is. Keményarcú, sötéttekintetű legény, bőrruhájukkal Garry Cooperre emlékeztetnek, határozottan van némi hollywoodi jellege az egész csoportnak.”
Kiderül aztán, hogy egy magyar származású őrmester, bizonyos Kálmán G. Horváth is az elfogott katonák között van.
„Ugyanolyan közönyösen, cinikusan néz ránk, mint a többiek, semmiféle lelkiválság nyomait nem lehet felfedezni rajta azért, hogy hazájára vetett bombákat, vagy zúdított gépfegyvergolyókat még nemrégiben, hogy azt a földet támadta, amelyben őseinek csontjai porladnak.”
Horváth a riporternek magyarul meséli el: szülei Sopron környékéről vándoroltak ki, ő már Ohióban született, s korábban egy csőbútorgyárban dolgozott.
A Pápa melletti Tapolcafő határában – írja májusban a Vásárhelyi Népujság – egy makói illetőségű ejtőernyős, bizonyos Németh János vívott harcot „a Budapest bombázására indult, de lezuhant egyik amerikai Liberátor bombázó néger és indián terroristáival” – „két néger, egy indián, egy mulatt és három zsidó” került a magyarok kezei közé, a „behemót néger” néhány nappal később a szombathelyi kórházban meghalt.
A hadifoglyok jó ellátásukról és a Liberatorok príma felszereltségéről vallottak fogvatartóiknak, de a riport szerint anyagiasságukról is tanúbizonyságot tettek: „Nem többet, mint azt kérték, hogy egyik társukat, akinek már eddig 5 berepülése volt, az egyik kevésbé sérült géppel engedjék vissza, hogy a [prémiumként] 25 ezer dollárt felvehesse s akkor hálából egy angol Liberátor gépet hoz vissza sértetlenül.”
Az újságcikk folytatásából azt is megtudhatjuk, hogy Kiskundorozsmán a tanyai lakosság Szeder János, a Magyar Országos Véderőegylet elnökének irányításával, mordályokat és vadászpuskákat ragadva indult egy sérült bombázóból kiugrott katonák felkutatására.
Júniusban egy légitámadás alkalmával harmincegy amerikai és angol származású pilótát és műszerészt szedtek össze Budapest környékén. Ekkorra a korábban még blazírt, filmsztárokra hasonlító nyugati repülősök megfélemlített gengszterek képét öltötték a sajtóban. A Függetlenség nevű szélsőjobboldali lap állítja: „az angolszász sajtó által agyondicsért »légi hősök« úgy viselkedtek, mint a legközönségesebb hitvány, beijedt bűnözők, vagy vagyonrejtegető zsidók, amikor a hatóság elfogja őket”. A lakásaikból kibombázott polgárok állítólag meg akarták támadni a repülősöket, de a hatóságok megakadályozták őket ebben.
Kunszentmártonban – írja július 5-én a Magyarország – a bombázások miatt hajléktalanná vált Pest környéki munkásokat helyeztek el, s mikor ide amerikai katonákat szállítottak, szintén majdnem lincselésre került sor. „Valamennyiük öltözete: egyformán vékony trikóselyem kezes-lábas alsóruhájuk van, afölött zsávolyszerű kezes-lábas, majd vízhatlan felsőruha. Mindegyiküknél 48 dollár készpénzt találtak, ezenkívül gumi mentőövet, egy celofándobozban kis iránytűt, selyemtérképet, rágógumit, csokoládét, különböző tablettákat, elsősegélynyújtó felszerelést és cigarettát.”
A Sopron megyei Iván községben „vasvillás öregasszonynak adta meg magát egy ejtőernyős légigengszter”. Egy másik, Alszopor és Simaság között fogságba esett repülősről így ír a Dunántúl: „Végül előkerül katonai igazolólapja, amely szerint Whaly Róbertnek hívják. Református vallású, anyja zsidó volt. Villogó szemekkel tekint jobbra-balra a kiváncsiak tömegére. Fényképezni akarják, mire hirtelen lesüti szemét. Igazi bűnöző típus, sötét éjszakán nem szívesen találkoznánk vele. Érthető is. Amikor kissé közlékenyebb lesz elmondja, hogy foglalkozása csavargó.”
A végére maradt talán a legérdekesebb riport, ami már a nyilas hatalomvétel után, Peter Hagen német haditudósító tollából született és a Magyarságban jelent meg: egy budapesti katolikus templomban ministráló repülőtisztet mutat be. Harold Jefferson őrnagy, az „amerikai terrorrepülők” egyik parancsnoka, civil foglalkozása szerint tanító, földre érkezésekor azt kérte, hogy meggyónhasson és ministrálhasson, a német szolgálati hely pedig engedélyezte azt. A riporterrel elbeszélgetve a háborút nagy szerencsétlenségnek nevezte, ugyanakkor nem érzett bűntudatot, amiért a „magyar és német városok ellen vezette terrorbombázóit”. „Azokról a szörnyűségekről, amelyeket saját terrorbombái okoztak, persze egy szót sem szólt. Igazi amerikainak mutatkozott, azért írtunk is róla” – írja Hagen.
Kiemelt fotó: A Szabadság tér – Kossuth utca sarkán, a Takarék-udvar előtt fogságba esett amerikai repülősöket kísérnek. Forrás: Fortepan / Karabélyos Péter.
