Ha hallgatjuk, tartozunk valahová – Horváth Zoltán a mohácsi sokác kultúráról és a hangszerkészítésről

Mohácson vagyunk, pár lépésre a Dunától. Horváth Zoltán kávéval kínál, majd kinyitja a műhelynek kinevezett szoba ajtaját. A falon és a szekrényben különféle méretű és formájú, gitárra és mandolinra emlékeztető hangszerek, a szekrénynek támasztva a szárított faanyag – habos juhar –, az asztalon pedig, a szerszámok között, az épp születő „művek”. Egy tamburát ad a kezembe: az elsőt, 2001-ből. „Otthon, a konyhaasztalon készült. Hibás volt a fa, megszaladt a véső, bele a tenyerembe.” Aztán eltelt két évtized, beindult a borászat, felnőttek a gyerekek.

A gondolat, hogy a hangszerkészítést csak azért sem szabad feladni, most tört a felszínre.

Zoltán a koronavírus-járvány alatt tért vissza a hangszerkészítéshez, ma pedig az ország legjobb prímásai játszanak a prímtamburáin. „A húsz éve konyhabútornak félretett cseresznyefával kezdtem. Most lett rá időm, energiám, helyem, eszközeim.”

Zoltán 1984-ben, tizennégy évesen Budapesten, a szerb–horvát gimnáziumban kezdett tamburán zenélni némi szülői ráhatásra. „Se focizni, se zenélni nem akartam. Pecázni, bringázni jártunk, a Duna-parton bohóckodtunk.” Ebben a kulturális közegben, bár fel sem fogta, a lakodalmak és bálok zenéje, a sokác dallamok az élete részévé váltak, „hiszen más nem is szólt, csak ilyen zene”. Ösztönösen érdeklődött a hangszerkészítés iránt. „Tudtam, hogyan kell szólnia. Meg sem tudom számolni, hány hangszerem volt. Mindig kerestem a jobbat, a szebbet.” Most is van öt-hat prímtamburája, mellette több darab a hangszercsalád minden tagjából.

Első tamburája elkészítésekor Zoltán már hosszú ideje zenélt, több zenekarban, több országban.

„A mohácsi sokácok népzenéjében a duda mellett alaphangszer a tambura. Főként prímtamburán játszottam, de a hangszercsalád több tagja is megfordult a kezemben.”

A zágrábi egyetemi évek alatt vendéglőkben játszott. „A horvát vendéglátásban vonós cigányzenekarok helyett tamburazenekarok játszanak” – meséli. A zágrábi időszak után tíz évig a Vujicsics Együttessel koncertezett, turnézott, és több lemezfelvételen is közreműködött. A zene miatt sokfelé járt külföldön is, legfőképp az olasz és francia borok inspirálták. „Ezeknek a külföldi turnéknak köszönhetem a bor szeretetét, ismeretét. Így lett a zenéből a bor, és most újra a hangszerek felé vettem az irányt.”

„Őseink, a sokácok, akik Boszniából érkeztek ide a dudával és egy kis samicával, később szívesen átvették a tamburát, hiszen magukénak érezték. A samica az őstambura, a kiindulópont, amiből később kialakult a tambura-hangszercsalád.” Meséljen még erről, kérem Zoltánt, hiszen sokunk számára egzotikus lehet ez a hangszer. „A tambura eredetileg a dudához hasonlóan szólóhangszer volt, elsősorban ének kíséretére használták. A tizenkilencedik század végén a magyar vonós zenekarok mintájára alakult ki a teljes hangszercsalád, melyet a déli szláv népek, szerbek, sokácok, bunyevácok, horvátok használtak előszeretettel. Az a hangszercsalád, amelyet mi használunk Mohácson, a Szerémségben alakult ki, de több vonalon, többféle hangolásban és rendszerben indult el az evolúciója. A Duna mentén, egészen Komáromig elterjedve, kialakult egy kvartrendszerű hangszercsalád. Kis zenekarokra ez a legalkalmasabb.”

Szabadkán, Újvidéken, Eszéken és Zentán egész hangszerkészítő dinasztiák adták át a tudást, de Mohácson nem voltak jelentős műhelyek. A dunai hajósok hozták fel a hangszereket, és előfordult, hogy egy hangszer egy-két kanna borért cserélt gazdát.

„Mert zenészek mindig voltak. Egykor híresek voltak a bogyiszlói vagy bátai tamburások, de még a Lupa-szigeten, a roma zenészeknél, hajókon is megszólalt a tambura. A Szentendre környéki szerbeknél a mai napig megtaláljuk azokat a hangszereket, amelyek hajón érkeztek. A Duna mentén, az Alföldön a magyar népzenében is szívesen használták, sőt a mai napig használják ezeket a hangszereket.”

A hangszercsalád elemei a prímtambura, basszprímtambura, kontratambura (vagy tamburabrácsa), tamburacselló, tamburabőgő. „A család minden tagjából lehet többféle, több szólamot játszhatnak – avat  be Zoltán. – A prímtambura szólóhangszer, ez a legkisebb. A basszprímtambura egy kis méretű bécsi női gitár mintájára alakult ki. Szintén egy gitár méretének felel meg a tamburabrácsa, amellyel akkordokat fognak és ritmizálva kísérnek. A tamburacselló nem akkordozik, hanem ritmizál, az akkordokat bontogatja. Basszuskulcsban jegyzik, méretben pedig a tamburabrácsa és a tamburabőgő között helyezkedik el. A tamburabőgőt a vonós nagybőgőhöz hasonlóan alakították ki, azzal a különbséggel, hogy kemény acélhúrjai vannak, pengetővel szólaltatják meg, és a fogólapon bundokat találunk, mint egy gitárnál.”

A huszadik század elején tamburazenekarok komplett klasszikus zenei feldolgozásokat szólaltattak meg, és turnéztak is ezekkel a műsorokkal. „Ez a magas szintű zenei kultúra leginkább a népzenében élt tovább, de a híres újvidéki, eszéki, zágrábi tamburazenekarok a mai napig játszanak klasszikus zenét.” Zeneiskolában oktatják a hangszert Horvátországban, Szerbiában vagy akár Budapesten, a Zeneakadémián, a legmagasabb szinten, a népzeneoktatás keretein belül.

„A kisgyerekeket már néhány egyszerűbb dallammal meg lehet fogni. A fiam is így kezdte, hároméves kora óta cipeli a tamburát, ötéves kora óta zenekarban zenél. Ilyen egyszerűen is el lehet kezdeni, de magas szinten is lehet művelni.”

Magyarországon ma néhány százra tehető a tamburazenészek száma, viszont Zoltán szerint akár Horvátországban, akár a horvátok lakta magyar falvakban reneszánszát éli a hangszer. „Identitás van mögötte. Ha hallgatjuk a tamburazenét, tartozunk valahova.”

Zoltán még úgy nőtt fel, hogy nyáron, a nyitott ablakon egyfolytában a Duna-parti csárdák tamburazenéjének kavalkádja szűrődött be. Minden csárdában, étteremben tamburások, elsősorban cigány zenészek muzsikáltak. Ma már ez csak emlék. Viszont a busójárás reneszánszát éli, a hagyományhoz pedig szervesen kapcsolódik a tamburazene. „Busójáráskor tambura szól az egész városban. Volt egy mélypont, amikor összesen egy zenekar volt Mohácson, ma újra van vagy öt. Sok a fiatal zenész, tanulnak egymástól és olyan tanároktól mint Pávkovics István vagy Versendi Kovács József. A tambura-hangszercsalád még jó ideig biztosan élni fog Mohácson.”

Muszáj beszélnünk a fáról, hiszen szebbnél szebb alapanyagok hevernek körülöttünk a műhelyben.

Hagyományosan a juhart használják hangszerfának, ennek egy különleges változata a habos juhar. „Akusztikus hangszerekhez nincs is jobb. Különleges, ritka, nehezen hozzáférhető. Van most pár köbméter a padláson, de annak kell még vagy négy-öt év, és utána is meg kell válogatni a szálirányt.”

A fa mindig mozgásban van, de minél többet pihent, annál stabilabb. Tamburákat készítenek még gyümölcsfából, például cseresznyéből és dióból, ezeket a nagy hangszerkészítő manufaktúrák is használták hagyományosan. A rezonáns, a fedlap mindig lucfenyő, lehetőleg ezer méternél magasabban nőtt fából. „A boszniai, horvátországi alapanyagok a legjobbak. Szerencsés vagyok, mert beszélem a nyelvet, ismerem a kultúrát, befogadnak az emberek, elárulják, hol lehet hozzájutni a legjobb fához.”

Mahagóni szóba jön? – érdeklődöm. Persze, hogy szóba jön, de drága, és hagyományosnak sem mondható. „Meg minek, miért irtsuk? Miért hozassam ide távoli országokból?

Hiszen van nekünk saját juharunk, ami megújul, ha megfelelő az erdőgazdálkodás. És akusztikailag tökéletesen megfelel a népi hangszereknek, de hegedűket, gordonkákat, gitárokat is készítenek belőlük.

Készítettem már hangszert mahagóniból, a fát ajándékba kaptam, húsz évvel ezelőtt fűrészelte fel valaki, talán lépcsőanyagnak hozták be. A fiam kapott belőle egy brácsatamburát.” Zoltán fia egyébként a tambura mellett gitározni is elkezdett. „Mi tamburások vagyunk, tehát olyan elektromos gitárt fogok készíteni, ahol a fa látszik. Metálpirosat az készítsen, aki ért a metálfényezéshez, én a fa szépségéhez és kiválasztásához értek.”

És a zenéléssel hogy áll mostanában Horváth Zoltán? – teszem fel a kérdést. „Felléptem a helyi karácsonyi műsoron ezzel a kis samicával” – feleli mosolyogva, de azt is hozzáteszi, hogy nincs zenekara, és nem is hiányoznak a rendszeres fellépések. „Lakodalom, buli szóba se jöhet. Nem érdekel az éjszakázás, a szőlőnek köszönhetően korán kelő ember vagyok.” Persze, a baráti társaságban, bográcsozás, borozás mellett a hangszerek is előkerülnek. A szőlőhegyen tavasztól késő őszig rendszeresen tartanak nyitott pincés estéket borral és élőzenével. A jövőbeli terveiben kicsit kevesebb bor és több hangszer szerepel. „Szeretném, hogy a fiatalok jó hangszeren tudjanak játszani. És hogy ne múljon el úgy az élet, hogy ne hagynék valami maradandót, értékeset.”

Fotók: Sámson Gergely