Piliscséven és környékén mindenki ismer, hiszen jó pár éve van egy virágboltod a településen. Mivel foglalkoztál korábban? 

Egy pesti sportiskolában érettségiztem. A virágkötészetbe teljesen véletlenül csöppentem bele, nővérem kezdett el járni egy szakmai tanfolyamra 2008 körül, csatlakoztam hozzá, végül én is levizsgáztam. Mielőtt 2010-ben megnyitottam a boltot, pár évet külföldön éltem és dolgoztam: megfordultam Belgiumban, Cipruson, Ausztráliában, voltam futár, animátor, kézilabdáztam, dolgoztam szállodában.  

Noha a sport mindig is jelen volt az életedben, az nem szokványos dolog, hogy valaki a Himalájában túrázzon. Honnan jött az ötlet?

A covid-19-járvány és az azt követő időszak nagyon sok halálesettel járt a környezetemben. Ezért elhatároztam, hogy „elkezdek élni”, kilépek a komfortzónámból. Tíz éven át kis túlzással 0–24 óráig a boltban voltam, se hétvégék, se ünnepek.

Úgy éreztem, megvan mindenem, de élményeim alig.

Dolgozunk, idegeskedünk mindnyájan a hétköznapokban a jövőért, a nyugdíjért; görcsölünk, hogy mire futja a keresetünkből. Aztán lehet, hogy meg sem érjük az időskort, amire félretettünk. Ebből akartam kiszakadni, ezért kezdtem el utazni, járni a világot – tavaly például bejártam Kubát, és ezért indultam tavaly ősszel a Himalájába is. Ott is azt tapasztaltam, hogy a hegyekben élőknek szinte semmijük nincs, mégis sokkal boldogabbak. Elhatároztam, hogy amit ezután sikerül félreraknom, utazásra fogom költeni. 

Hogyan készültél a Himalája-túrára? 

Tavaly januárban jött az ötlet a túrára, és valamikor februárban vágtam bele a felkészülésbe. Nyolc hónapom volt rá, hogy az állóképességemet és a tüdőkapacitásomat növeljem. Sokat túráztam, futottam, bicikliztem, jógáztam, hetente háromszor jártam konditerembe. Kéthetente beiktattam a Piliscsév és Pilisszentlélek közötti, elég jó kis szintemelkedésű, 15 kilométeres túrát tízkilós zsákkal a hátamon. Szeptembertől a túrákon, edzéseken, néha futáskor is edzőmaszkot használtam, amivel oxigénhiányt lehet előidézni. Ez volt egyébként az első komolyabb külföldi túrám.

A Pilisből rögtön a Himalájába?

Igen, így volt.

Rendben, ezt megpróbálom megemészteni. Addig is, beszéljünk arról, hogy tavaly október végén jött el a nagy nap, megérkeztél Nepálba, először ugye Katmanduba.

Október 29-én érkeztünk a fővárosba, egy nagy hazai utazásszervező cég intézett mindent, a tizennyolc fős csapatunkban mindenki magyar volt, korábban nem ismertük egymást. Két napot voltunk Katmanduban, megnéztük a várost, és már várt minket a fő serpánk;  összeraktuk a maximum tízkilós zsákot, amit a serpák vittek, és egy ötkilósat is, ez volt a hátunkon. Katmanduból egy ötórás, emlékezetes buszút következett Ramecshapig, onnan pedig repülővel Luklába – ez már 2800 méteren helyezkedik el, a világ egyik legveszélyesebb reptere, csak fél kilométeres a kifutópálya a hegyek ölelésében. Ott találkoztunk a serpákkal. Kilencen voltak, ebből egy fő serpa és két másik vezetett minket. 

Mennyi ideig tartott a túra? Összesen mekkora szintkülönbséget teljesítettetek?

A teljes kint tartózkodás tizennyolc nap volt, ebből tizenegy napot töltöttünk az Everesten. Kilenc nap fel, három nap le. Amikor felfelé haladtunk 10-12 kilométert tudtunk naponta megtenni, lefelé már napi 20 kilométert is; összesen 130 kilométert tettünk meg. És oda-vissza tizennégyezer méter szintkülönbséget győztünk le. 

Milyenek voltak a serpák? 

A két serpa, aki vezetett minket, az egyik az elején, a másik középen, végig pontosan diktálták az ütemet. Egy óra alatt nagyjából egy kilométert tehettünk meg, azaz egy viszonylag lassú tempóban lehetett csak haladni, hogy a szervezetünk hozzászokjon a körülményekhez. Meghatározott időnként melegedőkben álltunk meg, és arra is nagyon figyeltek, hogy minden órában igyunk, napi öt liter folyadékot kellett magunkhoz venni. Namcse Bazar a serpák fővárosa, ott minden volt, amire csak szükségünk lehetett, a túra harmadik napján értünk oda. 

Milyenek voltak a körülmények a szálláshelyeken? Gondolom, legalább meleg volt. 

Nem igazán. Menedékházakban aludtunk, ahol nem volt fűtés. Egyetlen melegedőhelyiség volt, de persze ott sem lehetett egy szál pólóban rohangálni, plusz öt fok körül volt a hőmérséklet. A túránk alatt egyébként a legalacsonyabb hőmérséklet mínusz 22 fok volt. Ötezer méter környékén még kevesebb a fűtőanyag (leginkább jakürülék), csak este hat és kilenc között volt fűtés a melegedőkben. Rettentő hideg volt, ilyet még sosem éreztem. A fürdést elvileg egy fabódéban kellett volna megoldani, így nemes egyszerűséggel tizenkét napig mellőztem ezt a tevékenységet. Ja, és négyezer méter fölött már nem nagyon váltottuk a ruhákat sem. 

Hogy teltek az éjszakák?

Estére mindent be kellett tenni a hálózsákba, mert egyébként szétfagyott volna. Én nagyon fázós vagyok, ezért profi hálózsákot választottam, amivel még mínusz 40 fokban sem fagynék meg. Mivel a napi öt liter vizet kötelező volt bevinni a szervezetbe, így persze éjjel minimum négy-öt alkalommal fel kellett kelni. Amikor aludtam, jól aludtam. 

Voltak mélypontok? Mennyire viselte meg a szervezetedet a túra?

Hála a felkészülésemnek, én elég jól bírtam a gyűrődést, élveztem végig a túrát, és jó erőben voltam. Négyezer méteren kezdődött egy durva fejfájás, ami négy napig tartott, csak egy ottani fejfájás-csillapító segített. Egyébként más bajom nem volt. 

Luklától az Everest alaptáboráig hatvan kemény kilométert kellett megtennetek. Mikor értetek oda?

A Luklából elindulva a hatodik napon kezdődött két nap akklimatizációs túra, aztán a nyolcadik napon Gorak Sepből, ami 5164 méteren van, és a világ legmagasabban fekvő települése, hajnalban indultunk el az alaptárborhoz, ami 5364 méteren van. Négyórás „séta” volt morénákon, gleccsereken át. 

Mit éreztél, amikor felértetek?

Megkönnyebbülést. Nem tudtam szívből örülni, csak annak, hogy megyünk visszafelé. Nagyjából egy órát töltöttünk fent. Ha ezt a kilenc napot nem csinálod meg, és helikopterrel jössz fel, talán 10 percet tartózkodhatnál ott. Az éjszakát aztán Gorak Sepben töltöttük, itt mint utólag kiderült, a csapatból már sokaknak súlyos problémái voltak, például hallucinációik is. Volt olyan is, aki arra sem emlékezett, hogy fent volt, kis túlzással a tájat is csak utólag, fotókon látta. Este itt mindenkinek 80 alatt volt a véroxigénszintje, a normál érték 98. Itthon, ha 90 körül van, lélegeztetőgépre tesznek. 

A hideg, a fáradtság ellenére tudtad élvezni a túrát?

Persze én is nagyon elfáradtam, de jól voltam, végig élveztem a túrát, sokat nevettem, fotóztam mindent, amit tudtam, sokat beszélgettem a serpákkal. Sokan azért jöttek el, mert valami problémájuk volt. Én az élményért mentem, amit meg is kaptam. Érdekelt, hogy a hegymászók miért mennek oda, miért akarnak továbbmenni. És ki is akartam próbálni magamat, hogy a szervezetem mit bír el. Azt gondolom, hogy minden fejben dől el.

Megérte?

Igen. Majd visszamennék Nepálba, de egy másik helyre. Könnyen függő leszel, mert hiányzik. A nyugalom, a békesség, a gondtalanság. Egyszerűen kitisztul az agyad. Szabadnak érzed magad, mint a madár. 

És a táj, a hegyek.

Persze, ahogy körbevesznek a nyolcezres hegyek, érzed, hogy porszem vagy csupán. És az emberek, a serpák is csodálatosak fent a hegyen, rendkívül alázatosak, kedvesek, segítőkészek és türelmesek. A kisgyerekek is, mindegyik „namaszte”, vagyis „meghajlok előtted” köszönéssel fordultak felénk, amikor találkoztunk velük az ösvényeken. 

Virágkötőként, gondolom, megfigyelted a helyi növényeket, virágokat is?

Persze, a kertek gyönyörűek. 3500 méterig sok minden van, répát, salátát, káposztát, krumplit termelnek, és persze van virág is, büdöske, muskátli rengeteg, bordó levelű borbolyafélék, tuják. 4000 méter felett viszont már semmi nincs. 

A földgolyó mely pontján várhatják az érkezésedet még idén? 

Thaiföldön biztosan, az ottani dzsungeltúrát és barlangászást nagyon várom, de be van tervezve a Kilimandzsáró, esetleg Tibet is. 

Fotók: Székely Beáta