„Szeretleeek!” – ordította egy férfi a mozi sötétjében. A nézők kényelmetlenül feszengtek, pedig nem egy hatásvadász szerelmi vallomásnak voltak fültanúi, hanem a szinkronizálás története egyik félresikerült próbálkozásának. Történt mindez a múlt század első felében, amikor a mozitulajdonosok hangalámondókat szerződtettek, hogy a külföldi filmek dialógusait magyar nyelven – és ordítva – tolmácsolják a nézőknek. Azért kellett kiabálniuk, hogy túlharsogják a film eredeti hangját. Nyilván nem kell különösebben magyarázni, miért hagytak fel viszonylag gyorsan ezzel az illúzióromboló módszerrel a filmszínházak.
A szinkronizálás egyidős a hangosfilmmel, legalábbis a törekvés, hogy a nézők értsék is, amit látnak, és a film mint műfaj újra nemzetközivé váljon. Elkezdődtek tehát a próbálkozások. Feliratozás? Az hol olvasható volt, hol nem, de inkább nem. Jöttek a fent említett ordibáló emberek, akik kevéssé illettek például egy romantikus film meghitt jeleneteihez. Később a nézőknek füzetben árulták a film szövegét – de döntsük el, hogy akkor filmet nézünk vagy olvasunk! Ezután azt találták ki, hogy mindenféle nemzetiségű és nyelvű színészekkel leforgatják a művet, de azt így már nemigen lehet egyazon filmnek nevezni.
Zsákutcából zsákutcába haladt a sokáig csak synchronizálásnak hívott ügy, aztán 1935-ben lépett nagyot előre, amikor a vidéki mozitulajdonosok kérelemmel fordultak a belügyminiszterhez, tegyen valamit. A nézők ugyanis elmaradoztak, hiszen nem értették a külföldi filmeket. Vitéz Kozma Miklós előírta hát, hogy a forgalomba kerülő filmek húsz százalékának magyar nyelven kell megszólalnia, és ha nincs ennyi saját gyártású alkotás, akkor tessék szinkronizálni őket. Az első magyarra átültetett film a Négy és fél muskétás volt, és az elsők között szinkronizálták a Ne sírj, édesanyám (A lourdes-i csoda) című alkotást is, többek között a kilencéves Ruttkai Éva hangjával.
A hőskornak a második világháború vetett véget, a szinkronizálás csak 1948-ban indult újra, ki lehet találni, milyen nyelvű filmekkel. Az első szinkron a Hősök hajója című filmé lett, és két év múlva már tizenkilenc magyarítás szerepelt az elkészült művek listáján. Az első nem szovjet film egy kedves francia vígjáték volt, amely egy kisvárosi vizelde körüli bonyodalmakat mutatott be, és Révai József személyesen engedélyezte a fordítását (Botrány Clochemerle-ben). 1957-ben az addig a Mafilm egyik stúdiójaként működő szinkronrészleg új nevet kapott: Pannonia Filmstúdió lett.
Ha van fénykor, akkor ez volt az. Ott, a Vörös Hadsereg útján (ma Hűvösvölgyi út) dolgoztak a rajzfilmesek is, csupa kedves, vicces ember, és oda érkeztek a színészek, néha öten-hatan álltak a mikrofon körül. Így azzal is lehetett találkozni, sőt együtt dolgozni, akivel az ember színpadon soha nem játszott együtt. A büfében is nagy élet folyt, mert miután Almási Éva odaadta a hangját Monica Vittinek, elbeszélgethetett Sztankay Istvánnal, aki Tony Curtis mondatait magyarította. Básti Lajos hangján szólalt meg Maigret felügyelő, Tomanek Nándorén Soames A Forsyte Sagából. Katharine Hepburn arcához Tolnay Klári hangját rokoníthatták a nézők, Vittorio De Sicáé-hoz pedig Velenczey Istvánét. Minden azzal kezdődött, hogy a szinkrondramaturgok lefordították az anyagot, majd megfelelő szótagszámú szöveget írtak, a szinkronrendezők pedig kiválasztották a színészeket – legtöbbször a karakterek hasonlósága alapján.
Voltak és vannak jolly jokerek, ilyen például Dallos Szilvia, akit megszámlálhatatlan szerepben hallhattunk – például Annie Girardot, Lauren Bacall alakította karaktereknek vagy Barbara Bel Geddesnek, a Dallas Ellie-jének kölcsönözte hangját –, és aki könyvet is írt a magyar szinkronról. Azért volt magas a színvonal, mert a legjobbak álltak a mikrofon mögé. Nagy színészek, akik érezték a tempót, és kihívásnak tartották, hogy pusztán a hangjukkal emlékezetes alakítást nyújtsanak egy-egy tekercsnyi hanganyag felvételekor. Néhány hang talán jobb, mint az eredeti, legalábbis mi, nézők így érezzük. Legjobb példa erre Woody Allen és Kern András párosa: a magyar színész eszköztára semmiben nem marad el az amerikai művészétől.
Jó munkához idő kell, és ez azokban az évtizedekben meg is volt. A színészek még a kilencvenes években is elegendő időt kaptak a munkára. Először megnézhették a jeleneteket eredeti nyelven, majd újra, de akkor már hang nélkül. Ezt követte a próba, és csak ezután rögzítették a mondataikat. Ehhez képest ma, amikor a sokszorosára növekedett a szinkronra váró filmek száma, jóval gyorsabb a tempó. A kilencvenes évek elején hozzávetőlegesen kétszáz filmet hoztak be az országba, ma pedig a sok tévécsatorna, a streamingszolgáltatók és a mozik szinte eszik a filmeket. És mivel a forgalmazók mindenáron meg akarják akadályozni, hogy ellopják az alkotást, elhomályosított képet küldenek át a szinkron céljára.
A színészek sokszor nem tudják kivenni a szereplőt sem, aki helyett beszélniük kell, néha a szájat sem látják. Régen egyszerre többen álltak a mikrofon körül, ma a bővülő technikai lehetőségek mellett már egy dialógust is úgy vesznek fel, hogy a színész csak a maga részét mondja fel, kollégája egy másik napon a maga részét, és összekeverik a hangsávokat.
Ráadásul a rendelkezésre álló idő csökkenésével sok helyen – merthogy több cég is foglalkozik szinkronnal – a színvonalat sem tartják olyan fontosnak. Jöjjön, akinek elég az évek óta nem emelkedő gázsi. Nem a legjobbak kellenek, hanem a megfizethetők.
A szinkron fénykorában a színészek lelkesedését csak növelte, hogy ez a munka viszonylag jól és azonnal fizetett. Az ember a penzuma végeztével odament a rózsa[1]szín cédulájával a pénztárba, és a pénztáros, aszerint hogy hány tekercses feladatért kellett fizetnie, már le is számolta a bankókat. Egy epizódszerep lehet, hogy csak egy vagy két tekercsből állt, egy főszereplőé már jóval többől. Ha sorozatról volt szó, a hangjukat adó színészek ugyanolyan összeszokott csapatot alkottak, mint maguk a szereplők. A Dallas magyar hangjai például együtt utaztak el az Egyesült Államokba, hogy személyesen láthassák a harmadik otthonuknak tekinthető Ewing-farmot.
Külön fejezet a rajzfilmek hangja, ezekhez legalább olyan emlékezetes alakítások fűződnek, mint a játékfilmekhez. Itt van példaként Pogány Judit ikonikus Vuk-alakítása vagy a Macskafogó, amelynek sikeréhez sokat hozzátett a csodálatos színészgárda, többek között Benedek Miklós vagy Haumann Péter. A Frédi és Béninek az első időben olyan művészek kölcsönözték a hangjukat, mint Psota Irén, Váradi Hédi, Csákányi László és Márkus László. Ha ma valaki meglátja Vilma figuráját, szinte hallja a szöveget Psota hangján, hogy „Frédi, oltsd el a lámpát, és aludd az igazak álmát”. A Csákányi-féle subidubi-dúúúúúról nem is beszélve. Hőskorszaki szakik…
| HÍRES PÁROSOK Bánsági Ildikó – Diane Keaton, Helen Mirren Fülöp Zsigmond – Alain Delon, Michael Caine Hevér Gábor – Leonardo DiCaprio Kassai Ilona – Angela Lansbury Kovács Nóra – Emma Thompson, Michelle Pfeiffer, Cate Blanchett Kökényessy Ági – Sophie Marceau, Jennifer Aniston Kőszegi Ákos – Tom Hanks, Russell Crowe Láng József – Roger Moore Molnár Piroska – Kathy Bates Pásztor Erzsi – Maggie Smith Ráckevei Anna – Meryl Streep, Andie MacDowell Reviczky Gábor – Robert De Niro Sinkó László – Anthony Hopkins Stohl András – Hugh Grant, Daniel Craig, Brad Pitt Szilágyi Tibor – Philippe Noiret, Jean Reno Vándor Éva – Diane Lane Zsurzs Kati – Sally Field |
Fotók: MTI Fotóbank
Kiemelt kép: a Frédi és Béni szinkronhangjai (Csákányi László, Psota Irén, Márkus László) adnak elő egy jelenetet a rajzfilmből 1969-ben a Népstadionban. A kakukktojás az Irmát megszemélyesítő Bálint Erzsébet, a karakternek Váradi Hédi kölcsönözte a hangját.
