Mikortól folyamodott a lehallgatás eszközéhez a kommunista állambiztonság?
Kétfajta lehallgatási módszert kell megkülönböztetni az 1945 és 1990 közötti időszakban: a telefonbeszélgetések, illetve a helyiségekben elhangzottak titkos rögzítését. A háborút követő néhány évről, amikor még csak szerveződött az új politikai rendőrség, nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre. Lényegében egy új, fiatalokból álló gárda állt össze a szervezetnél, feltehetően kiegészülve néhány szakemberrel, aki már korábban is dolgozott ezen a területen.
Arról tudunk, hogy az Andrássy út 60. mellett található Csengery utcai épületekben már elég hamar felállították az apparátust a távbeszélések lehallgatására, azonban csak tizenkét vonalat tudtak megfigyelni.
Gyorsírással lejegyezték a hallottakat, aztán begépelték és továbbították a megfelelő helyre. A technikai fejlesztés az Államvédelmi Osztály időszakában indult meg, akkor már több száz vonalat voltak képesek ellenőrizni. A belvárosi telefonközpontban szolgált egy fedett tiszt, onnan koordinálta a műveleteket. Fontos kiemelni, hogy ekkoriban még többnyire a budapesti hívásokra korlátozódott a telefonok lehallgatása.
Mi volt a helyzet a helyiségek lehallgatásával?
Ez jóval problematikusabbnak számított, hiszen technikai előfeltétel, hogy a helyiség be legyen poloskázva. Nem volt egyszerű a feladat, hiszen a lehallgatóberendezéseket úgy kellett elhelyezni, hogy se a célszemély, se a lakókörnyezete ne gyanakodjon. Azzal kapcsolatban, hogy ezt a módszert mikortól alkalmazták, nincsenek pontos adataink. A technikailag előrébb járó Katonapolitikai Osztály, amely a Horthy-korszak katonai titkosszolgálatának alapjaira épült, és nagyobb számban foglalkoztatott korábbi szakembereket is, hamarabb élhetett ezzel a lehetőséggel. Az ÁVO-nál, illetve az előd- és utódszervezeteinél egyértelműen később alakult ki a szobalehallgatás gyakorlata.
Honnan származnak az információink a lehallgatás gyakorlatáról?
Farkas Vladimir – Farkas Mihály fia – jelentős karriert futott be a politikai rendőrségnél. 1946 októberétől dolgozott az operatív technikai részlegnél, később a vezetője lett. A rendszerváltozás után megjelent visszaemlékezésében a telefonlehallgatásokkal kapcsolatban egy helyen megjegyezte, hogy 1949 előtt nem kaptak rá utasítást, máshol pedig egy arra vonatkozó 1947-es, Rákosi-féle ukázra utalt. A levéltári dokumentumok tanúsága szerint 1947-ben már bizonyosan folytak ilyen műveletek. A szobalehallgatásokat illetően pedig azt írta Farkas, hogy az ötvenes évek előtt szinte megoldhatatlan problémát jelentettek számukra. Mindenesetre 1949-ben már be tudták poloskázni a Rajk kihallgatására szolgáló villát, a vallatás hanganyagát pedig legépelték, és elküldték Rákosi Mátyásnak, Farkas Mihálynak és Gerő Ernőnek.
Erre miért volt szükség, a pártvezetők nem kaptak pontos jelentést a kihallgatásról?
Rajk László esete kiemelt fontosságú volt, nem minden kihallgatást rögzítettek ilyen módon, még a politikailag jelentőseket sem.
A hanganyag egyébként nem maradt ránk, csupán a leirat töredékei, például azok a részek, amikor Farkas Mihály, Kádár János vagy Péter Gábor ment be a letartóztatott politikushoz. Utóbbi esetében úgy kezdődik az egyik beszélgetés, hogy „jól van, ne bántsátok, hagyjátok”, ami egyértelműen tanúsítja a fizikai erőszakot.
Visszatérve a kérdéshez: a kihallgatás alapesetben úgy zajlott, hogy jelen volt egy kihallgató tiszt, valamint egy jegyzőkönyvvezető, a helyben lejegyzett szöveget pedig később összesítették, de ez nem szó szerinti leirat volt. A Rajk vallatásán elhangzó szöveget azonban a pártvezetés legszűkebb köre – Rákosival az élen – szó szerint akarta megismerni, és mivel Farkason és Kádáron kívül legjobb tudomásunk szerint mások nem mentek el az Eötvös úti villába, csak hangrögzítéssel tudták ezt megoldani. Farkas Vladimir egyébként leírta azt is, hogy nem sokkal korábban, 1948 második felében a házi őrizetben lévő Tildy házaspár beszélgetéseinek lehallgatására is kaptak utasítást. Az akció azonban kudarccal végződött, mert annyi háttérzaj szűrődött be, hogy használhatatlan lett a hanganyag. A fő probléma az volt, hogy a célszemélyek járkáltak, recsegett a padló, nyílt az ajtó, bekapcsolták a rádiót, megfelelő technika híján pedig emiatt nem lehetett érthető felvételeket rögzíteni. Ugyanezen okokból a telefonhívások ellenőrzésekor is előfordult, hogy lényegében értelmezhetetlen szövegeket, hangfoszlányokat vettek fel.
Ekkor a magán-telefonvonalak száma még meglehetősen csekély volt.
Igen, ez eleve leszűkítette a megfigyelhető célszemélyek körét.
Nem állt így fenn a lelepleződés veszélye? Hiszen ez a szűk réteg akár számíthatott is arra, hogy lehallgatják.
Az ötvenes években, amikor a terror elhatalmasodott, és általánossá vált a félelem, már sokan sejtették, hogy megfigyelik őket. Egyébként sokszor technikai jelei is voltak a lehallgatásnak, zörgött, kattogott a vonal, valaki hallhatóan hamarabb lerakta a kagylót. A háború utáni átmeneti években azonban még nem volt egyértelmű a politikai helyzet, ezért nem feltétlenül gyanakodtak az emberek.
Honnan tanulták meg az állambiztonság emberei az új módszerek alkalmazását, kiktől sajátították el a technikákat?
Eleinte a régi szakembergárdától, amelynek tagjai részben hazaiak, például egykori „horthysta” tisztek voltak, részben a Szovjetunióból érkeztek. Egyébként Farkas Vladimir 1947-ben már járt tanulmányúton Csehszlovákiában, ahol operatív technikai vezetőkkel találkozott, egy évvel később pedig egy csehszlovák– lengyel küldöttség jött Magyarországra, tehát a baráti országok között volt információáramlás.
Az eszközbeszerzést hogyan oldották meg? Kialakították a hazai gyártást, vagy vásárolni kellett a keleti blokkon belülről?
Nem sok készülék maradt ránk, az ÁBTL állandó kiállításán például szerepel egy irat-fényképezőgép, de az nem magyar gyártású. Mivel a rádiótechnika terén a blokkon belül Magyarország kifejezetten fontos szereplő volt, feltételezem, hogy a rádióelhárításhoz és -felderítéshez szükséges eszközöket kisebb-nagyobb részben itthon gyártották.
Hogyan végezték a lehallgatást a gyakorlatban?
Pontosan előírták, hogyan kell kinéznie az ügymenetnek. Amikor egy nyomozás abba a stádiumba jutott, hogy összegyűltek a kompromittáló információk, például az ügynökhálózaton keresztül, és szükségessé vált a megerősítésük, bizonyításuk vagy éppen újabb adatok megszerzése, akkor megindulhatott a célszemélyek megfigyelése, lehallgatása, követése.
A nyomozati részről megalapozottnak kellett lennie az igénynek, mert a telepítés rendkívül munkaigényes, a felszerelés pedig drága volt, nem kockáztatták meg a lebukást.
Az engedélyt magas szintről adták meg, egy megyei nyomozó például nem mondhatta azt az operatív technikai személyzetnek, hogy „srácok, akkor őt és őt kellene lehallgatni”. Az engedélyezéshez ki kellett tölteni egy nyomtatványt, azaz egy szolgálati jegyet, ha azt továbbengedték az operatív technikai osztályra, akkor ott elkészítették az akció tervét. Amennyiben telefonos lehallgatást kértek, egyszerűbb volt a helyzet, hiszen a fedett hivatásosok vagy az ügynökök már ott tartózkodtak a telefonközpontban, csak meg kellett adni nekik, hogy melyik vonalat kell figyelni.
A helyiségek lehallgatását milyen munka előzte meg?
Mint említettem, a szobalehallgatás sokkal nagyobb kihívást jelentett, mert be kellett telepíteni a technikát. Először megfigyelték a célszemélyt: ezt végezhették ügynök által vagy külső figyeléssel, de a lényeg, hogy megtudták, mik a szokásai, mikor megy el kutyát sétáltatni, mikor jár be a munkahelyére, a felesége mikor indul dolgozni, alkalmaznak-e bejárónőt, mikor mennek el nyaralni, terveznek-e lakásfelújítást. Ezek mind lényeges információk voltak, mert ha betelepítettek egy technológiát, de egy héttel később renoválásba kezdtek a lakók, akkor – állambiztonsági szakkifejezéssel élve – dekonspirálódhatott a teljes művelet. Ki kellett várni, hogy eljöjjön a pillanat, amikor a technikát biztonságosan és észrevétlenül elhelyezhetik.
Gyakori módszernek számított, hogy a szomszédot beszervezték, és onnan fúrtak át. Azonban ezt is óvatosan kellett megtenni, nehogy a többi lakó gyanút fogjon, ezért az állambiztonság emberei például festőnek álcázták magukat.
Előfordulhatott azonban, hogy mondjuk a beszervezett férfi felesége otthon akart maradni a festés ideje alatt, így ez a terv megbukott, ki kellett találni egy újabb „legendát” – így hívták ezeket a fedőtörténeteket. Ilyenkor például behívatták a feleséget a tanácsra adategyeztetés ürügyével. Ebből is látszik, hogy milyen széles körű együttműködés jellemezte a lehallgatást. Amikor a feleség elment ott honról, akkor a festőnek vagy gázszerelőnek álcázott operatív személyzet elhelyezte a megfelelő eszközöket, amihez persze szükségük volt a ház tervrajzaira is, tehát hangsúlyozottan összetett műveletről beszélünk.
Mi volt a következő lépés?
Amikor elkészült egy hanganyag, beküldték a központba feldolgozásra. A leíróknak, adott esetben a fordítóknak gépelni csak szöveghűen lehetett, nem volt szabad stilizálni, a hangnemváltásokat, reakciókat, például az izgatottságot, a gúnyt azonban jelölniük kellett. Ha elkészült a leirat, a szöveget leadták az operatív tisztnek, aki jelentést készített belőle. Amennyiben terrorcselekményre, szökésre, iratok megsemmisítésé re, megbeszélt találkozóra, esetleg öngyilkosságra való utalást hallottak, azonnal jelezni kellett. Ezenfelül ha a lehallgatás közben kiderült, hogy fontos párt – vagy kormánytisztviselő van a vonal másik végén, nyomban meg kellett szakítani az akciót.
Történt-e jelentősebb törés, esetleg lebukás a megfigyelések történetében?
Nagyobb lebukási hullám 1956 -ban volt, amikor a felkelők belügyi objektumokat is lelepleztek, például Győrben és Miskolcon teljesen megsemmisültek a lehallgatóberendezések. A forradalom leverése után a hatalomnak újra kellett szerveznie az állambiztonsá gi apparátust, egyes helyeken technikai szempontból is a nulláról kellett kezdenie a reorganizációt, hónapok estek ki a megfigyelésben.
Mi lett a hangfelvételek sorsa?
Az 1970 -es évektől a hangszalagokat telefonlehallgatás esetében öt, szobalehallgatásnál hét napig őrizték meg a feldolgozást követően. Ezért rendelkezünk csupán néhány felvétellel, általában csak a leiratok maradtak fenn, de azok – más állambiztonsági dokumentumokkal egyetemben – elérhetők a megfigyelt személyek, illetve a közvetlen hozzátartozók és a kutatók számára egyaránt.
Fotók: FORTEPAN / BM FILMSTÚDIÓ
