„Örvendjetek, szinházigazgatók! Egy új csillag tünt-fel! Egy uj találmány szerint meg vagytok kimélve a’ legkisebb fizetéstől is, meg a’ prima dona’ papucsától ’s az első hős’ dölyfétől, most már reménylhetni állandó repertoirt, minden ármányok megszünnek ’s még – oh! – sugóra sem lesz szükség – egy igazi dramai – theatromi – igazgatósági gazdálkodó pótolék által. Faber ur rigeli Kaiserstuhlban egy mechanikai gépelyt talált-fel, mellyet »beszélőgépnek« nevez. Mély gondolkozás, a’ beszélő szerek’ alkotmánya ’s elrendelése, ’s különféle merények után, végre boldogult Faber ur minden nehézségeket legyőzvén, olly gépelyt talált-fel, melly gyermeki hangon – betüket, szótagokat, szavakat ’s a’ kivánt beszédrészeket érthetőleg kimondhatja. Foganatja meglepő volt. Rendkivüli kiváncsi sokaság tódult a’ lelkes müvész’ házához, a’ csuda gépelyt, mint nevezék, hallhatni, ’s mennél több gyanuval léptünk-be az illy találmány’ lehetsége iránt, annál inkább elbámultunk a’ pontos hangejtésen ’s a’ szavak’ könnyü érthetőségén. Leginkább érdekes volt az alig belépett gyermekek’ arczán a’ zavarodás’ kinyomata, mellyel a’ műszer felé ámultak, belőle egy elrejtezett gyermek’ szavát vélvén hallani, midőn általa nevükön szólítattak, ’s a’ közelebb jövetelre hivattak. Milly szép remény biztat, ha e’ gyermek felserdül. – Egyébiránt a’ hires schachgépely feltalálója, Kempelen is 1778-ban Bécsben szerzett egy mesterséges beszélő automatot, melly egy négyszegü, fuvókkal ellátott ládán állott, ’s minden szótagot pontosan ’s érthetőleg mondott ki, mihelyest a’ fúvók ’s billentyük a’ kimondandó szókhoz képest mozgásba hozattak.” (Rajzolatok, 1836. március 5.)

Az osztrák feltaláló, Joseph Faber az 1840-es évek közepén már gépe új, Euphoniának keresztelt változatával állt a londoni közönség elé: egy zongoraszerű alkotmányra szerelte a hangképző szerkezetet, arra pedig egy női maszkot illesztett. Mintha csak direkt el akarta volna borzasztani a jelenlévőket: a demonstráció egy pontján az arc síri hangon rázendített a God Save the Queenre. Az Euphonia olyan komplex masina volt, hogy állítólag az összes európai nyelven képes volt megszólalni – igaz, mindegyiket erős német akcentussal beszélte.

Faber külsőleg úgy alakította ki, hogy egyértelmű volt: szemben a Kempelen-féle sakkgéppel és a kor más megtévesztő találmányaival, nem rejtezik ember a mélyében. És minden bizonnyal ez volt a fő oka annak, hogy a közönség nyomasztónak találta a gépi igét: hogy immár nem is lehetett csalásra gyanakodni, a kétség árnyéka sem férhetett hozzá, hogy valami történt. A „gépely” ekkor tételezte magát mint kikezdhetetlen bizonyosság, önálló világerő, az emberi viselkedésre parodisztikusan rájátszó, nagy idegenség. Persze a gép szava ma már a legkevésbé sem hat idegennek: az országutakon a GPS intései igazítanak el minket, TikTok-videók a beszédszintetizátorok vicces műanyag hangján szólnak hozzánk. A megszokás azonban nem feltétlenül jelent maradéktalan meggyőződést.

A technika, mint valami kijózanító pofon, elvben semmilyen kétségnek nem hagyhatna helyet. De valóban így van ez? Össze tudjuk-e egyeztetni – és ha igen, milyen mérhetetlen mentális erőfeszítés árán? – a gépek személytelenségét kérkedő-kísértő személyességükkel? Elhisszük-e, elhihetjük-e, hogy a masinában, amely megszólít bennünket, nem rejtezik ember? Amikor antropomorfizáljuk a technikát, amikor „emberi” viszonyba kerülünk vele – és ez elkerülhetetlen –, akkor nem arra törekszünk, hogy megszólítsuk a benne örök időkre elzárt, élő valakit? Az ember nem múló sejtése: mi van, ha a technika nem több, mint egyfajta zseniális hasbeszélés? A világot „varázstalanítani” – éppen múlhatatlan szkepticizmusunk miatt – képtelenség.

„Szó sincs már a telefonrul; tul haladta azt a fonograf! Egy amerikai feltalálta azt a gépet, a melynek a segitségével a szónoklatot, meg az éneket papirosra lehet tenni; ugy, hogy ha azt a papirost megint beleteszik a masinába, ez száz esztendő mulva is leénekli, lebeszéli róla az egész nótát, szónoklatot, ugyanazon a hangon, a min bele énekelték és dörögték. Báró Demanx trombitája a belefagyott hangokkal.
Mennyi nagyszerü reform származik ez epochalico-apocalypticus találmányból!
Országgyülési szónoklatok nem tartatnak többé. Minden szónok belefújja a dictióját a telefonba, a papirost elküldi Ghyczynek, maga elmegy haza vadászni. Beöthy Áldzsi bele teszi a megfonografozott papirost a fonografba; a teremőr lecsavargatja a kintornaforgatóját, s a publikum hallgatja a szónokot, a nélkül, hogy látná.
Az ujságirók nem irják többé az ujságot, hanem lefonografiázzák a czikkeket s a betüszedők diktándó szednek belőle.
Nem irunk többé leveleket; hanem beszélünk egymással levélben.
Hát még a zenevilágban! Eddig csak az operák zenéjét hallottuk a kintornában, ezentul a kintornafonografok magát az éneket fogják az ablakaink alatt hangoztatni. A nemzeti szinház intendaturája nem tart több operai személyzetet: hanem lefonografiáztatja Patti és Capoul énekét, azt hozatja el. Erkelnek csak a lábával kell nyomni a fonografot s a (egyestére-kétezer-forint-fellépti-dijas) divák és divusok énekelnek, – mig a szinpadon Helvey Laura és Náday játszanak hozzá müvészi plasztikával s tökéletes az illuzió!” (Az Üstökös, 1877. december 9.)

A technikai fejlődést általában folyamatként fogjuk fel, úgy, mint megvilágosodások sorozatát. Fokozatosan, egyre mélyebben és egyre kényszerítőbben tárul fel a technika, a gép által teremtett állapot értelme és valósága (ez magyarázza a hatást, amit a Fekete tükörhöz hasonló alkotások gyakorolnak). Ettől még nem kevésbé igaz, hogy a technika – mint Hamvas Béla a létről írja, s mi a technika vállalása, ha nem az, hogy a lét protézise legyen? – „egészében adva van”.

Az ember, amint szembekerül a géppel, ösztönösen érti, hogy miről van szó. Még csak meg sem kell erőltetnie a fantáziáját, hogy rögtön a legvégső következtetésig hatoljon. (Olyannyira így van ez, hogy úgy érezhetjük: a fejlődés konkrét anyagi folyamata, a gépek megjelenésének és tökéletesedésének hosszadalmas egymásutánja nem annyira közelebb hozza a teljes kinyilatkoztatást, mint elodázza.) Amikor Jókai Mór élclapjának névtelen szerzője egy kávéházi asztal sarkán tíz perc alatt papírra kente ezt a hírkommentárt, talán nem hitte, hogy megjósolja a jövőt. Nem igazán hitte ezt a jövőt, nem foglalkozott vele annyit, hogy elhiggye.

De tudta. Az intuíció legélesebb formája, a szatirikus képzelet megragadta, ha nem is a jövő pontos képét, de a lényegét. Ez a lényeg pedig, mint már utaltunk rá, nem más, mint a helyettesítés. A rögzített hang (mint voltaképpen a gép minden más „ajándéka”) felmentést ad az alól, hogy jelen legyünk. Mint abban a példában, hogy „nem írunk többé leveleket; hanem beszélünk egymással levélben”: a Messengeren immár megszokott dolog, hogy hangfelvételeket rögzítve kommunikálunk egymással, mert így a kényelmesebb, mert írni már huzamosabb rendelkezésre állást feltételez. S az újságíró a playback eljövetelét is megérzi. Utóbbi már azért is figyelemre érdemes jelenség, mert a jelenlétet és annak hiányát olvasztja egybe. Ha megfigyeljük a tátogó énekeseket, az arcukon azt a jellegzetes, egyszerre nagyon kifejező és nagyon üres, performatív grimaszt, eszünkbe jut: vajon hol tartózkodnak ők, miféle rideg és kietlen tornácán a semminek, amikor helyettük egy hang van jelen?

„Ha ezen [a technikai problémákon] segitve lesz, bizonyára megérjük még azt az időt, hogy a kis városban is hallhatunk »svéd csalogány« és »diva«-hangot s a fiatal ember szerelmi esküje visszavonhatlanul kötelező erejüvé válik, mert ott van: pontokkal a stanniolon a házassági igéret; honatyáink ékes beszédeit lefekvéskor altatónak lejárathatjuk, gonosz nyelvek beszéde nem marad titokban és otthon a fonograf versenyt zsémbel az asszonynyal; ágyudörgés, macskazene, cárpuskázás, monstre concert, mindig hallható lesz s többé nem az épitészetet fogják »megfagyott zenének« nevezni, hanem a fonograf igénytelen lemezeit, s muzeumunk lesz: hires székelynők és székelyek hangképcsarnoka.
Különben Piukovich ur kedélyes estét szerzett a közönségnek. Kézzel fogható módon megmagyarázta előttünk, hogy lehet majd a Patti hangját örök időkre bebalzsamozni, akarám mondani befonografirozni 100 és 1000 esztendőkre. Ez a halhatatlanság.
Az eszme örökélete régóta foglalkoztatja a tudományos világot s végül is mindig akadnak darvinisták, materialis gondolkozásu vastag nyaku emberek, a kik nem hisznek benne, s az örökéletről, a hallhatatlanságról tudni sem akarnak.
A fonograf előtt kalapot emel a kételkedés s alázatos bünbánattal ismeri el, hogy igen is van hallhatatlanság. Nem csak az eszme, hanem az anyag is meg van mentve a végmegsemmisüléstől. […]A phonograf elmés bemutatója a tanároknak is ajánlotta ezt az infamis készüléket. Azt mondja – és igen helyesen, – hogy sem a tüdőt rontani, sem boszankodni nem kell többet rosz tanitványok miatt. A ki egy magyarázatra fel nem fogná a studiumot, azt oda állitja a phonograf elé s addig mondatja vele a lurkó fülébe, a mig nolle-velle megtanulja.” (Nemere, 1879. május 4.)

Megkapó jelenet: a sepsiszentgyörgyi polgárok összegyűlnek, hogy megismerkedjenek a technika új vívmányával. És ekkor valami nagyon emberi reakciónak lehetünk tanúi. Amint megszólal a fonográf, s ők megértik a gépet, ezt és mindegyiket, az villan a közönség kollektív agyába – az újságíró ennek a villanásnak csupán tolmácsolója –, hogy a gép a fegyelmezésnek milyen remek eszköze lehet. Vége a hűtlenségnek, a rágalmaknak, a titkoknak, a bűnös kétértelműségeknek. Mintha a technika a Rossznak is felmentést adna az alól, hogy a világban jelen legyen.

A hasznosság méregetése és a falanszter megteremtése iránt érzett ellenállhatatlan vágy, mint oly gyakran, most is együtt jár. A legszárazabb, legköznapibb praktikum egybeesik a legvadabb disztópikus képzelgésekkel. A „gyakorlat” értelme: az élet kétes burjánzását felváltja a totális számonkérhetőség, az „anyagi halhatatlanság” protézise. A Nemere szerzőjét és a többi jelenlévőt egy pillanatra se rémiszti meg az a világ, amely Piukovich úr bemutatójának láttára-hallatára előmászik az elméjükből. Közben e fantázia példaként is szolgál a jóslás korlátaira. Mert ugyan a technika „végét” pontosan látjuk, a közbülső fokok többé-kevésbé rejtve maradnak szemünk előtt.

A gép – annak a beláthatatlan dialektikus folyamatnak a során, amíg eljut a végső következtetésig – kitermeli önellentmondásait. Ha kifejlődik a számonkérhetőség technikája, hát kifejlődik az a technika is, ami a számonkérhetőség rendjét oldja. Gondoljunk csak a mesterséges intelligencia által támogatott hang- és képmanipuláló programokra, amelyek semmilyen központi igazságot nem hagynak talpon. Emiatt általában keseregni szokás. A deep fake mint civilizációs átok. De gondolkozzunk el, mi a jobb: pőrén kiszolgáltatva lenni a jelenkor igazságának (ezt takarja a big data, a megfigyelő- és ellenőrző rendszerek uralma), vagy elrejtőzni a buján indázó igazságváltozatok dzsungelében? A csapdából, amit a technika jelent, csak a technika szabadít ki. Persze csak azért, hogy aztán új csapdába ejtsen.

„A szeczessziós templom. Arról már hallottunk, hogy az amerikai szekták különböző attrakcziókkal édesgetik templomaikba a hivőket. Az azonban uj dolog, hogy a komoly London is áttért a szeczesszióra istentisztelet dolgában. A St. Mary-at-Hill templomban egy hét óta vetitett képekben mutatják be a szentek életének egyes kiemelkedőbb mozzanatait. De ez még nem minden. Az oltár mögé pompás szerkezetü fonográfot rejtettek, amely hires prédikátorok templomi beszédeit reprodukálja a modernséget kedvelő hivőknek. És még ez se minden. A jövő héttől kezdve már kinematográf is lesz a szeczessziós templomban, s az ájtatosak serege a leg[1]szebb passziójáték-felvételekben gyönyörködhetik. Igy aztán valahogy csak fölszerelik ezt a templomot a modern technika összes vivmányaival. Most még csak az hiányzik, hogy a kórusra liften lehessen fölmenni, s az orgona amolyan automata-orgona legyen, aminőket kiállitásokon látni. A szigoru, merev templomi festményeket szépen helyettesiti majd a kinematográf, a pap helyett fonográf beszél és végül már el se kell menni a templomba, mert az ember ezt is megkapja valami Telefon-Hirmondón. Gyorsan kell élni, nincs időnk elmenni az isten házába, hát majd ezt is elvégzi helyettünk a villamosság. Száz év mulva nem marad meg az ájtatosságunkból egyéb, mint két kis telefonkagyló a falon. A londoni szeczessziós templom az első lépés e felé a kor felé…” (A Hét, 1901. április 7.)

Itt viszont egy újabb példa arra, hogy amikor szembekerülünk a géppel, a gondolkodásunk rögtön ugrik a lényeghez. Ahhoz a kíméletlen, kristálytiszta tényhez, amit a technika végső soron jelent. Soha nincs túl korán ahhoz, hogy túl késő legyen. Amikor 2023 tavaszán – csaknem úgy tűnt, egyik napról a másikra – szintet lépett a mesterséges intelligencia, a dömösi „ökumenikus imahely” lelkipásztorának első dolga volt, hogy az egyik MI-modellel vasárnapi prédikációt írasson. „Az igehirdetés központi szála az volt, hogy Isten üzenetének bárki lehet a közvetítője, aminek a gépi testvér a legmagasabb szinten meg is felelt, olyannyira, hogy még egy saját imádságot is írt a szertartás végére” – így adták hírül az esetet.

Egy periferikus vallási közösség figyelemfelkeltő mutatványa, az ügyet persze ennyivel is elintézhetnék. De ez felszínesség lenne. Naiv dolog elvárni, hogy a technika fejlődése az emberi „jóérzésre” való tekintettel egy bizonyos határon megálljon. Azért naiv, mert – ha az anyagi körülmények még nem is – mi már rég ott járunk ennek a történetnek a befejezésénél, a metafizikai végpontján. S ha így van, csak egy kérdést tehetünk fel újra és újra, mintha valamiféle kódát zümmögnénk.

A technika végső következtetésében egész szimplán azt jelenti, hogy nincs jelen senki. De akkor hol van mindenki? Hol van a pap, amikor a mesterséges intelligencia írja meg helyette a szentbeszédet? Hol van a tanár, amikor a fonográf mondja fel helyette a leckét? Van jobb dolguk? De hiszen a lehetséges egyéb tevékenységekben is sorra helyettesíti őket a gép, az általános „gazdálkodó pótolék”. Minden effajta képzelgés az emberek által hagyott, megmagyarázatlan űrt írja körül. Vagy éppen nyilvánvaló a magyarázat? Ha megértjük, hogy a gép felmentést, feloldozást ad az alól, hogy jelen legyünk, talán elővezethetjük a „búcsú” sokértelmű fogalmát.

Fotók: Wikimedia / Fortepan