„Nem akartam kórházlelkész lenni. Belecsöppentem ebbe az egészbe. Tizenkét éve” – mondja Donát testvér. Szinte szabadkozik. „A pasaréti plébániához került a Korányi, épp senki nem volt, aki teljesített volna itt szolgálatot, hát beléptem.”
Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet sorompója előtt toporgunk. Donát atya betolja az Opel orrát a parkolóba, vakon is idetalálna. Hazajár.
Néhány szavára kinyílik a sorompó, bemehetünk oda, ahová a covid első és második járványhulláma idején alig valaki. A Korányi nevét akkor kiemelt ellátóhelyként az is megtanulta, aki addig azt sem tudta, mégis mit jelent a pulmonológia.
Huszonöt intézményi hospice működik országszerte, az egyetlen, amely a mozgalmat alapító Polcz Alaine nevét viseli pedig éppen itt, a Korányi-kórházban. 2007 nyarán nyitott meg huszonnégy ággyal a hospice-palliatív osztály, a tervezésben még Alaine is részt vett röviddel a halála előtt. Azért jöttünk, hogy megértsük, hogyan lehet segítőként végső fázisban lévő, gyógyító kezelésben már nem részesülő haldoklók mellett nap mint nap együtt lenni a megmásíthatatlan gondolatával Polcz Alaine nyomdokain.
„Ez a hely a papot is helyre teszi”
„Menjünk fel a bázisomra” – tessékel a lift felé Donát. Az intézmény összes betegének lelkigondozása hozzá tartozik, de a hospice-on tölti a legtöbb időt. Susogó fenyőfák, a hetvenes évekből itt maradt melléképületek, kórházi kocsik zötykölődése a repedezett betonon. Maszkot fel. Reptet a lift a harmadikra.
A rezidens lelkész lendületének huzatjában lépünk be a Polcz Alaine hospice-palliatív osztályra. Nincs semmi, ami a kórházi osztályok fehérköpeny-effektust kiváltó miliőjéből megszokott. Tisztaság, a folyosót napfény mossa át. A recepción csendes, mosolygó ápolók és orvosok, néhányuk pólóján az osztály saját alapítványának neve áll: Varázshegy. A szobák ajtaja résnyire nyitva. Bent olyasféle csend, amit talán Bach kantátája mögött hallani. Egy család ül szélen, feketében. Kezüket tördelik. Az üzenőfalon képeslapok, fecnik: „Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az egészségügyben ilyen is létezik.” „Kedves Nővérek! Minden mozdulatuk egy imádság volt! Köszönjük.”
A csendet most csak az töri meg, hogy az atya megérkezett. „Hogy van?”, „Hogy vagytok?”, mindenkivel vált pár szót, köszöntés nélkül nem marad senki. Azt mondja, ez nem illem kérdése. „Az egyik takarító egyszer visszaszólt: ha még egyszer előre köszön, most már jövök magának egy sörrel.
Ez a hely a papot is helyre teszi. Minden pillanatban tudva tudom, hogy nem vagyok pótolhatatlan.”
Egynek lenni közülük
Otthonosan vezet végig a helyiségeken, a folyosó vége felé. Ott lehet az intenzíven is újjáélesztéseknél: a kórházlelkésznek kinyílnak olyan ajtók is, amelyek másnak nem. Három évébe telt ez a bennfentesség. De van az öt is. Ennyi ideje szolgált a Korányiban, meséli, amikor egy nővér az illedelmes köszöngetések után megszólította, mert látta Gyöngyösön egy búcsún, és el akarta mondani, hogy ő Mária-lány.
Gyöngyösre visszajár az autistákhoz. Ott volt Donát testvér az Autista Segítő Központ indulásánál, de aztán hívást kapott, külhonban is szolgált. „Szívből kívánom, hogy mindenki töltsön el az életében egy kis időt Kárpátalján.” Szegedre kerülve bejárt a szívklinikára, de még ott sem érezte meg a kórházlelkészi hivatás valódi mélységét.
A kitartó közeledésnek hála derült ki egy orvosról a Korányiban, hogy a Jeruzsálemi Szent Lázár Kórházi Lovagrend tagja, a biológus-kutató, patológus főorvos pedig egykori ferences diák. „Megtaláltuk egymást lassan kibomló szálakon, és megérkeztem a dolgozók közé. Kiismertem az emberi viszonyokat, miközben rengeteget tanultam. Befogadtak, és ez a szolgálatomhoz elengedhetetlen.”
A covidhullámok mélypontján jelentősége is lett a bennfentességnek. A dolgozókat a végső kimerültség mellett az a mentális teher is nyomta, hogy nem engedhették a családtagokat a haldokló betegekhez sem. „Naponta látták egyedül meghalni a betegeket. Ez szinte elviselhetetlen teher.” Néhány abszolút tiltással érintett napot leszámítva a kórházlelkész volt az egyetlen, aki jelen lehetett a dolgozók és a haldoklók támogatására.
Ami standard, az a derű
Megérkezünk a folyosó végére. A szobát, ahol az osztályon elhunyt betegektől a családtagok, a dolgozók még elbúcsúzhatnak, egy pasaréti ferences szerzetes festette ki. Mécsesek. Elhúzott függöny. Fénypászma nyúl be az üres szobába.
„Ha ide belépek, megáll az idő. Szerdánként biztosan a hospice-on vagyok. Olyankor nem nézem az órát. Van, hogy csak misézek a kórházi kápolnában, és jelen vagyok, de éppen nem igényli senki, hogy odamenjek hozzá. Ünnepek előtt mindennap kijöttem, mert nem tudtam a kérések végére érni.” Nem kötelezte rá semmi és senki, Donát atya mégis a hospice-on kezdte az évet. „Újév napján is kijöttem. Valójában azért, mert nekem volt szükségem arra, hogy erőt merítsek.”
„A hospice nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.” Ezzel a mondattal jelölte ki Polcz Alaine, milyennek is kell lennie egy hospice-osztálynak, ahol a legmeghatározóbb standard a derű.
„Alapjaimban változtatott meg, hogy a hospice-ra kerültem. A ferencesek derűje már velem volt, mögöttem a szerzetesközösséggel, ami nagy erőforrás.
A ferencesek mindig rugalmasak voltak a történelem során abban, hogy az emberek segítségére siessenek változó szükségeikben. Oda mentek, ahonnan már mindenki eljött, és azokkal foglalkoztak, akiknek már mindenki hátat fordított. De igaz, amit egyszer egy elöljáróm mondott: két komoly továbbképzés van, az óvodások a PhD, a betegek és a haldoklók az akadémiai fokozat. Úgy alakult, hogy a kettőt egyszerre csinálom. A példázataim, a világlátásom prizmája a közöttük eltöltött idő. Mindent, amit tudok, innen hozok és nekik köszönhetek. A derűm és a reményem is belőlük merít.”
A halál határmezsgyéjén nincs lehetetlen
Olyan a Korányi, mint valami útvesztő. Alászállunk a kápolnába, amihez ha egy habitust viselő ferences töri az utat, mintha a tenger nyílna szét, úgy hasítunk a folyosókon sorszámozva várakozó betegek között. Magunk vagyunk az oltár előtt, jönnek a történetek.
„Kétágyas szobában voltam egyszer egy haldokló mellett, aki meghalt, amíg vele voltam. A szobatársa karba tett kézzel figyelte a jelenetet. A végén megszólított, gyónhat-e, áldozhat-e ő is. Beszélgettünk, megkapta az utolsó kenetet. A végén megkérdeztem, mi indította arra, hogy magához hívjon. Az, hogy »bizalomgerjesztő pofikám« van. Ennyit mondott. Szó szerint. Amikor kimentem, még visszanéztem. Abban a pillanatban halt meg.”
Harminc nap. Ennyi az alapértelmezett, szabott idő, amit a végstádiumú betegek a hospice-on tölthetnek, „és ezalatt el is mennek”. Köztes zóna. Átkelőhely. Mégis „meg nem mondanád, hogy minden pillanatban a halál mezsgyéjén járunk”. Más minőséget kap az idő, és eltűnnek a lehetetlenek, így fogalmaz Donát testvér, legalábbis az osztályon dolgozó sokrétű team (orvos, pszichiáter, ápolók, önkéntesek, mentálhigiénés munkatárs, gyógytornász stb.) mindent megtesz, hogy a halál felkészülve érje a betegeket. Ehhez hozzátartozik a hozzátartozók békítése, a családi viszonyok elrendezésésnek támogatása is.
„Sokáig látogattam egy magányos nénit, felkerült ide a hospice-ra. Harminc éve nem látta a férjét, aki elhagyta. Egy közös gyerekük volt – éppen börtönben. Segítettek neki az osztályon abban, hogy még egyszer láthassa legalább az egyik családtagját. Kiderült, hogy a férfi hajléktalan. Amikor megtudta, hogy haldoklik a nő, akit elhagyott, vele akart lenni élete utolsó napjaiban. A gyereknek nem sikerült elbúcsúzni, de a férfi éjjel-nappal ott lehetett a haldokló asszony mellett, aki így ment el.”
El lehet telni a halállal
Van egy mondás a kórházlelkészek között: istentelenül nem hal meg senki. Donát testvér szkeptikus. „Vannak, igen, vannak, akik a falnak fordulva halnak meg. Ritkán, de vannak. Van, hogy nem tudom, bármi megérkezik-e a haldoklóhoz abból, amit mondok.
A betegek a rám bízottak, de a döntésük szabad, az életük és az én hivatásom pedig Isten kezében van.”
És hogy mikor elégedett egy kórházlelkész? „Sokan haltak már meg a kezeim között. Gyakran úgy, hogy egyszerre voltam jelen az orvossal. A hozzátartozóknak ez az együttes jelenlét sokat ad. Engem pedig az hajt, hogy átadhatom a reményt. Ha egy nap úgy telik el, hogy ma sem halt meg a falnak fordulva senki.”
Persze vannak mélypontok. A lelkész is eltelik a halállal. Olykor. „Bejövök, minden idegszálammal, teljes figyelmemmel ott vagyok a haldokló mellett, és egyszer csak azt kérdezi: »figyel rám egyáltalán?« Ilyenkor tehetetlennek érzem magam, és ki kell mennem friss levegőért. Ezek a legnehezebb pillanatok.”
A hospice-team része a mentálhigiénés szakember is, aki néha kezelésbe veszi Donát testvért is, mert a feladatok a Korányi falain kívül is hívják, nincs megállás: felnőtteknek tart hittant, idősekkel dolgozik egy ferences gondozási központban, óvodásoknak misézik, évente néhányszor pedig még az önkormányzati idősügyi tanácsba is beül.
Nem szégyelli azt sem, hogy tizenkét év alatt néhányszor kiesett a szerepéből. „Egy közeli ismerőst hoztak be egyszer, és nem bírtam bemenni hozzá. Sokkolt. Lefagytam. Ki kellett jönnöm. A mentálos kolléga zavart vissza hozzá. Néhány óra múlva meg is halt. Egy felnőtt hittanosom és egy gimnáziumi osztálytársam haldoklása is megviselt.” A habitus alatt néha térdre rogy az ember.
Az idő telik, nem múlik
Tízből kilencen a múló időben élnek gyakran még akkor is, amikor megérkeznek ide, életük utolsó harminc napjára. Donát atya statisztikája ez, tizenkét év átlaga. Számtalan, haldoklók mellett töltött óra mérlege.
„Behoztak egyszer egy kilencvennyolc éves akadémikus professzort. Hadonászott, tiltakozott, kikérte magának, hogy elvették tőle a tévé távirányítóját. Bementem hozzá pár percre, nem kért belőlem. A mentálhigiénés szakemberek sem bírtak vele. Kérték, hogy csináljak vele mégis valamit én. Visszamentem hozzá, megkérdeztem, emlékszik-e rám. Mit hülyéskedek vele, öt perce mentem ki, vetette oda ő. Aztán csak annyit mondtam, hogy üzenetet hoztam a Jóistentől. Annyit kér, hogy viselkedjen rendesen. Elköszöntem, és kimentem. Még haza se értem, hívtak az osztályról, hogy mégis mit csináltam az öregúrral. Magához hívta az összes mentálost, orvost, az osztály minden dolgozóját az ápolótól a takarítóig, és bocsánatot kért. Néhány perccel később pedig a kezük között halt meg.”
Hogy mit tartalmaz az idő, Donát atya szerint itt válik világossá. Kinek előbb, kinek – talán – az utolsó pillanatban. A hospice-on rájön az ember, hogy nem a halálhoz való viszony számít, „igazán csak az, hogyan állunk az élethez”, a szenvedés megértése pedig csak ezek után érkezik meg. Erkölcsteológiai fejtegetés helyett ott a magyar nyelv:
„milyen könnyen mondjuk, telik-múlik az idő. Pedig itt a lényeg. A két megélés közti különbségben”.
„Falusi gyerek vagyok. Egyszerű lelkű édesanyám aligha hallott a Szentírás kétféle időfogalmáról – folytatja Donát testvér; a kápolnában még mindig magunk vagyunk, sok a beteg, de senki nem nyit ránk. – Amiről nem beszélünk, az nincs. Ezzel a megyőződéssel élte az életét, utolsó pillanatig tagadta a betegségét. Telt-múlt az idő. Egyszer csak azt mondta nekünk, a családjának: »már nem érdekeltek«. Fájdalmasan, akár megbotránkoztatóan hangozhat, de ekkor tudtam, hogy odaért a váltóhoz. Elkezdte elengedni a földi világot, amibe mi, a gyerekei, a férje is beletartoztunk. Megszületünk, minden évvel öregebbek leszünk, aztán meghalunk. A világi ember ebben az ívben él. A kronológiai időben. Anyám ezzel a mondatával átlépett a Szentírás másik időfogalmába, a kairoszba. Az üdvösség idejébe. Volt ideje hátralévő életében eltelni Isten szeretetével. Szenvedése, betegsége értelmet nyert. Istenhez közelebb segítő minőséget. Halála pillanatában betelt az ideje.”
…és akkor kimegy a biztosíték
Akinek a betegség, az emberi szenvedés, a halál munkaköri alapfogalmak, annak a saját szenvedése már miért lenne megrázkódtatás? Még meg sem fogalmazódik a kérdés, Donát testvér egy pillanatra megáll. Szemét dörzsöli.
„Betegnek kellett végre lennem ahhoz, hogy ezeket a szépen hangzó dolgokat a saját megélésemmel is lehorgonyozzam magamba. Ötvenhat éves vagyok, de 2020-ig nem volt az életemben nagyobb szenvedés. A covid pár napra átküldött a másik oldalra, a súlyos betegek közé. Kiment a biztosíték. Ott voltam azzal, hogy senki nincs, csak az Isten meg én.”
Mentő vitte be, három napig volt kritikus az állapota, tíz napot töltött kórházban. Nem tudta senki, hogy a papot hozták be. Nem számított, mondja. Már lábadozva, eszmélve elkezdett magának feljegyzéseket írni. „Felfoghatatlan magány szakadt rám. Rokonok, pap vagy bárki nélkül haltak meg mellettem. Egyetlen, gyerekkoromban mondott imádság zakatolt bennem. Kiszállt belőlem minden, aztán újrarendeződött.”
Zárjuk a kápolnát. Sorszámot szorongató betegek újra. Kiszalad egy mondat a büfé magasságában: „Az emberek nem örökké akarnak élni, hanem tovább.” Kint a kertben a kőkereszt tövében meg még annyi:
„Hálát érzek, semmi mást.”
„Nem bánnám, ha mindenki lenne egy kicsit beteg. Ha megtapasztalná a betegség újrarendező erejét” – mondja Donát atya.
És látná a hospice-on a surlófényt. Ez meg belőlünk kívánkozik ki, mielőtt a sorompó mögöttünk bezár.
