Amikor megkerestem, hogy beszélgessünk, azt mondta, siessünk, mert pár nap múlva elmegy a dzsungelbe. Munka lesz vagy pihenés?
Nem munka, hanem leginkább szenvedély, de azért viszek magammal kamerát. Az a helyzet, hogy Dél-Afrikában járva beleszerettem a kontinensbe, azóta szisztematikusan igyekszem bejárni. Voltam már Kenyában, Tanzániában, Zimbabwében, Botswanában, Namíbiában és Madagaszkáron, most Ugandába és Ruandába készülök. Ez a látogatás a hegyi gorillákról szól, akik ugye nem jönnek házhoz, nekünk kell egy szakavatott vezetővel akár napi hat-nyolc órát gyalogolva megkeresni őket. Elég emberpróbálónak ígérkezik, de még képesnek érzem magam rá.
Azt mondta, Dél-Afrikában kezdődött.
Egy ismerősömmel mentem néhány éve Fokváros környékére, ott szerveztek szafarikat is. Elefántot, oroszlánt látni a valóságban hatalmas élmény. És az volt az első alkalom, hogy találkozhattam az engem annyira érdeklő nagy fehér cápákkal is. Ketreces merülésben vettem részt, hosszú órákon át vártam az irdatlanul hideg vízben, míg a beetetés után odaúsztak. Mexikóban dajkacápákkal úszkáltam, a Fülöp-szigeteknél pedig érdes, más néven cetcápákkal. Ezek nyolc-kilenc-tíz méteres óriások planktonokkal táplálkoznak, tehát nem kell félni tőlük. Csodálatos élmények!
A cápának „rossz a sajtója”, miközben a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. A természetpusztítás Afrikában különösen szívfájdító.
Ma már nagyon odafigyelnek, és a nagy bevételt hozó szafarikból is jelentős összeget forgatnak vissza az állatok védelmébe. Rengeteg felfegyverzett vadőrt láttunk, akik nem haboznak, ha orvvadásszal találkoznak. A nemzeti parkok és védelmük lehet a biztosíték, hogy megmaradjanak ezek a csodálatos állatok.
Nemrég láttam a Duna tévében egy filmet Bánffy Miklósról, a stáblistánál vettem észre, hogy az ön cége készítette. Elgondolkodtam, hogyan ütemezi a munkát.
A Szerelmes földrajz az állandó, a biztos pont, hiszen 2000 óta folyamatosan készül. Az első adás Balogh János akadémikusról szólt, akkor még nem tudtuk, hogy sorozat lesz belőle, pláne, hogy ilyen hosszú! Igaz, többször gyülekeztek a műsor felett viharfelhők, egyszer szóltak is, hogy ez lesz az utolsó adás. Aztán újra szóltak, hogy mégsem. Nem értettem, mert a nézők nézik és szeretik. Azt is kérték, újuljunk meg, de egy ilyen műsor nem tud nagyon más lenni. Drónt kezdtünk használni, több kamerát, és megpróbálkoztunk azzal, hogy nem én beszélgetek a főszereplővel, hanem ő választ valakit, barátot, családtagot. Csakhogy aki közel áll hozzá, az sokat tud róla, nem úgy kérdez, mint én, aki valóban kíváncsi vagyok. Így szép lassan visszaloptam magam a műsorba. Készítünk más filmeket, sorozatokat, volt, amit pályázatra, mást megrendelésre. Előbbire példa a Magyar Atlantisz, ami azt mutatta be, hogyan őrzik és élik meg magyarságukat a határon túli városok közösségei. A másik, a Nyitott szívvel több mint hetven szerzetesközösséget mutat be, nagyon nagy vállalkozás. Készítettünk filmet Kallós Zoltánról, legutóbb Bánffy Miklósról és több portrét az MMA számára.
Ha több filmen dolgoznak párhuzamosan, nem zavarja az elmélyülésben, a szervezésben?
A szerzetesrendek ügyében Mészáros Anett keresett minket, és a szervezést is ő végzi. Ő a garancia, a kapunyitó, hogy úgy mondjam. A Szerelmes földrajz kéthetente van a képernyőn, és bizony minden adásra olyan alaposan felkészülök, mintha egy ötvenperces interjút készítenék a szereplőjével. Az a legjobb, ha olyasmit is elmond, amire nem lehetett felkészülni.
Az, hogy ott állnak az illető életének helyszínein, már önmagában segít, hogy feltörjenek az emlékek, az érzések.
Ez olyanokat is elérzékenyít, akik a keménységükről híresek. Amikor Makovecz Imrét elvittük a nagyszülei zalai házába, bizony megkönnyezte, pedig nem volt sírós fajta. Vagy Lázár Ervin, az a hatalmas ember, ahogy állt az egykori tanyájuk csupasz falai között, és mutatta, hogy itt volt a gyerekszoba, ott a mackója, majd sírva fakadt. Nem célunk, hogy megríkassuk őket, de ezek mély pillanatok. Mindenki maga választja a helyszíneket, ha kell, én ötvenedszer is visszamegyek a Zeneakadémiára vagy egy gimnáziumba. A helyszín ugyanaz, mégis mindenkinek mást jelent. Kubinyi Annával Erdélyben voltunk, Szarka Tamással Felvidéken, Vörös Győző régésszel Jordániában. Abban a Duna Televízió segített, mert nem olyan költségvetésű a műsor, hogy Jordániában forgassunk egy hétig.
A nyilvánosságban gyakran szereplők között azért vannak, akik a vastag máz alatt szinte maguk sem férnek már hozzá önmagukhoz.
Nagyon ritkán éreztük azt, hogy ez most nem sikerült. Nyilván azért is, mert ha már elvállalta, tudta, mire vállalkozik. Olyan volt inkább, hogy valaki csak letudta. Nemrég került egyébként adásba két részben a Karikó Katalinnal készített műsor.
Láttam, és egyszerűen csodálatos volt! A szülői ház, az iskolái, az egyetem!
Ő teljesen megnyílt, nekünk is nagy élmény volt a vele töltött két nap. Eszembe jut Beer Miklós, Korzenszky Richárd és az egyház más képviselői, akik végtelen közvetlenséggel mutatkoztak meg. Ehhez az kell, hogy ne csak engem fogadjanak el, de az egész stábot. A miénk ilyen stáb. A szereplők látják, érzik, hogy a kollégáimnak is fontos ez a munka, nem az órájukat nézik közben, meddig tart még.
Ilyen helyzetekben elég egyetlen ember egyetlen rossz gesztusa, és tönkreteheti a bensőségességet.
Nagyon igaz. Az én kollégáim érzékenyek, maximalisták, megérdemlik, hogy a nevüket felsoroljuk. Dala István operatőr, rendező sokszor nyert már díjat a műsorral. Várkonyi Sándor és Vikárius Árpád szintén operatőrök, Faludi Sándor hangmérnök. A vágónk, Bartos Bence nyolcgyerekes apa, egykori néptáncos, a gyártásvezetőnk pedig Nagy Tibor.
Azt mondta, Balogh Jánossal készült az első adás, de még nem tudta, sorozat lesz-e. Hogy lett belőle sorozat?
Akkoriban a Duna tévénél környezetvédelmi műsorokat készítettem, a Gaiát és a Dunatájat. A Gaiában kezdtem bemutatni ismert emberek természethez fűződő viszonyát, ebből a portréból havonta egy adás készült. Akkor mondta Pomezanski György, hogy lehetne önálló műsor. „Lehetne?” „Add be a tervet, meglátjuk” – mondta. Beadtam, elfogadták. Arra gondoltam, az emberek arról meséljenek, miért vonzódnak egy-egy helyhez, tájhoz, épülethez, hogyan éltek ott, azok mentén mutatkozzanak meg. És mert akkoriban ejtett rabul Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című könyve, ez lett a címe. Sajnos ma kevesen ismerik őt, pedig remek író volt. Készítettünk is egy adást az özvegyével, Zsuzsával és a lányával, Ágnessel, ebben többnyire Szabó Zoltán nyomában jártunk.
Lassan azt látom a műsor legnagyobb nehézségének, hogy van-e még, aki nem szerepelt benne.
Úgy számoltuk, eddig úgy háromszázötven emberrel forgattunk, de szerencsére sok értékes és érdekes ember van még. Nem is kell országosan ismertnek lennie, itt van például Vajda László. Ismeri?
Nem hinném.
Tiszaeszlári kovács és harangöntő. Nagyszerű ember. De ha néhány tavaszi adásunk szereplőjét mondom, ők kifejezetten ismertek: Freund Tamás, Hirtling István. Az is jó ebben a munkában, hogy sokakkal megmarad a jó kapcsolat később is.
Mert ez több, mint egy interjú. A két-háromnapos forgatás alatt lesznek közös élmények.
Amikor Janikovszky Évát megkerestük, azt mondta, haldoklik, akarjuk-e így is. Akartuk. Elkészült az adás, még látta is, nem sokkal később halt meg. Cseh Tamás is már beteg volt, amikor forgattunk vele Bakonybélben, és érződött, nagyon akarja, hogy ez a műsor elkészüljön.
Láttam egy kicsit hasonló műsort a tévében, a műsorvezetőjén érezni lehetett, hogy alig tette ki a lábát a pesti belvárosból. Amikor Karikó Katalin mutatta be a maguk tapasztotta házat, látszott, hogy ön pontosan tudja, milyen volt ott az élet.
Én nem a bölcsész-, hanem az agrárvilágból érkeztem. Először állatorvos akartam lenni, majd érettségi előtt mégis inkább magyar–történelem szakos tanár. Szerencsére a szüleim rábeszéltek, próbáljam meg az agráregyetemet, ha nem tetszik, otthagyhatom. Ez a döntés meghatározta az életemet. Sok vidéki városban, faluban megfordultam, miközben megmaradt a humán érdeklődésem is.
Ha önről szólna a műsor, hová vinné a stábot?
Nagyon szeretem Prágát, de ha forgatásról lenne szó, Terézvárost választanám, ahol születtem, Szentendrét, ahol egy ideje élek, és a Balaton déli partját. Ezekhez kötődöm legerősebben. Terézvárosban voltam gyerek, a Bazilikában kereszteltek, néha ma is bemegyek, és csak úgy elüldögélek kicsit.
Azt olvastam, hogy a szülei pedagógusok voltak.
A nagyszüleim is, és a családban mindenki. Pedagógusdinasztia a miénk. Apám a Kölcsey-gimnáziumban volt igazgató és földrajz–történelem szakos tanár, anyám az Apáczaiban igazgatóhelyettes, ő görög–latin–magyar szakon végzett. Apám üldözte a hosszú hajat, a diákjai szerint üzleti kapcsolata volt a közeli fodrászattal, mert állandóan hajat vágatni zavarta őket. De ha szembesítették, hogy „jó-jó, Pista bácsi, de a fiának is hosszú a haja”, azt felelte: „ő nem az én iskolámba jár”.
Ráadásul önnek ma is hosszú a haja, a műsorban is legtöbbször copffal látni.
A szüleim nem próbáltak befolyásolni, akkor sem intettek óvatosságra, amikor nem léptem be a pártba, vagy amikor aktív tagja voltam a Duna Körnek. Aláírást gyűjtöttem, szórólapoztam, ez nem volt veszélytelen. A TermészetBúvár című magazinnál dolgoztam, be is rendeltek minket a Lapkiadó Vállalathoz, mert kiderült, hogy külföldi újságírókkal találkozunk. Környezetvédelmi anyagokat írtam, már amiről lehetett. Mert a velencei ingókövekről írt cikkem nem jelenhetett meg. Azokat ugyanis a szovjet katonák összefirkálták, és lövöldöztek rájuk, pedig védett természeti értékek voltak.
Az írott sajtóból hogyan került a tévéhez?
A Hét című műsorból kerestek, hogy környezetvédelmi újságíróként készítenék-e oda riportokat, például a fogyatkozó tiszai halászokról, állatgyűjtőkről – a témákat ők hozták. A televízió Natura szerkesztőségének is lehetett dolgozni, így kezdődött. A rendszerváltás után pedig már önálló műsorral jelentkeztem. Hozzáteszem, a kezdetektől önálló, vagyis vállalkozó voltam, ami időnként persze bizonytalanságot jelentett, de valahogy mindig összehozott az élet olyanokkal, akik értékelték a munkámat. Sára Sándorral például.
Vele is készült Szerelmes földrajz, Köveskálon.
Büszke vagyok rá, hogy ha kerek születésnapja, vagy bármilyen jeles alkalom volt, azt kérte, ezt vetítsék le róla. Rendkívüli ember volt, minden szempontból nagyot alkotott. Operatőrként, dokumentumfilmesként, játékfimjeivel és a Duna tévével. Ma már jó ideje nem érzek bizonytalanságot, ha a munkámra gondolok. Azt vallom, ha az ember jót csinál, az hosszú távon meghozza az eredményt.
Fotók: Hollós László