A kommunista-szocialista hatalom és az egyház kollaborációjának transzgenerációs hatásait kutatta, és erről írta habilitációs értekezését. Hogyan kezdett el a témával foglalkozni?

A doktori disszertációmat a magángyónás témakörében írtam, és az ahhoz folytatott empirikus kutatás hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem minden esetben jelent megoldást valamilyen teher letételéhez az abszolúció, a feloldozás.

Ez a téma megragadott, ezért elkezdtem foglalkozni a bűntudat és a szégyen megélése közötti különbözőségekkel, hiszen a bűntudatot a bűnvalláson keresztül a bűnbocsánattal orvosolni lehet, de a szégyen megfoghatatlan, sok esetben tárgya sincs, és nem is lehet a gyónási helyzetben igazán kezelni.

Mindez akkor merült fel újult erővel bennem, amikor 2005 tájékán központi témává vált az ügynökmúlt a 219 nevet – köztük számos egyházi pozíciót betöltő személyét – tartalmazó, úgynevezett Szakértő ’90 lista kikerülésével. A kommunista-szocialista hatalom és az egyház kollaborációjával azért kezdtem el mélyrehatóbban foglalkozni, mert egyrészt érdekel a történelem, másrészt úgy éreztem, hogy az erre a helyzetre az egyház által kínált megoldás az érintettek számára nem vált be.

Pontosan kiket takar az érintettek kifejezés?

Azokat az embereket, akik titkos ügynöki tevékenységet folytattak az elmúlt rendszerben, és egy olyan államhatalom valamilyen mértékű szolgálatában álltak, amelynek egyértelmű célja volt az egyházak bomlasztása.

Hogyan reagált az egyház, amikor mindez kitudódott?

Amikor a Szakértő ’90 lista berobbant a társadalomba, az egyházak szinte sokkos állapotban próbálták meg kitalálni, hogy mit is tehetnének. Az evangélikus egyházban tényfeltáró bizottság alakult, amelynek tagjai levéltári kutatások alapján próbálták összerakni, hogy milyen kapcsolata volt a titkosszolgálatoknak az egyházi vezetőkkel, a hálózatban ügynökként részt vevő emberekkel. Elmélyült kutatói munkát végeztek, például az utolsó nagyobb lélegzetű munkában már interjúkat is készítettek az érintett személyekkel – tehát ekkor már nemcsak a száraz adatok alapján próbálták összerakni a képet, hanem szélesebb perspektívában tekintettek rá.

De az érintettek és családtagjaik egyedül maradtak annak ellenére, hogy voltak próbálkozások, például az úgynevezett gyógyító beszélgetéssorozat.

Engem az érdekelt, hogy hogyan segíthetnénk a titokhordozó családokat, amelyek szenvednek.

A kutatással az is a célom volt, hogy a kollaboráció transzgenerációs traumájának oldásán keresztül segítséget lehessen nyújtani más terhek feldolgozásához is, mert függetlenül az ügynöktörténetektől sajnos a lelkészcsaládok között is előfordulnak más titkokkal, nehézségekkel – mint a kiégés, alkoholizmus, családon belüli abúzus, sikkasztás – terhelt családi rendszerek is.

Említette, hogy az egyház által kínált megoldás nem vált be az érintetteknek. Mi volt ez?

A séma az volt, hogy aki rosszat tett, bánja meg, feloldozzák, a hogyan tovább pedig majd kiderül. Ez igazából semelyik oldal részéről nem működött, én pedig a folyamatba beleásva magamat azt fogalmaztam meg, hogy rendkívül fontos lenne az érintettekkel beszélni arról, hogy mi nyújthat nekik valóban segítséget ahhoz, hogy a terhet le tudják rakni, a bélyegtől meg tudjanak szabadulni.

Eközben jöttem rá arra is, hogy össztársadalmi szinten mindenki csak azzal foglalkozik, hogy ki volt ügynök, de azzal már nem, hogy mi van a családtagokkal, akik sok esetben nem is tudtak erről a tevékenységről.

Mi történt a leszármazottakkal, amikor kitudódott, hogy az édesapjuk beszervezett ügynök volt, és miként próbálták ezt magukban feldolgozni? Hogyan jelentkezik az ügynöki tevékenységek transzgenerációs hatása? Ahogy egyre jobban beleástam magamat a témába, nemcsak az foglalkoztatott, hogy egy lelkész miért vállalt ügynöki tevékenységet – kényszerítették, megzsarolták, vagy önként vállalta? – és a hálózatba kerülése hogyan hatott a későbbiek során a család többi tagjára, hanem az is elkezdett érdekelni, hogy vajon milyen transzgenerációs hatások előzték meg magát a beszervezés tényét.

Igen, jellemzően csak az foglalkoztatja a közvéleményt, hogy valaki aláírt-e vagy sem.

Bizony, én pedig ahogy az interjúkat készítettem, nagyon különös és szívszorító családi történeteket ismertem meg. Nyilván ezeket óvatosan kell kezelni, mert mindenki a saját narratíváját mondja el, és lehet, hogy egy családon belül a családtagok másképp látnak egy folyamatot, történést. Találkoztam például egy háromgenerációs lelkészcsalád történetével: a nagypapa rajongott a hivatásáért, nagy becsben tartották az egyházban, de a saját gyermekeit elhanyagolta. És amikor a gyermekhez megérkeztek a rendőrtisztek, akkor figyelemmel, kedvességgel meg tudták győzni, mert úgy érezte, hogy van valaki, aki betöltheti azt a szerepet, amit az édesapjának kellett volna.

Így használták ki a tisztek nemcsak az egyének gyenge pontjait, de a családi rendszerben meghúzódó feszültségeket és ellentéteket is.

A beszervezett lelkész fia pedig úgy éli az életét – részben tudatosan, részben tudattalanul – hogy korrigálni akarja az édesapja besározott életét. 

Ezek szerint a családi rendszerben öröklődik tovább a sérülés. Mi oldhatja a transzgenerációs traumákat?

A beszélgetés, a titoktalanítás, a kapcsolódások sérüléseinek gyógyítása. A transzgenerációs traumák a titkolózással különleges módon kapcsolódnak össze, ezért a megoldás mindig a kibeszélés, a feltárás, a szembenézés – ezt követheti a feloldás.

Az ügynöklisták kikerülésével a hozzátartozókat is váratlanul érhette a beszervezés ténye. A rendszerváltást követően elmaradt az az időszak, amikor mindenki úgy érezhette volna, hogy végre szabadon beszélhet arról, ami vele történt.

Ezzel szemben maradtak abban a titkolózásban, ami az előző időszakot is jellemezte, mert a magukat felfedő ügynököket börtön fenyegette. A lelepleződéstől való félelemben éltek, és vitték magukkal tovább ezt a szerepet. Volt, aki a megítéléstől félt, más attól, hogy elveszíti azt a státuszt, amit megszerzett.

A titkolózás akár önkéntelenül visszatérhet a következő nemzedékben?

Igen, visszük tovább a mintákat. A kutatás során volt, aki elmondta, hogy a legborzasztóbb számára az volt, hogy nem kapott mintát az apjától arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet erről beszélni, ezért úgy érezte, egyedül maradt, és később ő se tudott arról beszélni, hogy mit tesz vele az, hogy az apaképe gyökeresen megváltozott, és milyen megoldást kereshetne a feloldáshoz.

Akkor ez szinte ördögi körré vált.

Bizony, és akik fájó, nehéz, traumatikus titkokat hordoznak magukban, jól tudják, hogy ez milyen hihetetlenül sok energiát vesz el, mennyi félelem kapcsolódik hozzá. Az interjúkból az is kiderült, hogy a titoknak micsoda testet-lelket romboló hatása van az egész családra. A beszervezés tényét a legkülönfélébb érzésekkel – döbbenettel, dühvel, sajnálattal, szégyennel – fogadták a leszármazottak.

A tabu árnyékában töltött gyerekkor és a hirtelen kiderült igazság egyaránt traumatikus lehetett számukra.

Így van. Megosztotta például velem egy többgenerációs lelkészcsalád legfiatalabb tagja – aki elég nagy egyházi karriert futott be –, hogy számára a legfontosabb kérdés az volt: vajon mindaz, amit elért, végül nem is a saját tehetségének köszönhető, hanem az apja jóvoltából jutott előnyökhöz? Neki nemcsak a széttört apaképét kellett újraépítenie, hanem azt is, amit saját magáról alkotott.

Volt olyan interjúalanyom, aki mikor megtudta, hogy az édesapja ügynök volt, felszabadultságot élt meg, mert ezzel végre kiderült az is, hogy az apja miért volt erős alkoholhasználó – azért, mert olyan feszültségben kellett élnie a kettős identitás miatt, hogy csak így tudott túlélni.

Nagyon különbözők a történetek, nem lehet általánosítani, de biztos, hogy a gyerekek sok mindent megéreztek, a szorongást, a félelmet, a feszültséget is.

Nekik, a leszármazottaknak mi segíthetett a feldolgozásban?

A megküzdés személyes, családi és közösségi szinten is történik. Ami segít, az a biztonságos környezet, az olyan kifejezések, amelyek nem bélyegeznek meg, de nem is bagatellizálnak, és maga a közösség. Ha ezeket meg tudjuk teremteni, akkor következhet be az oldás, és indulhat el a változás, kezdődhet meg a gyógyulás.

Annak, aki nem akar a titokkal együtt élni a kimondás felszabadító élmény, akkor is, ha az adott problémára nincs megoldás.

A személyes megküzdési stratégiát illetően mindenkinek a maga számára adekvát feldolgozási módot kell alkalmaznia. Meg kell találnia, hogy mi a jó eszköze arra, hogy a titkot kiadja, a sebhelyeit megmutassa.

Mi derült ki a leszármazottakkal való interjúkból, évtizedek titkolózását követően tudtak az apákkal őszintén beszélni a múltról?

Az ügynöki tevékenységet három külön terület mentén érdemes vizsgálni. Egyrészt a leszármazottak is választ kereshettek arra, hogy az apát miért tudták beszervezni, másrészt hogy mi is volt pontosan a tevékenysége, harmadrészt pedig, hogy miért nem fedte fel, amikor már lehetett.

A második és a harmadik terület vonatkozásában lehet intellektuálisan beszélgetni arról, hogy milyen jelentéseket írt, ki lehet kérni az állambiztonsági szolgálatok levéltárából a jelentéseket, információt lehet szerezni, és ezek alapján igazolni vagy megcáfolni az apa által elmondottakat. De a szülő-gyermek relációban talán az első a legnehezebb. Az interjúkból kiderül ugyanis, hogy nehéz feladat volt a gyerekek számára megtalálni azt, hogy hol van az a határ, ameddig elmehetnek.

Voltak, akik amikor kitudódott az apjuk beszervezettségének a ténye, egy tizenöt perces beszélgetéssel letudták azt, és voltak, akik nehéz és hosszú utat jártak be, amíg meg tudtak békélni ezzel a helyzettel.

Ami viszont általánosságban elmondható, az az, hogy szinte minden gyermek megpróbálta megmenteni az apjával való kapcsolatát, és a központi kérdés az volt számára, hogy miként óvhatná meg a benne élő apaképet. Ezért adott esetben nem az igazság kiderítése volt számukra a fő kérdés, hanem az, hogy miként lehet megőrizni vagy újraépíteni az összetört apaképet, hogyan gyógyíthatók meg az apa-gyermek kapcsolódás sérülései.

Tudatosítsuk magunkban: a sebzettségeinkkel együtt vagyunk értékesek | Magyar Krónika

„A segítő kapcsolatban meghívást kapok arra, hogy valakivel együtt elmenjek egy olyan útra, ahová egyedül nem tudna eljutni, pedig érzi, hogy ott dolga van” Olvassa el Joób Mátéval készült interjúnkat a sebekről és szerepekről is!